A végtelen alföldi tájban gurultam két keréken, magam mögött hagyva a lakott területeket.
A hajnali dűlőutat egyik oldalról a szárazságtól zizegő, furulyázó kukoricatábla, a másikról egy magasra nőtt, idén talán még meg sem vágott lucernás szegélyezte. Pirkadt már, és ahogy az egyre sokasodó súroló fények elöntötték a vidéket, leállítottam a kerékpárt, bedöntöttem a kukoricás szélébe, én pedig beültem a sűrű lucernába, hogy csak a fejem látszódjon ki a zöldből. Alig tíz perce ültem feszülten figyelve a területet, amikor úgy százötven méterre tőlem egy őz váltott ki a kukoricásból, és átlépett a lucernába. Bár még nem volt elég fény és a távolság is nagy volt, a teleobjektíven keresztül azonnal láttam, hogy egy bakról van szó, ám valami furcsát fedeztem fel rajta.
Türelemmel vártam a folytatást. A nap már feljött a horizont mögül, mikor ismét mozgást láttam a mezőn. A bak ekkor még messzebb járt tőlem, és a magas növényzettől már csak a feje látszódott ki, de a teleobjektíven feltáruló látvány így is teljesen elképesztő volt. A jobb oldali agancsszára előre meredve szinte tökéletes derékszöget alkotott a bal oldalival, ami igazi, rendellenes különlegességnek számított. Ez a látvány hihetetlenül felvillanyozott, különösen azért, mert a fotóstúrám legelső napjának legelső hajnali cserkelése volt, ám lefotózni végül mégsem tudtam, mert hirtelen eltűnt a szemem elől. Aznap napnyugtakor ismét pontosan oda ültem ki, de egészen a sötétség beálltáig semmilyen mozgás nem volt a területen.
Másnap hajnalban még teljes sötétségben elfoglaltam a helyem a lucernában, ezúttal jó, szemből fújó széllel. Napkeltekor a bak ismét kiváltott a nyílt részre, de alig pár perc után újra köddé vált, mivel valószínűleg elfeküdt a sűrű, magas növényzetben. A harmadik nap hajnalán szinte percre pontosan megismétlődött minden, ám azzal a különbséggel, hogy egy másik bak is megjelent a lucernán. Alig lépett kettőt az idegen, a rendellenes agancsú bak dühösen rontott ki a kukoricából és azonnal elkergette, viszont a nagy kergetőzés után aznapra ő maga is eltűnt. A negyedik hajnal hozta el a legnagyobb csendet, ekkor a mezőn kószáló nyulakat leszámítva semmilyen mozgást nem tapasztaltam a területen.
A fotóstúrám utolsó napjának hajnalán úgy döntöttem, taktikát váltok, ezért a lucerna egy másik oldalára cserkeltem be, és ott vártam a szerencsémet. Ahogy a nap megjelent a horizonton, a bak végre kiváltott a takarásból, és megindult egyenesen felém. Közben békésen legelt, óvatosan figyelt, de folyamatosan közeledett, én pedig a rejtekemből végre szabadon fotózhattam és filmezhettem őt. Életre szóló élmény lett ebből a kalandból, hiszen öt napig tartott a hullámvasút a reménykedéstől a teljes reményvesztésig, majd végül a hihetetlen és megismételhetetlen sikerig.
A bakról készült videó itt tekinthető meg.