A hajnal első fényei épphogy megérintik a vizet, amikor megérkezem a Nagyberek szélére.
A levegő hűvös, párás, és benne ott van minden illat, ami ehhez a tájhoz tartozik: a víz, a láp, a nádas, a tőzegpáfrány. A pára lassan felszáll a víz fölött, a Fehérvízi-láp még álmosan pihen. Csend van, csak a nád zizegése és néhány korán ébredő madár hangja hallatszik csak. Aztán a Balaton irányából feltűnik az első csapat. Előbb csak hangjuk ér el, aztán a halvány égen kirajzolódik a jól ismert V-alak. A libák pontos rendben repülnek, minden madár tudja, hol a helye. A levegő vibrál a várakozás izgalmától, a nádas halk zizegése mintha előre üdvözölné a vándorokat. Végül a szárnyak ütemes suhogása megtöri a csendet.
Megérkeztek. Lassan leereszkednek a víz fölé, és a körülöttük lévő világ mintha megállna egy pillanatra. A víz felszíne halk fodrozódásban jelzi érkezésüket, az őket körülölelő nádas finoman megrezdül. Százas csapatokban érkeznek, nagy feltűnést keltve a csendes vidéken: minden az ő megjelenésükre figyel.
Rövidesen a hajnal aranyló fénye megcsillan a tőzegpáfrányon és a zsombéksásos lápokon, miközben a háttérben gémek, récék és kárókatonák mozgolódnak, a magasban pedig gyakran tűnik fel egy-egy rétisas vagy vörös kánya. A libák közben csendesen ringanak a vízen. A köd újra leereszkedik, a nád elfáradva meghajlik, a víz pedig nyugodtan tükrözi vissza a hajnal fényét. Állok a parton, és csak figyelem őket. Ahogy a nap lassan kibontakozik ködből, a berek már a megszokott, csendes ritmusában él tovább. Ahogy körülnézek, érzem, mennyire különleges ez a hely. A Nagyberek minden évben ugyanígy fogadja a vándorokat, akik megtöltik élettel a Fehérvízi-lápot. Nézem őket még egy darabig, aztán elindulok visszafelé, tudom, hogy az ősz utolsó hajnalai közül egyet ma magammal viszek.