Az alábbi vadásztörténetet Bokor Zoltán Csabától, székelyhídi olvasónktól kaptuk.
Különös volt az idei év. Valahogy minden hamarabb jött a szokásosnál (vagy tán a kelleténél), úgy a tavasz, mint az őzek üzekedése és persze a szarvasbőgés sem maradt kivétel.
Augusztus 30-ának hajnalán hallottam az első hangot, pedig máskor vajmi ritkán szólalnak meg a bikák Kisasszony napja előtt. Száraz, meleg nyár, kiaszott tarlók, felperzselt föld, de egy öreg bika mégis úgy gondolta: „Most, eljött az ideje!”. Csak néhányat nyögött, möcörgött elnyújtva, s aztán csend, semmi több. Ám másnap már tehenekkel, borjakkal láttam az egyik külső völgyben. Egy hétre rá tízfősre nőtt a tarvad rudli, s az öreg, nagy testű, most még döhér 12-es hangtalanul terelte őket vissza napkeltekor az Asszonyerdőbe.
A bőgés, ha lassan is, de beindult. A bikák mozogtak, főleg a hajnali hűvösebb időt kihasználva. Gyűjtögették háremüket, jelölték kiválasztott területeiket, melyeket inkább a tehenek étkezési és pihenési szokásai alakítottak, mintsem a bikák egyéni igényei. Minden nap, reggel és este kint voltam, figyeltem őket, hallgattam a bőgést, jegyzeteltem naplómba és főleg emlékezetembe, fotókat készítettem, ha volt elég fény. Hetente kétszer-háromszor hordtam az almát az etetőhelyekre, kollégáimmal gondoskodtunk, hogy az erdő vadjai vízben se szenvedjenek hiányt, feltöltve a dagonyákat.
Aztán szeptember derekán, megjött az első vendég. Magas, arisztokratikus külsejű, őszesen szőke hajú nagyvárosi ügyvéd. Volt már nálunk korábban is, bakra cserkeltünk együtt, néha sikerrel, máskor kevésbé. Már akkor is csak lassan tudott járni, s a dombot sem bírta. Nem sok reményt fűztem a dologhoz, hiába megpuhította az avart a régvárt, áldott jó eső. A vendég, éppen a nedves időre való tekintettel – suhogós ruhában jött, de (gondolom frizurájára való tekintettel) fedetlen fővel... Megpróbáltuk így is, hiszen a bika hívott, lentről a vöröstölgyesből szólt, ahol tavaly is jó volt a bőgés. El is jutottunk, lassan, óvatosan a völgyig, ahol a legkevésbé meredek csapást kiválasztva át is vezettem a vendéget a mély árkon. Onnan már csak száz méternyi emelkedő a kövesútig, ha szerencsénk van, akár lentről is láthatjuk a bikát. De nem volt szerencsénk. A tölgyes legsűrűbb részén, ahova nem lehet belátni a bokros aljnövényzet miatt se alulról, se oldalról, ott sétált jobbra-balra, s csak szólt, szólított tovább. Egyszer, reményt adva – balra indult, az oldalsó nyiladék felé, s mi halkan (amennyire csak lehet) próbáltunk elibe vágni. Ment is volna, csak nem abban a ruhában. Minden lépésre, minden karmozdulatra: fsss-fsss...fsss-fsss... Ötven méterre lehetett talán a bika, mikor ágon koppant az agancsa, s aztán még hallottam néhányszor, mind távolabbról, a koppanást. Elhagyott minket, a domb irányába.
Másodiknak, egy cseppet sem magas vendég jött, néhány napnyi forróság után, ami a maradékát is kiszárította az ajándékba kapott esőnek. A meleg és erős déli szél ellenére viszonylag jól bőgtek a bikák, csak a vadásszal volt baj. Már amikor az autóból kiszállt – egy gondolat formálódott meg bennem: „ezzel a vendéggel nem fogunk bikát lőni”. Nem tudott járni, legalábbis nem úgy, ahogy ilyenkor kell, kellene. Elmondása szerint, pár napja mindkét lábát lehorzsolta a vadonatúj bakancs, s az amúgy is túlsúlyos, finoman szólva köpcös ember, csak csoszogott, s látszott rajta, hogy minden lépés számára kín. Próbáltunk mindent: lesben ülni egy rejtett erdei tónál, vagy a bőgőhelyhez közeli erdőszélen – csendben hallgattuk a bikákat, akik nem jöttek ki a nyílt legelőre, csak teljes sötétségben. Máskor a vadföldre cserkelve, a százméterrel elébb elhagyott autóhoz visszafutva hoztam magammal a vendéget, a pirkadat első fényénél, melyen az imént még kint volt a bika, hiszen hallottam mielőtt odaértem. Mire a vendég összekészült, s tíz perc után(csoszogva) visszaértem vele a vadföld szélére, a bika már a sűrűből válaszolt hívásomra, de nem volt hajlandó kijönni. Tizenöt-húsz méterről feleseltünk egymásnak, de egy szőrszálat se láttunk belőle. Az esti, holdvilágos tiszta időben se volt szerencsénk, hiába „húztam” magam után a vendéget, a széles völgyet megkerülve, jó széllel közelítve, már csak egy kis-bikát találtunk kint a tarlón, a mélyebb hangú, feltehetően érett bika az erdőben távolodott. Elment, s napok múltán a vendég is, bika nélkül. Társa szerencsével járt, meglőtte az öreg tizenkettest, a vöröstölgyesben. Összeverve, erősen lefogyva, de bőgött utolsó pillanatig, bár már csak négy tarvad volt vele.
A meleg kitartott, szinte egész hónapban. Harmadik vendégeim – egy még legénykorú, nyílt tekintetű szimpatikus ifjú vadász, s egy láthatóan tapasztaltabb, szintén fiatal barátja, kísérője. Hiába volt minden makk, minden ág, minden levél – száraz, mint a csőröge, a két fiatalember úgy járt a nyomomban, mint a macska. (Bárcsak ők jöttek volna a köpcös helyett...) Le is cserkeltünk ügyesen, a ritkán szóló reggeli hangot követve a disznórejtő sűrűk szélén, keresztül a nagyerdő derekán, el a darazsas cserfa mellett, át az árkon, kerülve a törmelékes, susogós-bozótos részeket, fel egészen a kövesútig. Előtte megállva, hogy újra bemérjük a hangot, megpihentünk pár másodpercig. Egy süldőróka bóklászott az úton, tőlünk alig húsz méterre, szagunkat nem véve, neszünket nem hallva. Csak mikor a szemembe nézett, akkor lett neki gyanús valami, s hangtalanul tovább is somfordált. A bika szólt még egy utolsót – megvan az irány, lehet vagy 150 méterre, indulhatnánk ... de hogyan, merre? Egyenesen rámenni nem lehetséges, annyira bozótos a dombon az erdő alja. Bal felé, amerre a róka ment – nincs értelme, nem fogjuk meglátni az útról sem, hiszen jóval feljebb szólt, a galagonyás oldalban. Marad tehát: egyenesen fel a nyiladékon, s vagy száz méter múlva balra fordulni, egy feltáró úton. Indulunk is, szinte teljes csendben, a dombocskán felfelé. Megéreztem a bika szagát. Itt járhatott nemrégiben... Majdnem hangtalan mozgásunk ezúttal mégsem volt elég csendes: valamelyikünk mégiscsak elvéthette a lépést, vagy a gyenge, de fordulékony szél árult el – hirtelen robaj hallik a bokrok közül, alig harminc méterről bal felől. A bika sokkal közelebb feküdt, az az utolsó, távoli nyöszörgés cseppet sem távoli, csak éppen halk volt, amikor nappali alvóhelyére ereszkedett.
***
Elfáradtam. A kiábrándultság, a sikertelenség, a hosszú szeptember a sok kialvatlan éjszakájával, elfárasztottak. Viszont az idény még nem ért véget, s kötelességem is van, ha a szenvedély alább is hagyott pillanatnyilag. Kimentem hát ma hajnalban is, hátha még hallok valamit, hátha még megszólalnak a bikák. Hiszen ma még csak 30-a, még tart a szeptember, legalább éjfélig.
Keleti szél fúj, nyugat felől közelítek. Csak úgy „blind”-re megyek, neki a nagyerdőnek, hangot keresve, szarvaséhoz mérten apró kis füleimmel. Halkan cserkelek, a filagória felé. No nem uzsonnázni igyekszem, hanem a kis faépítmény háta mögötti erdőrész érdekel, mert az előbb onnan hallottam valamit. Valamit, ami újra felvillanyozta a vérem – ott bőg egy bika, bizonyosan!
Az erdőt hosszában átszelő egyetlen kövesút kavicsa recseg a bakancsom alatt. Le kell térnem róla, amilyen gyorsan csak lehet. Bár még messze lehet a bika, de a hajnal már rég elmúlt, s bármikor elhallgathat. Nem is megyek sokat előre, balra térek, le a völgybe, a nyár elején kitisztított lénián. Száz méter után látom, hogy mégsem lesz így jó, lejjebb már féllábszárig ér az újulat, idei cser-csemeték közt surrog a zöld nadrágszár. Kerülnöm kell, kígyózva haladok, egy kitaposott fahordó utat követve. A bika még szól, segít. Itt a filagória, el is hagyom, aztán a hektárnyi, sudár törzsű duglászost is, haladok tovább a cseres szélén, halkan az úton. Sietnem kell, az idő melegszik. Még száz méter, s jobbra fordulok. Itt járkál valahol a szemközti dombon, a gyertyános alatt. Agancsával a bokrokat veri, tör-zúz, le s fel sétál a dombon... és nincs egyedül. Tarvad is van vele valahány, hallom ahogyan tereli őket. Még tíz méter, közelebb nem merek óvakodni: rálátok a völgyet metsző nyiladékra – de a bika nem jön ki tiszta helyre, csak a bozótosban mozog, odaát, az öregerdő alatt. Viszont látatlanban is felismerem: ő az a mély érces hangú, aki eddig csak ritkán szólt egész idény alatt, mindig a Keresztvölgy-i Árok feletti sűrű oldalban mozogva. Különösen szerencsés ez a mai reggel, hogy itt a duglászos felett rátaláltam.
„Szervusz Feri, kedves barátom! Estére kijöhetsz, a bika meg van kötve! ” – szólok a telefonba csipetnyi szerénységgel, idei utolsó vendégemet biztatva. Ma, a születésnapján lesz az első közös próbálkozásunk, nem volt egyszerű ezt az időpontot összehozni. A várakozást fokozva még kikottyantom: „Lesz egy meglepetésem is...”
Gyerekkori pajtásom, régi vadászcimborám – meg is jött szinte időre, épp csak egy pár percet késve (nem is ő lett volna, ha tényleg pontosan jön), de meg van bocsájtva. Ma este elnézzük neki, olyan jó előérzetem van. A meglepetés – teljes valójában – kezet fog barátommal, bepakolunk a szolgálati autójába, s indulunk is tovább, ki a Nagyerdőre. A vadászmester jött el, hogy személyesen segítse vállalkozásunkat, ő jobban beszél „szarvasul”, mint jómagam.
A szél, most is mint reggel, Keletről, Észak-keletről fúj, mi Délnyugat felől hajtunk be a csendes lombtető alá. Nincs már az a nyomasztó nyárvégi meleg, kellemesen langyos a levegő. Az autó egy nyiladék szélén marad, s mi hárman, minden szükséges eszközzel felszerelkezve indulunk cserkelni. Az utunkat már reggel megterveztem, már csak egy kis szerencse kell, hogy a bika valóban ott legyen – „ahol hagytam”.
Csend van a duglász alatt. A vastag, cserepes kérgű törzsek némelyike sebes – agyarak, agancshegyek által hántott. Mellettük elhaladtunkban orrunkba kúszik a gyanta finom illata. A parcella sarkára érve megállunk, hallgatózunk – csak a lombok gyenge susogása, s a madarak lágy esti éneke hallik, semmi más. Semmi olyan, ami engem, s reggeli „hallomásaimat” igazolná. De azért megyünk tovább, óvatosan, jobbra fordulva.
Előttünk a völgy, s átlósan rajta a széles, kitakarított nyiladék. Fellátni a szemközti dombra, oda, ahol reggel a bokrokat csépelő bikát sejtettem. Ott kell, ott kellene lennie, vagy valahol a közelben. A csend kissé elbizonytalanít, de haladni kell, menni, közelebb.
A kis völgybe ereszkedünk, egymás nyomába lépve, ágat-gallyat kerülve, nem reccsentve. A kapaszkodás a túloldalon kissé meglihegteti termetes barátomat, de nem panaszkodik, csak kifújja magát halkan, a dombra felérve. A nyiladék mentén lépkedünk, a jobb oldali erdőfalhoz tapadva. Bozótos, nem bújunk közé, halkan osonunk egyre csak tovább, halomról halomra. Hat méter a nyiladék szélessége, s a másik oldalán, egy kisebb akácos alatt meglátjuk a reggeli „táncparkett”-et. Most már teljes magabiztossággal, szemöldökömmel is mosolyogva mutatom a jeleket: nézd a letört ágakat, a lehántott kérget, az összetaposott finom avart … Érzed a bika szagát? Határozottan érezzük, mindhárman. Itt volt, itt kell lennie, most már egészen közel.
A vadászmester jobbra mutat, fedezékbe rejtőzik, egy kidőlt fiatal cseresznyefa fonnyadó lombkoronája mögé. Mi is behúzódunk Ferivel a nyiladék szélén egy vastag cserfa hátához, a lőbotot elé készítem, megállunk, várunk. Pár hosszú perc néma várakozás … Karórámra nézek – még van egy órányi lővilág, nem kell sietni. De egy próbát megér – gondolja a mester – s egy közepes keresőbika hangján belefúj a hívókürtbe.
ÁÁÁUUUÖHHH! – hangzik a harcias válasz, szinte azonnal. Nem lehet messzebb, mint száz-százötven méter, de nem a nyiladék szemközti oldaláról felelt, itt van mellettünk, előttünk, alattunk. Bozótos az erdő jobb felől, nem látni belé, csak pár méterre. Csak akkor lesz esély megnézni a bikát, ha kijön a nyiladékra. A mester tovább hergeli, ingerli, hátha kijönne, egy mindent eldöntő párbajra. Reccsen egy ág, bokron súrlódik egy test, kettő: s lejjebb, a hajlásban átmegy a nyiladékon egy nagy testű, öreg tehén, s egy fiatal bika. A szépreményű, szinte még kölyök hatos megáll, felénk néz s mi a lencsék mögűl figyeljük: „Nem ő az, akit keresünk” – súgom mosolyogva Ferinek. A tehén közben eltűnik a baloldali parcellában, a kisbika követi.
Hang után hang, a mester s a bika tovább folytatja az idegek harcát, néha egy reccsenés jelzi – a valódi bika közeledik – talán szelet akar fogni, oldalba kapni ellenfelét. De ma este velünk a szerencse – nem árul el a szél, s a bika kijön a nyiladékra, lejjebb, vagy ötven-hatvan méterre, éppen ott, ahol a másik kettő járt az imént. Hatalmas test, vastag nyak, gyönyörűen kifent ágvégű négyes koronák, erős szárak, mélyen ülő rózsák – egy pillantással felmérem. Jó, öreg bika, ha jól áll, lőheted! – súgom Ferinek. De a bika nem áll, sőt el is menne, ám a mester visszahívja. Azonnal fordul is felénk, közelebb üget s fejét felvetve, királyi pózban feszít a nyiladék közepén, kihívóját keresve. Lábai szétvetve, széles szügye szinte eltéveszthetetlen célt kínál. Mélyet dörren a fekete acélcső, s a bika fejét leejtve roskad előre egy pillanatra, aztán beleiramodik a völgybe, eltűnve szemeink elől ...
Itt állt … itt vágott be a csülke elugráskor. Nézzük a nyomokat, keressük a vért. A lövést megkapta, láttuk mindhárman, de lehet, hogy kissé alacsonyra ment a golyó, semmiképp nem nyaktőre -szügyközépre, ahova én lőttem volna. De ezen most nincs miért gondolkodni, meg kell keresni, meg kell lennie, nem mehetett messzire.
Nincs vér, csak itt-ott egy-egy csepp, aztán még annyi sem. Mégis tudjuk követni a nyomot, a felforgatott levelek, körmöktől kitépett fűcsomók mentén, egyenesen lefelé a jobb oldali keresztnyiladékon. Milyen szerencse, hogy épp erre vette az útját...! Száz méter csak, s leértünk a kövesútig, de a bika nincs sehol. Pedig már el kellett volna esnie.
Itt a nyom! - látja meg a mester az út túloldalán a kis feltúrt földcsomókat. Tovább menekült a sebzett, elképesztő erejű bika. Közben szépen ereszkedik ránk az este, a fény fogy, az erdőalj sötétedik. Meddig mehetett vajon? … Ha lemegy az árokba, azon végig vonulva kijuthat a Csukazugba, vagy ha még ereje tart – fel az elvadult Csákyhegyre, esetleg még arrébb a kökényszövedékes Omlás-ba, a másfél kilométer hosszú, ruhaszaggató, csak a vaddisznók alagútjain járható partoldalba. Meddig bírja erővel, hova fog eljutni, meg fog-e pihenni? … Kutya kell, hozzáértő vezetővel, hogy a nyomára akadjunk – kavarognak a gondolatok a fejemben, mikor hirtelen, egy kis, előttünk keresztben fekvő árok túlpartján megelevenedik a bokor: Itt a bika!
Csak tíz métert bír tovább lépkedni, fejét lógatva megáll, s vállába kapja a végső lövést.
Megvan! Most már a miénk!
***
Az ember, a vadász, a vadőr – mindig tervez. Esélyeket latolgat, számol a terep adta lehetőségekkel, időjárással, esővel, szárazsággal, széllel, légköri frontokkal. Számol a növényzettel, cserkelő-utakkal, dagonyákkal, makkterméssel, erdei munkálatokkal, kóbor kutyák - gombászok váratlan megjelenésével, általuk okozott esetleges zavarással. „Mindennel” számol, mondhatnám, csak egyvalamivel nem tud előre okoskodni – a vendége képességeivel. Ezt nem tudja befolyásolni semmilyen felkészült hivatásos vadász, csak alkalmazkodni tud hozzá. Megérteni, az első cserkelés tapasztalataiból kikövetkeztetni – hogy mire képes a vendég, milyen utakon lehet kísérni, milyen vadászati módon lehet a siker közelébe juttatni. Van, hogy semmiképp nem működik a dolog. Akár tizenkétszeri kimenetelre sem. Van, hogy a vendég sem jön vissza többet az első kimenetel után. Talán elmegy a kedve, mást várt, vagy jobb ajánlatot kap, kedvezőbb, könnyebb feltételek közt, egy másik területről. De van, hogy az a kicsi szerencse - ami szükséges a tudás, a tapasztalat, a felkészülés mellé – hozzánk pártol, és már első alkalommal megtörténik, az amire a vadász vágyik: megszerzi élete első bikáját s vele az életre szóló élményt, melyre hosszú ideig emlékezni fog. Talán még unokáinak is el tudja majd mesélni, átadva egy keveset a múlt történéseiből, arról, hogy hogyan élt annak idején, s hogyan vadászott, amikor még bírta a lába, a tüdeje, a szíve.
Szerencse? Vagy tán a puszta véletlenek sorozata? – sohasem tudom. Néha csak egy kis hit kell, s minden úgy történik – „ahogy a Nagykönyvben meg van írva”.
Ha önnek is van egy jó története, amelyet megosztana másokkal is, akkor ne habozzon, küldje el szerkesztőségünk részére az info@nimrod.hu címre.