Október utolsó hetében napi húszezer libát vettünk számba, s novemberben három héten át már ötvenezren voltak.
Huszonnegyedikétől meg éppenséggel százezerre duplázódott a mennyiségük, míg december kilencedikén egy nagy havazás az egész sokadalmat kizsuppolta.
A példányonként és naponként felvett tápláléksúlyt a mindenkori létszámmal beszorozva végeredményként megkaptuk, hogy azon az őszön összesen 4815 mázsa takarmányt fogyasztottak a kardoskúti Fehér-tavon gyülekező vadlibák.
Ez a hatalmas táplálékmennyiség az éjjelezőhelynek mintegy hatvan kilométeres körzetéből került ki, s nyolcvanöt százalékában kukoricaszemekből állt. Különösen érdekes ez a megállapítás, ha tekintetbe vesszük, hogy valamennyi lúdfaj elsősorban fűevő. A kukorica gépi betakarítása során adódik számukra az egyoldalú táplálékbőség, mert a nagy teljesítményű kombájnok meglehetős pocsékolással dolgoznak, s ezt a szétszóródott szemet, törött csövet hasznosítja az odagyülekező vad. Így nem megy a pergés veszendőbe, hanem amíg hónapokon át réce-liba-fácán hízik rajta, értékes vadhússá válik.
A liba ritkán károsít.
Legfeljebb csak akkor lehet szó ilyesmiről, ha októberben túl korán érkeznek, és egyéb lehetőség híján kiszedegetik a csírázó búzavetőmagot. Kezdetben még az egészen fiatal, zsenge vetést is meg-megpocskolják, míg csak a levélzete rostosabbá nem válik. Akkor pedig már rághatja a lúd, az ilyen megerősödött növénynek mit sem számít. A libakárt könnyű mérsékelni, elkerülni, hiszen a bizalmatlan madarakat akár egy csősz vagy pásztorkutya is távol tarthatja.
Megyek, megyek toronyiránt, egyenesen a traktorszántásnak.
Ott mutatkozik az egyetlen valószínűsége, hogy kihúzáskor lőhető közelségbe kerül a vadliba. Errefelé a madár gyanútlanabbul közelít, mint ha fasor, tanyarom, nád vagy árok fölött kellene átrepülnie. Ugyanakkor azonban a célzásra alkalmas pillanatot sokkal-sokkal nehezebb megtalálni. Az ember lapul, akár a nyúl, csak úgy fektében csavargatja a fejét az irányában suhogó libacsapatra. Ha túl korán ugrik fel, még idejében irányt változtatnak. Ha meg késik néhány másodpercet, a madarak talán már lőtávolon túlhaladtak.
Elmarad mögöttem a rét, átcammogok a ragadós repcetáblán is, azután már ott a fasor, azon túl a szántás, majd lehúzza lábamról a gumicsizmát.
Nem is megyek messzebb, mint a kötelező háromszáz méter. Keresek egy mélyebb pontot, előtte sikamlós hantokból hevenyészett mellvéd készül, és máris áll a fészek, itt fogok libát várni az esőáztatta, sáros dagonyában.
Egyelőre azonban még korai lenne belefeküdni.
Leülök, az eső szemerkél, csendben ébredezik körülöttem a puszta, percet percre morzsoló időtlenségben.
Az egyedüllét ilyenkor mellénk telepszik, és szertelen gondolatokat támasztva csapongó játékba kezd.
Lehetséges, hogy valahol éppen most egy ország sorsáról döntenek, vagy rakéta indul felfedezni valami távoli csillagot? Valaki talán szimfóniát komponál az alkotó ember tiszteletére, de vajon kicsendül-e majd a művéből, hogy a harci repülőgép is az ember alkotása? Szerte a világban élő-eleven szürke agysejtek értelme szülte elektromos agyak gondolkodnak már, de itt nem messze, túl a dűlőn, a szomszéd tanyában nemrég szántszándékkal éhen halt egy öregember, csak azért, mert megszokott életformáját képtelen volt rákényszerített emberibbre váltani.
Igen, ilyenkor fel-felvillannak képzeletünkben amolyan életbonyolító furcsaságok, de a pusztai magányban nem nyugtalanít. A gond, a baj olyan távolinak tetszik, és annyira közel kerül hozzánk minden, ami szép. A dolgok egyszerűvé válnak, és ebből a jóleső, szétáradó békességből így ismerjük meg a tűnődés művészetét.
Az eső meg csak szitál, és minden összemosódik benne. Rakéta, számítógép, pusztuló tanyavilág. De hát a vadlibákkal is törődjünk már végre! Miért nem indulnak? Még mindig csak távoli zsivajgásuk hallatszik, pedig azóta már a hajnal kiszorította az éjszakát.
Talán az eső, a ködlő szürke semmi késlelteti őket? Vagy időváltozást éreznek, és a temérdek liba ezért tanácstalan? Pedig nem késlekedhetnek már sokáig, hét óra lassan, idestova tizenöt órával ezelőtt legelhettek utoljára. Majd csak elindítja őket a falánk természetük!
Közben a kacsák behúzása is elkezdődik.
…
Emberi térfoglalás, sok-sok civilizációs ártalom nehezíti életük folyását. Magyarországon manapság alig tizedét számoljuk a harmincas évekből ismert, hihetetlen lúdmennyiségnek, de más országokban is hasonló tapasztalatokról számolnak be.
A szerényebb mennyiségi viszonyok között azonban napjainkban is a múltat tükrözi a nálunk telelő északi vadlibák eloszlása. A talán legijesztőbb mértékben megfogyatkozott kis lilik (Anser erythropus) kifejezetten sztyeppei faj, az ország keleti szegélyén húzódó szikes puszták életterére szorítkozik. Ez a faj már ritkán téved a Duna-Tisza közére, és a Dunántúlról mindmáig egyetlen példányt sem ismerünk. A Magyarországot legnagyobb tömegben jellemző nagy lilik (Anser albifrons) is elsősorban pusztai madár, de belőle már bővebben akad a Dunántúlon. Ezzel szemben a vetési ludak (Anser fabalis) zöme inkább a nyugat-magyarországi halastavak, Duna-zátonyok meg a Velencei-tó, a Balaton és a Fertő környezetébe tömörül. A pusztai természetes legelőkhöz vonzódó lilikfajokkal ellentétben a vetési lúd főleg a szántóföldi környezetben táplálkozik. Itt korábban a zöldülő gabonavetés, jelenleg a kombájnok által elpocsékolt kukorica a leggyakoribb tápláléka.
Amióta tudományos közleményekből is módomban áll meggyőződni az északi vadlúdfajok katasztrofális megfogyatkozásáról, nem tekintem őket többé tömegesen vadászható apróvadnak.
Túl kevés van már belőlük ahhoz, hogy automata puskás céllövészek rekordvágyait szolgálják. Bánjunk vele ritka ajándékként, hozzá méltó, nagyvadnak is kijáró mértékletességgel.
Az itt-ott néhanapján lelőtt vadlúd legyen jelkép, maradjon csak régi örömeink nosztalgiája. Nem a lelőtt mennyiségtől kell még félteni őket, hanem a vadászatukkal járó sok-sok zavarástól!
A libahúzások hangulata azonban így, szerényebb körülmények között sem változott.
A ködös hajnaloké sem, a vadászházi éjszakáké sem.
A libák manapság is csak úgy neszeznek, amikor az ázott puszták fölött titkos útjaikat járják hosszú V betűkben, és az őszi vizek varázsa is a régi még.
Csak talán mi lettünk azóta mások.
Fáradtabbak? Öregebbek?