Itt az ősz, a hervadás: ébredésünk s elmúlásunk. Alig van virág a réten más, mint őszi kikirics.
Fakó s elnyűtt már a földnek minden régi ékessége. Mi vagyunk csak szépek rajta: most van itt a mi időnk. Százezrével, seregestől lepjük el a sík mezőt; százezrével – s mégis olyan egyedül; minekünk már a tücsök sem hegedül.
A napos rónán van a mi hazánk, s a nap szerelmét mégsem bírjuk el. Nekünk csak a nap langy sugára kell. Tavasszal mi még sehol sem vagyunk. Az őszi szél siráma a mi dalunk. Amikor a rónán a közelgő elmúlás félelme látszik, mi akkor születünk. Amire először esik szemünk: búsongó ég az. A föld ugar és pusztaság olyankor; fakózöld dudvarongyok födik be barna keblét. Néhány bágyadt székfű nyit rajta szomorúan; csenevész minden körülöttünk. Miben lehetne kedvünk?!...
Ah, mennyit kellett tűrnünk-várnunk! – Mennyit szomjúhoztuk a levegőt!... Hisz el valánk temetve, s életre kelnünk nem volt szabad. Forrón sütött a nyári nap fölöttünk, s millió bogár zsongását hallottuk messziről. Innen felülről – nekünk a túlvilágról – szólott le hozzánk a csábítás: „Fel a napra; a szabad szép világra!” Erőtlenül is vágyakozva biztattuk egymást odalent: „Gyerünk-gyerünk! Az ösmeretlen, gazdag örömekben mi is hadd részesüljünk.”
Hiába volt! ...
Földanyánk keblébe zárva tartott: foglyok valánk. Féltett kis semmik a hant alatt. Egy-egy bizonytalan reménység közülünk mindenik. „Majd-majd! Csak várjatok – szólt jó szülénk –, ha elfogy minden odafent, ami szép, s ha az utolsó pipacs is haldokolva hajtja le fejét: akkor éledjetek, akkor nyíljatok ki. És fessétek tarkára még egyszer a mezőt. Akkor ti lesztek majd a nap kedvesei; minden sugár tinektek udvarol. A törpe gyep közt büszkén virultok akkor százezeren. S a felhő, amely fölöttetek az égen átsiet, meglassítja szárnya libbenését, úgy csudálja az új tavaszt, amely a ti kebleteken fakad.”
Ó, be’ sokáig kellett várnunk! De végre itt vagyunk: százezeren, ahogy a szellem súgta. Kéklő tengerben fürdik napunk, s langyos öleléssel kacérkodik velünk a sok sugár. Őszi kikirics virul mindenütt. Sokan vagyunk; de mégis egyedül. A költöző madárral apró reményeink is mind-mind elrepülnek.
Hisz’ kívánnók mi is a mező tarkaságát!... Lesnők kíváncsian, amint a pásztortáska apró szíveit szerelmes leány bírja vallomásra. „Szeret – nem szeret – szeret – nem szeret – szeret! ... Ez a vége.
S milyen gyönyör lenne a mécsvirág nyitását nézni alkonyatkor: fehér, világító kis csillagokkal hogyan gyúl ki egyszerre a mező! Vágyunk be nem telik. Elmentek mindnyájan, s amit róluk tudunk, az csak rege. Egy sereg kóró szárad amott sok mindenféle gaz közt – az az utolsó szálig virág volt valaha: szivárványos pompa, amiről mi még álmodni sem merünk. S most zörgő, élettelen vázzal kísért a régi szépségek porló köntöse. Apró magot pörget ki belőle az ősz szele, amely nem dúdol már, csak zsörtölődik.
Magunkban, egyedül – százezren – egyedül! Egymáson mit szeressünk? Egymáson mit csudáljunk? Nekünk az elmúlt szépségek kellenének! Ha összenézünk, bús lemondással kérdezzük egymást: hol a tavasz? Milyen a kikelet? Illatra vágynánk, amit a szellő hord magával. A nyári hajnal pirkadásáról mesél nekünk a bujdosó szél, amely, míg el nem vénült, a tavaszillat paripája volt. Mindez csak képzelet nekünk, mint szín a vaknak. Dohos párák kelnek ki közülünk, s a fonnyadó fű fölött halálszag árad szerteszét. Az ősz illata ez: a késő őszé, amelynek nincs már pirosló hajnala. Hisz’ ködben kél a nap, s mi dideregve várjuk alkonyatkor, hogy dér lesz az éjjel, s megfagyunk...
Nini, mi az? ... Egy elkésett pille száll bágyadtan erre.
Ah, hogy megbámuljuk; ah, hogy hívogatnók!... „Szép lovag, jöjj errébb; deli levente, szállj le közénk! Szűz ajkunk csókra vágyik, s ha meg nem szánsz: érintetlenül ölel meg majd bennünket a sír, ahova a szerelemnek még emlékezete sem jöhet velünk! – Nem tudjuk, lásd, mily édes a csók! ... Mézet a mi ajkunk kínálni se mer. Csak a vágy gyötör, izgat ez egyedüliségben.
Taníts szeretni, csókolni, szép lovag!...”