Ülök a szobában és nézek kifelé az ablakon. Az istálló cserepeiről komótosan csurog le az eső, cseppjei a betonon koppannak, folynak, összekapcsolódnak, rohannak tovább, keresik társaikat és egyesülnek velük, majd közös erővel tartanak a tó irányába.
Ősz van, az elmúlt héten még közel negyven Celsius fok gyötörte testünket, most pedig tíz fok és csendes eső. Azt hittük sose ér véget, és mégis. Később nagy szelet jósoltak mellé, még nem ért ide. A lovak a legelőn áznak, lassan bejöhetnének. Gondoltam, hagy mossa ki az eső a bundájukból a nyári szőrt.
Néhány nappal ezelőtt ők már megérezték, bárhogy erőlködhet a nyár, de a természet törvényszerűségeinek be kell következni, márpedig eljött az ideje. Így elkezdték a nyári finom, bársonyos szőrzetük eldobását és sűrű, gyapjas téli bundát tolnak alá. Belőlük még nem veszett ki mindaz, ami az emberben már nincs meg, úgy élnek együtt a természettel, hogy Ők maguk a természet. Nagy cseppekre váltott az eső, kopogása sűrű, hangos és kitartó. Ki kell menni a lovakért.
Az istálló levegőjét a pára tölti ki. Ázott jószágok gőzölgő szagának keveréke, bár nékem ez illat. A tehén a jászlából ütemesen csócsálja a szénát, mögötte borja szintén. Kötéséből olykor anyjára néz, tán bőg is egy aprót reménykedve, ugyan jól tudja, ez még nem az esti szoptatás ideje. A lovaknak vaskosabb, ropogós széna jár, a marháké apróbb, vékony szálú pillangós. Mindenki békésen eszeget.
A mezőn a vad megmozdul, az eső nem hagy nekik békét. Az őz a kukoricába vált be, csörögve az ázott levelek között. Két gidája már lassan utoléri anyját, magasságuk alig marad el. Jó környezet, jó élettér, meg a kukoricám. Bosszankodok, bár harag nincs bennem. Nekik is élni kell, hadd nőjenek, majd beérnek.
Ismerem az összeset a tanya körül, számontartom, és szemen is.
Szeptember van, üzekedésük véget ért, a bakot esténként hallom a kukoricában. Ő még nem akarja elfogadni e tényt, értetlenül nézi a nőstények frigiditását. Továbbra is makacsul kitart és bízik benne, hogy génjeit továbbörökítheti. Aztán majd idővel csendesen megbékél. A suták ketten voltak testvérek, egyikük a télen tűnt el, a másik, aki most a két gidát neveli. Korai ellése volt, korán jött a tavasz is, elgondolkozom rajta, hogy ez vajon összességében igaz-e idén a természetre?
Idén korábban kezdtek a méhesben petézni az anyák, korábban érték el a teljes népességet a családok, a lovak márciusban már értelmezhető zöldet találtak a legelőn. A lucerna első anyaszénája április végén kaszálható volt, és ez az őz áprilisban már fektette gidáit a fűben. Korai ellés, a szüret is előrébb volt, idén minden kissé sietett, kivéve az őszt.
Elcsente tőle a nyár a heteket és makacsul erőlködött rajta, hogy meg is tartsa. Erre az ősz oly bosszús lett, hogy most novemberi idővel vesz revansot, mi meg itt isszuk a levét, játékszerei vagyunk a természet játékának.
Aztán az ősz is megbékél, mindenki megbékél, engedi még a nyárnak, hagy kecsegtesse a vénasszonyokat, hogy ők is megszépülnek egyszer, pedig csupán az emlékek szépülnek. Ahogy a nóta mondja „… szép asszonynak, jónak, szép járású lónak, kár megöregedni...”