A vadász lassan, lélegzetét visszafojtva lépdelt a kiszemelt vad felé. Sokkal jobban szeretett cserkelni, mintsem lesen ülve bevárni és reménykedni
Csendesen – minden egyes lépését megtervezve, hová és mire lép – haladt a vad irányába, miközben az békésen, mit sem sejtve táplálékát kereste. Minden egyes lépés örökkévalóságnak tűnt, de tudta, hogy a sietség, a türelmetlenség, bármely elhamarkodott mozdulat csak igyekezetének az eredményességét kockáztatná.
Jó szele volt. Az erdő szélén ki-kilógó növényzet takarásában viszonylag gyorsan haladt. A távolság csökkenésével szíve egyre hevesebben kalapált, fülében hangos dobolásként jelezve fokozódó izgatottságát. Már elérte a kellő távolságot, de lelkiismerete további lépésekre sarkallta, nem merte kockáztatni a légszomj miatt bizonytalanabb próbálkozás esetleges sikertelenségét.
Még néhány lépés… Majd óvatosan, célzóbotja biztos támasztékába helyezve, célzásra emelte a puskáját, távcsövének célkeresztjével a vad vitális részeit kutatta. Mélyeket lélegezve próbálta önmagát és a szálkeresztje táncát nyugtatni. Most talán jó lesz! S ahogyan ezt kigondolta, izzadságtól nedves tarkóján érezte a légáramlat irányának kedvezőtlen változását. Rosszalló sejtése beigazolódott… A szálkereszt már csak a riadtan távolodó vad sziluettjét mutatta, s kicsit bosszankodva, de megnyugvással állapította meg: ezúttal a természet győzött.
Bizonyára sokunk számára ismerős ez a helyzet vagy egy ehhez hasonló történet. De valóban a tarkónkon érezhető szél, avagy valami más okozhatta a vad megriadását? Egyáltalán milyen messziről képesek az erdő lakói megérezni az ember jelenlétét?
Azt tudjuk, hogy az emlős ragadozók kilométerekről képesek kiszagolni prédájukat. De vajon a békés állatok is képesek-e ekkora távolságról érzékelni a ragadozó jelenlétét? És mi a helyzet azokkal, amelyeknek nem kell tartaniuk a ragadozóktól? Használják-e szaglásukat oly mértékben, mint azok a társaik, amelyeknek élőhelyén valamely ragadozó is jelen van? És mi a helyzet abban a környezetben, ahol az ember jelenléte mindennapos, ahol a vad hozzászokhatott a szagunkhoz?
A teljes igazságot bizonyára sohasem fogjuk megtudni, azonban ezek a kérdések sokunkat arra sarkallhatnak, hogy kicsit elkalandozzunk a szagok világában, azok terjedésében, illetve annak módjában.
Az emlős ragadozó és zsákmányállat viszonyában az evolúció során örökös harc folyik, mindkét oldal kialakítja a túléléséhez, így fajának fennmaradásához szükséges sikeresebb stratégiát. Mivel a környezet folyamatosan változik, e stratégiának is változnia kell. Ami ma sikeres, holnap már nem biztos, hogy az lesz...
A szaglás az egyik olyan érzékelés, mely mindkét oldal stratégiájának része, egyikük jobban, míg másikuk kevésbé él vele. A prédaállatok – mivel ők több érzékszervüket is fejlesztik a sikeres stratégiájuk kialakítása során – nem használják olyan „élesen” a szaglószervüket (a látásukkal és hallásukkal ellentétben), mint a főként szaglásukra támaszkodó emlős ragadozók, akik főleg ezen érzéküket fejlesztették tökélyre. Éppen ezért az előbbieknek – bár felépítésük megegyezik a ragadozókéval – e képessége kevéssé fejlett, nem használják olyan hatékonysággal.
Minden élő szervezetnek van szaga, amikor is a szerves anyagról szagmolekulák kerülnek a levegőbe. A szagmolekulák különböző súlyúak, mozgásukat, a levegőben való terjedésüket különféle hatások befolyásolják (diffúzió, hőmozgás, gravitáció stb.). Ezek közül a legjellemzőbb a hőmozgás hatása, mert a szél, a nagyobb tömegű légmozgás is ennek a következménye.
Ahhoz viszont, hogy a prédaállatok használhassák a szaglószervüket, a szagmolekuláknak az előbb említett erőhatások révén el kell jutniuk a szaglószervükbe. A szagmolekulák terjedését viszont sok tényező befolyásolja: így például a légmozgás sebessége, a terepviszonyok, a napszakok, a páratartalom, az időjárás stb. Szagláskor a préda a számára veszélyt jelentő ragadozó – vagy akár a vadász – jelenlétét akkor érzi, ha a következő feltételek teljesülnek:
– A szagmolekuláknak a levegőben kell lenniük.
– A szagmolekuláknak az állat szaglószervébe kell jutniuk.
– A szagmolekulák koncentrációjának magasabbnak kell lennie a szagérzékelés küszöbértékénél.
Bármelyik feltétel hiánya esetén a ragadozó – a vadász – láthatatlan marad a préda számára. Meg kell jegyeznem, hogy az első feltételt egyetlen emlős sem tudja tökéletesen megszüntetni, hőháztartásának következtében.
Cserkeléskor a szélirány meghatározása éppen azért fontos, mert ezzel a második feltételt befolyásolhatjuk. Amennyiben kedvezőtlen a szélirány, már csak az a kérdés, hogy saját szaganyagait illetően a vadász milyen távolságból lehet még „láthatatlan”, érzékelhetetlen a préda számára. Ebben az esetben a második és a harmadik feltétel megléte a kérdés.
Azt hihetnénk, hogy minél erősebb a szél, azaz minél nagyobb a sebessége, annál messzebb juthatnak el a szagmolekulák, következésképpen annál messzebbről érzékelhet minket a préda. Azonban ez nem teljesen van így. Az élő szervezet (egy emlős) szagmolekuláinak kibocsátása általában állandónak mondható. Így minél nagyobb a szél sebessége, annál kisebb a levegő egységnyi térfogatában található szagmolekulák száma. Bizonyos szélsebesség felett e molekulák száma az érzékelési küszöb szintje alá is eshet. Ezt a hatást még a gravitáció is fokozza, hiszen terjedésük közben a szagmolekulák folyamatos gravitációs hatásnak vannak kitéve, azaz a távolság függvényében a levegőben lévő szagmolekulák száma ugyancsak csökken.
Tovább befolyásolják még mindezt a tereptárgyak is, melyek a különböző irányú turbulenciák kialakulásáért felelősek. A turbulencia – a légmozgás irányának vízszintes és/vagy függőleges irányú megváltozása – a szagmolekulák szétszóródását okozza, azaz szintén csökkenti azok koncentrációját. Ilyen hatása van például egy fának, egy bokornak vagy egy fasornak, bokros területnek, de akár egy nagyobb kőnek is. A turbulencia mérete a milliméteres nagyságtól kezdve akár kilométeres nagyságú is lehet. Ennek köszönhetően a légmozgás akár milliméteres vagy centiméteres távolságokban is változhat. Tehát amit a vadász a légmozgás irányaként maga körül tapasztal, az szinte biztosan nem egyezik meg a turbulencia, illetve a turbulenciasorozatok után. A cigarettafüst által mutatott szélirány tőlünk távolabb már nem annyira jellemző a térben és időben változó légmozgás következtében.
Azt, hogy milyen távolságból érezheti meg a préda a vadász jelenlétét, nagyon nehéz meghatározni a fentebb említett hatások miatt. S ráadásul ezek – évaszaktól, napszaktól függően – viszonylag rövid időn belül megváltozhatnak, jelentősen módosítva ezzel az általuk befolyásolt tényezők mértékét is. Előfordulhatnak olyan környezeti tényezők, amikor a vadász pár méterre megközelítheti a vadat anélkül, hogy az kiszagolná őt, de ennek az ellenkezője is bekövetkezhet, amikor a vad több száz méterről is megérzi jelenlétét.
Egy biztos: a tereptárgyak bizony a vadász barátai cserkeléskor. Azok tudatos használata a nagyobb siker kovácsa lehet. De a legbiztosabb talán az, ha úgy mozgunk a területen, ahogyan a prédaállatok teszik, amelyek a fent nevezett hatások ismerői. Ők tudják, ismerik, mit tehetnek és mit nem, hiszen az életük múlik rajta.
Megjelent a Nimród Vadászújság 2019. novemberi lapszámában Szaglástudomány címmel