Részlet Kittenberger Kálmán Vadász- és gyűjtőúton Kelet-Afrikában című kötetéből.
Afrika sztyeppéit egy nagyon érdekes vadkutya lakja.
Öt–huszonöt fős csapatokba állva űzi-hajtja kiszemelt áldozatát addig, míg az üldözött el nem pusztul irtózatos fogaik marásától.
Nem biztos e tarka hiénafarkasoktól (Lycaon pictusnak nevezi őket az állattan) a hatalmas jávorantilop sem, és mint a feketék beszélik, félve kerülik e had találkozását a nagymacskák, az alattomos leopárd, sőt a pusztaság királyi ragadozója, az oroszlán is.
Szobám falán két oroszlán kipreparált bőre lóg.******
Egyik egy nem túlságosan nagy, szép, fekete sörényű hím, a másik rendkívüli nagyságú nőstény.
A hím oroszlánt a hiénafarkasok árulták el és szolgáltatták ki puskámnak. Ezt a vadászkalandomat fogom itt elmondani.
Zsiráfbébifogás céljából hajszoltuk keresztül-kasul a mimózás sztyeppei erdőt már vagy egy hete; eredmény persze nem volt. Fogtunk ugyan mást, lantszarvúantilopot, impalaborjút, de zsiráfot nem sikerült. Igaz, hogy a borjak már nagyok is voltak, tehát már nehéz volt a megszerzésük.
Végre egy helyen elég korán észrevettünk egy csapatot ebből a keselyűszemű népségből: ebben a csapatban két borjú is volt.
Fölállítottuk a hurokhálót, és a hajtás megindult, de egy-két emberem ügyetlensége folytán – már amikor azt hittem, hogy a drága zsákmány az enyém – az űzöttek kitörtek, és munkánk, erőfeszítésünk hiábavaló volt. Fegyverhordozóm s jómagam is ugyan megpróbáltuk a menekülők útját elvágni, de ez a kétségbeesett vállalkozásunk is eredménytelen maradt, bár ha csak egy-két méterrel bírtunk volna kellő időben előbbre jutni, akkor mienk a boldogság.
Halálra fáradtan vonultam el fegyverhordozóimmal egy hegygerinc sziklapárkányára, s ott – jobb dolog hiányában – nekiláttam reggelim elfogyasztásának.
Embereim a hegy háta mögött szedték össze lassan a hurokhálót. Azok is el voltak fáradva, de azért mindegyik lökött egyet az ügyetlenkedőkön, akik miatt a nagy áldomásból semmi sem lett. Magam nem is mentem oda, mert öklömre négy napig is kellett volna hideg vizes borogatásokat rakni…
Fegyverhordozóim lassan majszolták a magukkal hozott, nyárson sült húsdarabokat, magam meg szokásom szerint cipőm sarkához kopogtattam egy keményre főtt tojást. Mikor ezt lehéjaztam, előkerült a forró teát tartalmazó termoszflaskó is, de ahogy tartalmából a nyakára csavart apró csészébe töltök, egy megriadt gnúbika bőgésére leszek figyelmes.
Odanézve látom, hogy két gnúbika rohan zászlóként lobogó farokkal, a legőrültebb iramban. A kis „flótázóakácosból”******* morogva kiperdül egy… kettő… összesen hét hiénafarkas.
Most már értem – gondolám –, hogy miért galoppoznak e groteszk kinézésű barmok oly őrült módon!
Hirtelen azonban más kép ragadja meg a figyelmemet, és ezzel kapcsolatban egyszersmind más következtetésre jutok.
A hiénafarkasok rá se hederítettek a gnúkra, hanem lassan, libasorban oldalogva vissza-vissza fordultak, és az utolsó – a legöregebb – gyakran visszaugat panaszos üvöltő ugatással arrafelé, hol lomha szárnycsapásokkal emelkedik fel egy-két dögkeselyű.
Sejtettem, tudtam, hogy oroszlánok elől vonul el a kutyanépség. Rendes körülmények között már rohantam volna le a hegyről, de most fáradtan, kedvetlenül szürcsöltem tovább a teámat, persze folyton szemmel tartva a kis akácerdőt.
Akkorára arra tévedt egyik emberem, Matikó, aki kissé félszeg ugyan, de karavánomnak „legambiciózusabb” embere volt, s kinek ezért tréfából és díjmentesen címzetes munyamparaságot adományoztam, amit azután ő büszkén viselt is. Nekem különben is nagyon szimpatikus volt ez a „legniggerebb nigger” (irtózatos nagy szája volt, és így hasonlított az amerikai élclapok néger torzképeire), mert balog volt, s így ha intettem neki, hogy vágja nyakon ezt vagy azt a szemtelenkedő vagy butaságokat csináló fekete gentlemant – Matikó az ilyen megbízásokat túlságos komolyan vette –, az persze jobbról parírozott, és balról kapta a nyaklevest. S ez a művelete annyira komikus volt, hogy még maga a pofont kapó is mulatott rajta.
Tehát Matikónak integetéssel azonnal telegrafáltam, hogy nézze meg a hiénafarkasok gyűlölködésének okát.
Távcsövemen látom, hogy Matikónak a szája még jobban széthúzódik a kitüntető megbízástól, s aztán óvatosan lopakodik a „flótázóakácos” belseje felé. Mi feszült figyelemmel nézünk utána. Egy-két perc múlva visszarohan, és lándzsájával, kezével integetve visszatelegrafál, hogy siessünk, rohanjunk hozzá.
Ahogy felszököm, felborul a termosz, de nem törődöm most – a vadonságban pedig oly értékes – tartalmával, hisz megint erőt vett rajtam a vadászszenvedély! Óriás fegyverhordozómtól, Magombetól elkapom a hatalmas Cordite puskát, s még futás közben kiszedem a teljes köpenyű lövedékkel töltött töltényeket, és ólomhegyűekkel töltöm meg azt is. Az való oroszlánra: amaz csak átszalad rajta, míg emez csontot érve deformálódik, és így rögtön ölő halálos sebet ejt. Matikó nyugodtan várja beérkezésünket, s aztán súgva mondja, hogy két oroszlánra akadt; ezek morogva felugrottak, és beváltottak a sztyeppi bozótos erdőbe. A hím – mondja –, az „egész férfi” erre, a nő – hála legyen Dianának, oroszlánhölgyekkel nem szeretek veszekedni – arra…
Vagy két-háromszáz lépést tettem a hím nyomán, amikor oldalt – alig negyvenlépésnyire – egészen tisztán, egész oldalát mutatva, előttem áll az öregúr: egy szép, sárga sörényű hím oroszlán. Fejbe nem akartam lőni, „mert ezáltal értékéből sokat veszít” (így kénytelen gondolkozni még ilyenkor is egy magyar gyűjtő-kutató), nyakba – gondolám (ilyenkor egész gondolatözön villan át az ember agyán) – pedig a sörény miatt bajos egész biztosan halálos helyet kinézni: tehát váll-lapon, de úgy, hogy ne igen mozoghasson utána…
Lassan emelem a puskámat, de ennek a szíja – nem tudom, hogyan – belegabalyodik a látcsövembe, és így a célzás lehetetlen. Szép lassan kibontom, de abban a pillanatban – még egyet felém mordulva – egyetlen szökéssel bent terem a bokrosban. Egy reszkírozott lövést engedtem utána, de az persze célt tévesztett. Utána futok, hogy majd egy tisztáson elkapom, de „állj”-t parancsol egy szomszédos bozótból kihallatszó mérges morgás.
A fene egye – gondoltam –, a nőstény rohan felém, amikor látom, hogy valami fekete igyekszik nekem a bozót között. Eközben a mérgesen morgó valami irányt változtat, és körülbelül nyolcvanlépésnyire tőlem, kitörtet egy fekete sörényes hím oroszlán.
Dübörgő galoppban rohan át egy kis, alig húsz lépés hosszú tisztáson, s ebben a pillanatban már vágja is a bukfencet, mint egy kupán lőtt nyúl! Nyúzás közben a kóválygó keselyűk között megjelenik egy-két marabu is; egyikük le is száll egy száraz fára, honnan a kis Winchester le is emeli. Most az egyszer szerencsém volt: a lelőtt marabu oly szép tollakkal pompázott, amilyeneket még sohasem húzgáltam ki marabuból.
Matikó megkapja a jól megérdemelt jutalmat s azonkívül az oroszlán zsírját, ami a legértékesebb csodaszer Afrika és éppúgy India lakói előtt.
De a jó Matikó nem tudta úgy értékesíteni ezt a drága kincset, mint a többiek, akik – mert a néger mind jó kereskedő – egy kis kapitálist hoztak össze ilyen ajándékokból. Törzsbelijei hamar kiismerték gyengéjét, s ha azzal szólították, hogy „munyampara”, akkor minden ellenérték nélkül kiszolgáltatta ezt a drága kincset.