Részlet Kittenberger Kálmán Vadász- és gyűjtőúton Kelet-Afrikában című kötetéből
Alighogy felépítettük 1910 júniusában, a Ruvána-sztyeppén, a Tirina nevű időszakos patak mellett állandó tanyánkat, máris végigcsiklandozta tagjaimat a malária, melyből második nap a vén afrikanderek rémes betegsége, a „black water fever”, a „feketevízláz” nőtte ki magát.
Bizony, borzongás futott végig rajtam, amikor magamon a félelmetes betegség megjelenését először észleltem, de a betegség erősbödésével bizonyos letargikus megnyugvás szállt meg, hisz úgyis mindegy már – gondolám –, s különben is: a végzet ellen nem okosság rugdalózni. Kínlódva vívtam egy-két napig keserves tusámat a kórral s a mögötte álló, nyugalmat hozó halállal, míg lassanként erőre kezdett kapni a szerveztem. Újra föléledt az életkedvem, terveket kovácsolt az agyam, és a betegség alatt majdnem semmire zsugorodott vágyak újra kiterjeszkedtek. Csak a testem volt még fáradt, gyönge. Ugyan tettem-vettem egyet-mást a camp környékén, de még egy rövidebb gyűjtőkirándulásra sem volt elegendő erőm.
Végre, július 4-e volt, elég erősnek tartottam magamat arra, hogy egy félnapos gyűjtőkirándulást tegyek. E kirándulás célja a tulajdonképpeni fő- és legkedvesebb foglalkozásom: a madárgyűjtés volt.
Kora hajnalban indultunk, és nap még nem emelkedett ki az ikomai hegyek mögül, amikor campemet elhagytuk. Az utolsó esőzések zöldre festették a sztyeppet, és a fakó sztyeppei erdő koronáját is zölddel vonták be. A mimózák apró sárgásfehér virágokkal telehintett lombjáról mézédes illatot hajtott felém a hajnali szellő; mily édes boldogság volt élvezni az életet a halálos betegség leküzdése után!
Lassan, a lábadozók lépteivel ballagva embereim élén, egy nagy sivatagityúk-csapatra (Pterocles) lettem figyelmes, mely halkan diskurálgatott, s a felkelő nap sugaraitól megvilágítva végezte a tollászkodás munkáját. Amint előszedem a fényképezőgépemet, hogy a sivatagityúk-kolóniát lefényképezzem, fegyverhordozóm megérint, és azt a delejes áramként ható szót súgja: „szimba”!
Már vagy egy hónapja voltam a Ruvána-sztyepp lakója, de még eddig nem találkoztam oroszlánnal. Bár előzőleg – két ízben jártam ott – mindig láttam oroszlánokat, de részint szerencsétlen körülmények és még inkább a saját magam ügyetlensége folytán egyet sem bírtam terítékre hozni.
Így érthető izgalommal hatott rám e szó, bár – igazat megvallva – éppen azt óhajtottam magamban, hogy e napon se rinocérosszal, se oroszlánnal ne essék találkozásom, mert még nyavalyásnak éreztem magamat ahhoz, hogy e „goromba néppel” megverekedjem.
A megpillantott oroszlán tőlünk körülbelül négyszázötven lépésnyire baktatott a kardszerű szanszeveriáktól át- meg átszőtt bokrok között. Intésemre embereim azonnal lelapultak, magam pedig fegyverhordozómmal minden fedezetet kihasználva, futva igyekeztem a Tirina dzsungelje felé haladó oroszlán útját elvágni. A guggoló futással megtett kétszáz méternyi távolság teljesen kifullasztott, és sajnálattal kellett észrevennem, hogy a betegség mily hitvány emberré tett. Minden tagom reszketett, és szívem oly őrülten zakatolt, mintha ki akart volna ugrani. Vagy két percig pihenőt tartottam egy talajemelkedés mögött, és ez idő alatt kezemre még rá tudtam parancsolni, hogy nyugodtabbá váljon, de szívem még mindig úgy nyugtalankodott, hogy biztos célzásról szó sem lehetett.
Nem akartam embereim előtt gyávának látszani, s így előbukkantam fedezetem mögül.
Az oroszlánom – egy szép sörényes hím – egész oldalát mutatva, vagy száznyolcvan lépésnyire állott tőlem. Rendes körülmények között semmiség lett volna e távolságról a nyugodtan álló oroszlánt egy lövéssel felfordítani, de most úgy táncolt kezemben a puska, hogy nem bírtam a puskám hegyét az oroszlán váll-lapjával összehozni.
Addig-addig célozgattam, a betegség miatti dühömben szinte őrjöngve – míg oroszlánom észrevett, s morogva tovaloholt. Most már úgyis mindegy – gondolám –, s így két golyót küldtem utána, persze hiába.
Rég elmúlt már az az idő, amikor kívánatosnak tartottam, hogy egy veszedelmes vad megtámadjon, mert a tapasztalás megtanított arra, hogy a legbiztosabb kezű vadász esélyei is nagyon rosszra válnak, ha egy veszélyes vad komolyan megtámadja.
Most azonban egy pillanatig szinte kívántam, hogy az oroszlánom a lövéseimre visszaforduljon és támadjon. Ügyefogyottságom szülte határtalan düh kívántatta velem ezt a balga óhajtást, azt gondolván, hogy e veszély egy pillanatra majd visszaadja régi erőmet. Pedig dehogy! Ha támad, bizonyosan az „ördög konyhájára” kerülök.
Oroszlánom eközben beváltott a dzsungelba, hova követni természetesen hiábavaló lett volna.
Nem is követtük, hanem megjegyeztem a helyet, ahol beváltott, és aztán továbbmentem az utamon, madarászni. Madarászgatás közben a gyűjtő ornitológus mindinkább győzött a vadászon, és így lassan-lassan elmúlott a hajnali vadászkudarc okozta lehangoltság.
Dél felé fáradtan indultam hazafelé. Bizony-bizony, nehezemre esett a járás, és így halálra fáradtan visszakerülve oda, hol az oroszlánom az őserdőbe beváltott, egy mimóza gyér árnyékába telepedtem le. Ha már itt kell vesztegelnem – gondoltam –, úgy a campembe küldök emberekért, és a sűrűt meghajtatom. Másodmunyamparám (munyampara: a karaván főembere), a gyors lábú Pandasáró, kit egynéhány hónap múlva egy kafferbivalybika letiport, és jobb combját összezúzta, hamarosan haza is vágtatott, ahonnan előhívta az összes embereket rézüstökkel, antilopszarvakkal és más efféle, zajkeltésre alkalmas eszközökkel felfegyverkezve.
Embereim érkezéséig jót aludtam, és teljesen kipihenve láttam a hajnali kudarc helyrehozásához. Embereimnek megmagyaráztam, hogyan álljanak fel, és merrefelé hajtsanak, magam meg a beváltás helyén, egy apró szanszeveriabokor mellett guggoltam le.
Alighogy elfoglaltam „állás”-omat („stand”-nak mondja a magyar vadász), máris egy furcsa morgó, majd sípolva hörgő hangot hallottam.
Eszembe jutott egy öreg afrikander elbeszélése, ki híres oroszlánvadász hírében állott, de aki különben szívesen elvetette a sulykot, hogy ő a forró déli órákban gyakran hallotta az alvó oroszlánok morgó hortyogását. Úgy látszik, az öreg afrikander ez egyszer csakugyan igazat mondott: e hangot én is az alvó, álmodó oroszlántól eredőnek tartottam.
Jó ideig vártam, míg a hajtók – kik egy nagy kört írtak le – elállták helyüket, és a hajtás kezdetét vette.
Az akkor még az ilyen hajtásokban gyakorlatlan embereim rémes lármát csaptak: kongtak a rézüstök, mint egy tűzbe borult falu félrevert harangjai. Lomhán dobta ki magát a sűrű fű közül egy-egy nehézkes röptű sarkantyús kakukk (Centropus) – a legbecsületesebb kakukk, mert maga építi a fészkét, és maga költi ki tojásait –, majd a hajtás zajára egy sárgás színű állat, egy vén „reedbuck” őzszerű szökéssel rohant el mellettem.
Aztán újra semmi mozgás a hajtók előtt. Mind erősebben szóltak a rézüstök, sivítottak a szarvkürtök, közben-közben egy-egy erős szitok is volt hallható.
„Svaini we!” (Schwein; we = te) – ordította az uszukuma* Marémi, aki holmi emberöléssel fűszerezett marhalopásért vagy három évig volt láncon, és ott bő alkalma volt a német hízelgő kifejezéseket eltanulni.
Egy erős csörtetés vállamhoz szoríttatta a puskámat, de mindjárt le is engedtem azt. Egy víziantilop-tehén (Cobus defassa) – egy, a mi gímszarvasunkhoz alakra, tartásra feltűnően hasonló antilop – rohant felém, majd után vagy húsz darab tehén és borjú, s utánuk lassan, figyelve egy délceg tartású, remek bika.
Már-már azt gondoltam, hogy az oroszlán kiváltott; az embereimet is mind láttam közeledni, s alig volt köztük és köztem negyven-ötven lépés távolság, úgyhogy már le akartam fújni a hajtást. De abban a pillanatban mérges morgás ütötte meg a fülemet, mire embereim szörnyű ordítozásban törtek ki. Újból archoz szorult a puskám, és lélegzetvisszafojtva vártam a királyi vad előbukkanását.
Másik pillanatban már szét is hajlott a sás, és hatalmas morgással, dübörögve felém ront egy pompás nőstény oroszlán. Támadni akart vagy nem, azt nem tudnám megmondani.
A hirtelen odagyújtott lövésem – a távolság úgy nyolc-kilenc lépés lehetett – rézsút nyakszirten találta, mire oroszlánom bukfencet vágva, azonnal kimúlt.
A hím tehát odabent maradt, de a hajtást – tekintettel embereimre és gyengeségemre – nem ismételtettem meg.
Leírhatatlan örömet okozott így is a ruvánai „első”, amit fokozott az is, hogy felgyógyulásom után az első kirándulásnál ejtettem el.
Embereim hamarosan összetákoltak egy hordágyat, és azon szállították folytonos ujjongás között zsákmányunkat a campbe, ahol még az este átnyújtotta a jó öreg munyamparám, Najsebwa a két „lucky bones”-t (szerencsecsontok: az oroszlán elkorcsosult kulcscsontja). Ilyen szerencsecsontból aztán gyors egymásutánban jó zsebrevalónyi gyűlt össze, de a szerencse még eddig nem mosolygott felém, bizonyára, mert: „Amri ya munka”, azaz „Allah másképp rendelte!”…