Ördöggyűrű

Július végén volt, öt és hat óra között, délután. A nap már lefelé hajlott a fényes égboltról, a forró sugarak enyhültek…

 

…a fák lombjait meg-meglibbentette az alkonyati szellő. A b.-i erdőség egyik elhagyott ösvényén lépdeltem óvatosan, halkan, egymagamban. Ezer meg ezer holdra terjedő erdő volt körülöttem. Ha nem ismertem volna minden hajlatát-zugát, völgyét-dombját, könnyen eltévedhettem volna benne. De nekem itt nem kellett „vezető”, aki a legtöbbször úgyis csak útjában van a mindenre kiterjedő figyelmű vadásznak. Márpedig én hamarabb észre szoktam venni minden jelt, minden kis neszt, minden olyat, amit a vérbeli vadásznak észre kell vennie, mint az unott, fásult vadőrök legtöbbje.

 

Élveztem azt a felséges magányt, amelyben az ily emberlakatlan vadvilág részesít. Nagyon szép volt a változatos fanemekkel tarka erdő. Alig bírtam betelni némelyik szebb pont szemlélésével; helyenként a vén fák alatt alkonyati hangulat támadhatott volna fényes nappal is; a lomberdő világosabb színei összefolytak a fenyőfoltok sötétségével, ahonnan mintha tömjén templomszaga áradt volna. Madár itt kevés volt; az erdő hangjai suttogóvá váltak – a völgy patakja alig mert a köveken átsurranni... Egy-egy cinke cippant – gyászsipkás fejét láttam a tűlevelek között –, de még a dongólégy is okozott annyi zajt, mint az a kis bujdosó.

Egy vén őzbak után jártam, amelynek a bükkös alján terülő vágásban volt rendes forgója.

Csakhogy most nem cserkésztem; másféle furfanggal akartam hozzájutni az öreg kujon szép trófeájához.

Oda akartam sípolni magamhoz pompás kis buttolómmal, amellyel az őzsuta meg az őzünő hangját remekül lehet utánozni.

*

Július végén, augusztus elején van az őznemzetség nászévadja, amikor a bakok egyszerre megbomlanak, és nyugtalan indulattal keresik-űzik a sutákat. Az őzdámácskák sípoló hangjára néha óvatos sompolygással jön a kalandra vágyó, tapasztalt don Juan, de némelykor bolondul „ugrik” a csalogatósíp hívására is.

Az őzsuták tudniillik édesen és vágyva epedő hívással adnak jelt magukról abban a néhány hétre terjedő időben, amikor szívesen látják az udvarlót. Aki nagyon ismeri ezeket a hívó hangokat, azok hű utánzásával bolonddá tehet minden bakot. Erre való a „hívósíp”, amellyel minden őzlélektani hangárnyalatot ki lehet fejezni; de síp híján az ügyes vadász beéri egyszerű falevéllel is, amelyet a szájába vesz, és annak a segélyével hallat vágyó vagy félő, aggodalmas ünőhangot. Mert amire a bak a legbizonyosabban „ugrik”, az az üldözött, másik baktól hajszolt ünő sírása. Az a remegő, félénk jajszó, amely őznyelven ilyesmit jelenthet: „Jaj, Istenem! Tessék már nekem békét hagyni!...” Ha a szerelmes bak ilyet hall, attól elönti a bolond féltékenység, és veszettül siet a „kis ártatlan” segítségére, hogy elverje mellőle azt a tolakodó frátert, amelynek a helyét azután – persze – maga igyekszik elfoglalni…

De csak a legkisebb hiba, csak egy kis gikszer essék a sípolásban, máris vége a bolondításnak! A  tapasztalt bak rögtön észreveszi, hogy be akarják csapni, s nem „előugrik”, hanem – elugrik. Sípolhat aztán annak maga a szerelmes Pán isten is! A vén bak ilyenkor ravasz nesztelenséggel csúszik el a legsűrűbb sűrűben úgy, hogy ottlétét még csak sejteni sem lehet; míg ellenben a csalódott fiatal őz-dandy dühösen riaszt, vakkant, böffen, amivel a többi kollégát figyelmezteti, hogy jó lesz nem nagyon hinni a „szép szó”-nak.

 

Az én öreg bakom, amelyet ezúttal magamhoz szerettem volna sípolni, már régibb ismerősöm volt, és tudtam a szokását. Nincs az a lopódzó nyest, amelyik halkabban tudna mozogni, mint az a vén lurkó, amely a csalogatósípnak sohasem hitt egészen, hanem ha mozdult is rá, csak bizalmatlanul közeledett, és olyan pontosan tudta a hang irányát, hogy sohasem elölről jött, hanem mindig hátulról lepett meg, rossz széllel. Jártam úgy vele szélcsöndben is, hogy amikor sípolás közben a mögöttem támadó nagyon halk neszre hirtelen megfordultam, éppen csak elvillanó fehér tükrét láttam már, alig néhány lépésnyire tőlem. Mindig meg tudta kerülni az állásomat, s így szelet fogott rólam – akkor pedig se szólt, se beszélt, csak elillant, s még csak nem is jelezte, hogy itt volt. Most, eddigelé, még békességben volt, és talán nem gyanakodott túlságosan. Az első kísérlet tehát vagy végzetes lesz ma rá nézve, vagy megint elvadítja erre az esztendőre. Ehhez kellett alkalmazkodnom; de hátha mégis sikerül vele szembekerülnöm valahára?!... Ez volt a reménységem.

*

Gumitalpas cipőmben olyan nesztelenül lépdelhettem, hogy ha néha egy-egy apró csigakagylóra hágtam, a halk roppanást szinte magam is olybá vettem, mintha utánam lopódzanék valaki. Egy tisztás felé tartottam, amely a sűrűség közé rejtve, felfedezhetetlen volt minden idegen szemnek. A tisztás egyik oldalát ősfák szegték; azok egyike mögött kerestem helyet a várakozásra, mert mielőtt sípolni kezdhettem volna, legalábbis negyedórát kellett mozdulatlanul maradnom egy helyben, hogy az esetleg valahol e tájt bujkáló bak elfeledje a halk neszeket, amelyeket a jövetelemmel okoztam, s a bizalma lassanként visszatérjen.

Aki az ilyen erdei várakozások látszólagos ürességét unja, az siessen mihamarabb valamely városi kávéházba, és töltse idejét azzal, hogy kibámuljon a mozgalmas utcára: ott sokkal több neki való érdekességet láthat.

Megfigyelőkedv és érzék nélkül az ilyen várakozásos lesegetés annál fárasztóbb, mert még az unaloműző dohányzásról is le kell ilyenkor mondani, ha komolyan akarja végezni az ember a feladatát. De akinek szeme van a látásra, és füle a hallásra, az elfogyhatatlan okait fedezheti fel minduntalan annak, hogy tanulságosan figyeljen, és ezzel egyszersmind szórakozzék.

 

Minden kis rovar, minden átvillanó legyecske, a fűszálak s a gallyak egymáshoz simulása, a csettegő madár bújósdija mindmegannyi alkalma a szorgalmas tanulásnak, a természet kis titkaiba való bekukucskálásnak. Az ember csupán a vándorló hangyák tanulmányozásával is órákat üthet agyon, ha egyéb dolga-gondja nincsen: ni, hogy sürögnek az országútjukon, s hogy érintik egymást a csápjukkal, amikor szembetalálkoznak! Az mind „beszédjel”, hangya-magyarázat, közlés – talán hangot is adnak hozzá valahogyan, de azt a mi durva fülünk felfogni, hallani nem bírja... Aztán jön a levegőben egy nehézkes szővőpille, amely fáradtan csapódik hozzá a bokor gallyához, s rajta marad: a levelek alá búvik, ahol biztos védelme van. A fű közt vörösrézfényű ragyás futonc birkózik egy hernyóval; a nyomorult kígyótest vonaglik: hátracsapkod, görnyed, tehetetlenkedik – a hóhérja ellenben belemélyeszti éles rágóit, és öli, fojtogatja. A bokor tövénél mozog, maszatol valami; a száraz levelek zizegnek, emelkednek: előtűnik egy egérke, s fényes, okos szemével szemlét tart; aztán ide surran, oda surran, de a világért sem megy messzebbre két-három lépésnyinél. Ennyi a birodalma határa ilyenkor, napvilágnál. Akkor is mindig csak fedezve, takarva a lombtól. Hisz jöhet az ellenség minden pillanatban: kivált a szárnyas veszedelem, amely sokkal gonoszabb a négylábúnál, mert villámként csap le rá. Ilyen pedig minden egerésző madárféle – még a szajkó is, pedig az sok van itt. Maga a szajkónépség is micsoda tanulmány! A zajosságával, a szemtelenségével, a figyelő ravaszságaival! Meg a rigók, amelyek fel-felsikkantanak, s mindenbe belekotnyeleskednek. Mindezt és még százszor ennyit tudni kell meglátni, és aztán megérteni, hogy ki mit csinál, mit akar, mit tervez, hogyan dolgozik, vagy hogyan betyárkodik.

 

Elég hosszasan volt benne módom, hogy most is végignézzem. Még a sípolásról is megfeledkeztem, amikor hirtelen másfelé terelte a figyelmemet valami. Halk robaj támadt a sűrűség közt, a tisztás túlsó határán: mintha ott ketten, vagy akár többen is, kergetődztek volna! És nyomban rá felhangzott az a bizonyos jellegzetes félénk sírás: az ijedt esdeklés, ahogy az őzünő elárulja szorongattatásában az aggodalmát. A gallyak és lombok súrlódása ismétlődött; a halk vészsirám szintén. Azok ott nagyon is bizonyosnak hihették, hogy senki idegen nem hallja őket! Végre megmozdult előttem a gazos, és előszökellt közüle egy kecses őzkisasszony, szorosan mögötte pedig a kérője, tolakodó vőlegényjelöltje.

 

Az öreg bak, amelyet annyira vártam-lestem, íme, itt volt előttem! De most eszembe sem jutott, hogy sietve vegyek elégtételt rajta, s hamar leterítsem. Hisz ritka udvarlásnak lehettem általa tanúja: végignézhettem vad és türelmetlen szépelgését, amelyben minden volt, csak éppen gyöngédség nem! Kezdődött olyan keringőzés, aminőt nemigen látnak a vadászok vénei sem. A szegény, félénk, eladó kisasszonyka elkezdett most már körben futni a tisztás közepén; a bak is körben-körben, mindenütt utána, és a menyasszonya sarkából egy pillanatra sem tért le. Az ünő érezte, hogy nem bír menekülni; legalább ki-kitéregetett ostromló lovagjának; de újra meg újra panaszosan felsírt, mintha ijedtében a mamáját hívta volna. (Bizony, most alkalmasint a mama is pásztorórán lehetett valahol, ebben a bolondul szerelmes évadban.)

 

Hiába! Nem volt itt szabadulás. A zsarnok szerelmes úr csak űzte-hajtotta, kergette a szegény kis szűzecskét mindig körben, folyvást körben, a végkimerülésig…

Nem moccantam volna a világért sem!

Amikor a fáradt és újdonsült őzmenyecske – most már az urától kísérve – betámolygott a bokrok közé, csak akkor léptem ki az elhagyott tisztásra.

Ott, a körben letiport gyepen megpillantottam az – „ördöggyűrű”-t. Így nevezik a vadászok azt a fakó, beszédes, áruló vonalat a füves erdei talajon, amely a kergetődző őzek után marad a nász évadján.

 

„Milyen szerencséje is van ennek a vén huncutnak! – gondoltam magamban. – Ha valami engedékeny mámival lett volna légyottja, azt bizony nem néztem volna végig ilyen kíváncsian…” – Akkor alkalmasint ravatala lett volna neki a csöndes erdei tisztás gyeppárnája.

 

(Megjelent az író Az erdő könyve című kötetében)