– Hol vagy, István király?! – a fohász végigszállt az alvó mezők és erdők felett…
… megérintve a dermedt szíveket, mint a hollómadarak holtakat sirató égi kiáltása tűnt csatamezők fájdalmas gyászában. Sóhajtott a föld, s e sóhajtás nem volt több, mint amikor láthatatlan rémektől meghőköl a bizonytalanságban bolyongó lélek, vagy táltos tüzek hamujába roskad a parázs; megzendültek a puszták, megszólaltak a nádasok sustorgó szavú énekkel, mint a meótiszi mocsarak vízimadarainak népe, valahol az ősi emlékek mélyén. Hangjukat messzire visszhangozták a Kárpátok koszorújának vigyázó hegyei, s a nyomukban kelt tétova gondolatok aláhullottak a véghetetlen berkek folyók barázdálta tenyerén, hol hajnalonként ködök születtek, s éjszaka bolygó lidércfény keltette rémület szorította össze az útjukat vesztett vándorok szívét.
– Hol vagy, István király, merre a mi utunk? – szállt a kimondatlanul is égre kiáltott kérdés az Árpádok földje felett, de nem válaszolt rá senki, csak a Bakonyerdő rengetege jajdult fel a távoli pusztákról futó szél jeges ölelésében, s nem volt, ami bódítsa a lelket, mint a szolga kezek által emelt idegen kőtemplomok tömjénillatú, gyönyörűséges gyertyafénye…
Idekint csak a jeges fényű hold világlott. Olykor hasadó tölgy reccsent, ág roppant, majd izmosra nőtt a csend, melytől felriadt és virrasztóvá lett az erdő, miként virrasztottak odafent az esztergomi kőterem riadó lebbenésekkel táncoló gyertyafényében is, hol fel-felszárnyaló, majd sötét mélységekbe aláhulló ének búcsúztatta a végső útra készülődő fejedelmet, ki élete javában elég gazdagnak tartotta magát ahhoz, hogy az Úr és angyalai odafentről éberen őrködő tekintete előtt is két istent imádhasson.
Teste erőtlenül kiterítve; pamlaga mellett az erdélyi Gyula gyönyörű leánya, a „fehér menyét”: Sarolt, a Bizáncban megkeresztelkedett fehér királyné, uralomban hű társa, erkölcseiben hű mása és követője urának; körötte pedig hívei, köztük idegen lovagok, kik értették céljait, s tűrték kíméletlen, ha kellett, erőszakos keleti uralkodóindulatát. De szelleme már a messzi pusztákon járt, hol sámándobok távoli szava szólt, s a táltos már eléje vezette a fehér lovat, az utolsó égi áldozatra váró pompás mént, mely majd őseihez ragadja lelkét az örökkévalóságba…
Odakünn félelemben fonódtak össze a lelkek. A múlt elveszett, a jövő pedig még beláthatatlanul messze volt; vajon ki dobja pányváját mentségül a kiúttalanság mocsarában vergődő léleknek?
– Hol vagy, István király?!…
Ág reccsent, jég tükre roppant, lovak patája dobbant. A lágymány fagyott kérge most embert és állatot egyaránt megóvott az ingovány markának halálos szorításától. A néhány fős csapat élén lovagló ifjú, a nagyfejedelem és a fehér királyné Vajk nevű fia, ki a keresztségben a Stephanus, népe nyelvén az István nevet kapta, szorosabbra vonta magán köpenyegét, miután megigazította a térdig érő zubbonyát dereka körül átkötő övet. Bár egyszerű vadászöltözéket viselt, annak kelméje, aranyszövésű szegélye, puha szattyánból varrott csizmája mégis elárulta fejedelmi voltát. Nem szólt: összeszorított szájának vonalában keserűség és eltökéltség feszült. Majd térdének egyetlen határozott szorításával megállította lovát – egy pillanatra a kivirágzó téli égboltozatra tekintett, mintha odafent keresné útjának vezérlő csillagát.
Ha gondolatai ki nem mondott kétségek indái közt vergődtek is, fortélyos félelem nem környékezte új isten papjai által erősített lelkét: a pogánysággal együtt a lidércektől, a rontó szellemektől való rettegését is igyekezett levetkőzni. Most a csillagok állásából próbálta megbecsülni, vajon mennyi lovaglásra eshet még tőlük Bruno térítő püspök székhelye, aki néhány évvel az ő születése után járt Ottó császár követeként Gézánál – a sötéten fénylő táj nem árult el semmit, a Vértes erdővel borított lankái messze elmaradtak mögöttük, a dunántúli síkból felmagasuló Bakonyhegy tömegét pedig elnyelte előlük az öregedő éjszaka. Nyugtalan lelkében nem lelte a békét, pedig reá vágyott: Veszprém néma felemlegetése hitvesének, Gizellának alakját idézte elé, aki gyakorta időzött ott – az apácai sorsot vállalni készülő bajor hercegkisasszony, aki égi jegyeséről lemondva, eljött a magyar fejedelem udvarába, hogy az ő oldalán a pogányok térítésével és az új hívők gondozásával gyarapítsa Krisztus országának népét, valamiért a szívén viselte e városnak és várának jövőjét…
A szent berkek helyett bízott a templomban lakozó új Isten segítségében, az általa elhozandó békében: mert békétlenség kélt mostanság a szívekben és a lelkekben, miként az indulatokban is: lám, a Besprim – ami népe nyelvén annyit tesz: békétlen – nevű, lengyel származású herceg ispánsága nyomán született magyar helynév is a békétlenséget juttatja eszébe! Hát mégis igazuk lenne azoknak a nyugatról érkezett idegeneknek, akik váltig hangoztatják, hogy a magyarok kereszténysége pogánysággal fertőzött kereszténység?…
Hiszen a Dunántúl nagy részén máris Szár Szörénd fia, Koppány karhán az úr, ő támadt fel elsőként atyja akarata ellen! Pedig a nagyfejedelem, a keresztény királyok által gyakorolt utódjelölési jogával élve, táltosainak látnoki jövősejtésével őt, saját, keresztény hitben nevelt fiát, Istvánt jelölte ki utódjául, s összehíván Magyarország előkelőit és a következő rendet, a közös tanácskozás határozatából maga után uralkodóvá emelte, s ennek erősségéül mindnyájuktól hűségesküt vett!
Tisztán látta azonban, hogy jó részük csak színleg hódolt meg, s egyszer majd eljövend a fegyveres leszámolás ideje! Az őseik hitét valló, engedetlen hadak úgy ólálkodnak, falkaszám kóborolnak szerte az országban, künn a síkon, mint a farkasok a berekben – ezek is csak a lapályok és lankák vadjai, a múló, ősi világ itt maradt, egyszer majd letűnő képviselői!
Ekkor, elkalandozó gondolataira mintegy válaszul, hosszan zengő, elnyújtott üvöltés szólalt meg a berek végtelen mélyéről, s számtalan torokból harsant reá a felelet: a nádas szabad lakóinak, éhes, vérre szomjazó, űzött csikaszoknak a kórusa.
– Királyom – szólt a hátasát a fejedelem lova mellé léptető vitéz –, ideje volna indulnunk, hogy a hajnallal együtt a hírt is megvigyük: igencsak elkél most a papok imádsága, ne hagyjuk őket bűnös tudatlanságban, miközben uralkodójuk a mennyei malasztra szomjazik!
– Várj, Csanád, jó vezérem! – emelte fel karját a fejedelem. – Lásd, bár fejedelem vagyok, mégsem vagyok még király: ahhoz a kard mellé korona is kell! Atyám, aki kijelölte számomra a követendő utat, bár megtérőben őseihez, még az ország törvényes ura! És máris vannak, kik fenekednek ellene, szembeszegülnek kialvó akaratával, ami az én leendő királyi akaratom is egyben. Kórusban üvöltenek, miként a toportyánok! Lásd, hordáik mindenütt ott vannak – hát tegyünk ellenük!
– Az ordas, kivált, ha magában van, roppant óvatos, gyáva állat, mely gondosan kikerüli a vadászt, és szinte hihetetlen, mily gyorsan üget hegyen át, völgyön át, tüskön-bokron keresztül, ha megérzi, hogy szorul körötte a hurok. Mégis vérengző gyilkos, mely cseppet sem válogatós! Ragadozó természete emberemlékezet óta törvényen kívül helyezte – bátorítója a rettegés, amit másokban kelt!
– Királyi vadász vagy, Harka, tedd, amit tenned kell! – szólt hátra a fejedelem a mögöttük várakozó lovasok egyikének.
– És az üzenet?
– A hír, aminek velején már senki és semmi nem változtathat, miként a püspök is, várhat még valamelyest: atyám is megbocsátaná, hogy más szenvedély, más indulatok hátráltatnak küldetésemben. Hadd legyen ez egyúttal a békétleneknek szóló üzenet is! Anyám erős akarata is mögöttem áll, tudom, ő is így tenne a helyemben, hiszen maga is szívesen lovagol és vadászik, s ha kell, a csatározástól se riad vissza! Menj, Isten segítségével, szólítsd magaddal a falkásokat, hadd vegyék be magukat a berekbe ebeikkel – ha felénk szorítják a veres fülűeket, mi e helyt készen állunk a fogadásukra! A pirkadat nem csak a vadászat sikerét hozhatja meg, de az elvétett ösvényt is megmutatja majd, melyen folytatnunk kell utunkat!…
– És ki lészen a lesvető?
– Jómagam, Csanád unokafivéremmel, Vecelin ispánnal meg néhány emberével; hadd mutassa meg a lovagi hadak leendő parancsolója, hogy nemcsak a kardforgatásban, de a vadászatban is méltó a vezérségre, s a toportyánokkal szemben is kellő ügyességet tanúsít! Vidd magaddal Kált és Kendét, te se légy kísérők nélkül!…
A vadász szó nélkül megrántotta lova kantárának szárát, megfordult, s nyomában a két megnevezettel, szó nélkül elvágtatott az éjszakába. A lovak patájának távolodó dobogása lassan beleveszett a sötétségbe…
A várakozásra ítéltetett lovasok leszálltak a nyeregből, vén fűz odvas törzsének szélárnyékába húzódtak, szorosabbra vonták magukon köntösüket, s átadták magukat az álommal birkózó gondolatoknak. A végeérhetetlen berek felett ismét összesimultak a csend imént megbolygatott hullámai. A harsány farkastorkok is elnémultak a távolban; a meghúzódott vadak ott lappangtak valahol a fagyba dermedt nádas bozótok szárazfoltjain, birtokukba véve valamely rétségi szigetet, hol egyik nádbokor is, a másik is hullott avarból, nádcsörmőből összekapart farkasvackot takargatott. A ragadozók a zsombékos helyeken jártak ki innen, enyhülés után pedig, amikor az erőre kapó sugarak nyomán a víztükrök megnyitották ablakukat az áradó fény előtt, csapájuk arra kanyargott, amerre sekélyebb vizet találtak. De ez az idő most még messze volt, akár a testetlen vágy a föld méhében heverő csírátlan magokban. Hallgatott a berek hajnalra várakozó, vajúdó csendben, melyben egyszerre volt elmúlás és születés, s homályában felálltak a régi regék ős-puszták világából kísértő emlékárnyai.
Aztán egyszerre reggel lett. Az ég alján halványszín sejtelem nyílott, mutatván a réges-rég elhagyott sátrak földjének s a hajdan volt nemzetségek sírjainak fekvését; az ébredés mozdulatokat és hangokat szült égen és földön, hol fáradt szárnyon és sebesre mart lábbal jártak kósza vándorok, le-lekiáltva az alant elmaradó tájnak, s fájdalmas fohászkodással fel-felszólva a magasba a fekete seregnek, mely mindig a hadak útját követte, örökkön csak temetve mindazt, ami immár visszavonhatatlanul elmúlt.
Ekkor megéledt a berek. A távolból kürt rivalgó szava szólt, melybe olykor-olykor mintha csaholó ugatás vegyült volna, amitől a nagy nádas megrázta magát, majd megadóan felsóhajtott, s a száraz bugák engedelmesen hátat fordítottak a feltámadó szellőnek. A lovak megérezték a széllel érkező riasztóan idegen, vad illatokat, s idegesen felhorkantak; leheletük dérkristályokat szitált a tölgycserje ágának holt leveleire, melyhez gazdájuk kantárjuk szíját kötötte.
A bóbiskoló lovasok felpattantak helyükről, életet dörzsöltek gémberedett tagjaikba, s rögvest nyeregbe szálltak. A fejedelem a csapat élére állt, míg a bajor gróf, Vecelin ispán hátramaradt, hogy onnan irányítsa a vadászsor felállását. A lovasok lassacskán egymás mögé sorakoztak a bereknád és a tölgyes mezsgyéjén, hol kitaposott vadváltók árulkodtak a hó fehérségében a nádlakó csikaszok megszokott útvonaláról, melyen számtalan láb hagyta ott lenyomatát. A király és vadászai megoldották magukon derékövüket, hogy könnyebb mozgás essék a nyeregben, ha hajolniuk kell halálos-pontos gyors döfésre, jól irányzott sújtásra, s meglazították a bőrtokot, melybe rövid nyelű kelevézük, kopjájuk rúdjának végét csúsztatták, míg jobb kezükkel szorosan marokra fogták a hegyével felfelé tartott fegyvert, s félkörben felfejlesztve az eleven csapdasort, csendben várakoztak.
A zajongás egyre közeledett. A sűrűből olykor egy-egy madár csapott a magasba riadt szárnyalással; odébb kékes rétihéja vágott felfelé a levegőégbe, vészt rikoltó jajongásával szertekürtölve a veszedelmet. A csaholás most már jól kivehető volt, s az ugatásba kiáltások keveredtek. A pecérek és a kajtatók, élükön a királyi vadásszal, aki irányította a hajtást, jól sejtvén, merre kell terelnie embert, ebet és általuk a vadat, mind közelebb kerítették a berek hajszolt lakóit az elállókhoz…
Megroppant, majd csörögni kezdett a száraz nád, amint az izmos testek keresztültörték magukat megnyíló szövevényében: ott, ahol a nádas pereme kettévált a kitaposott vadcsapás nyomán, előpattant a tisztásra az élen menekvő ragadozó – ziháló tüdővel, torz vicsorgással kapott az előtte termő lovas vadász kengyelbe szorított lába felé, aki magasra emelte kelevézét, majd hegyével lesújtott a feléje lendülő vad marjára. Vér virágzott a hóra, a nádi farkas felvinnyogott, majd fogai utolsó, halálba merevült harapásra zárultak a kopja nyelén, mely a fejedelmi lovas és áldozata vágtájának lendületében megreccsent a hirtelen reá nehezedő súly alatt…
S máris kivágódott falkavezére nyomában a következő toportyán: csapzott bundájának színe veresbarnában játszott, olyan lévén az, mint őt rejtegető szövetségesének, a berek téli nádasának uralkodó színárnyalatai – állán tenyérnyi folt fehérlett, hátán néhány fekete csík futott végig, s leginkább a fülét borító szőrzet vöröslött ki a hó környező fehérségéből. Egymás után pattantak ki a nádból, elkeveredtek a lovasok felbomlott sora között, s a csaholásba lódobogás, ütések zuhanása, indulatos kiáltások vegyültek. Némely farkasok a megzavarodott falkából – mintha emberek volnának – hátsó lábukra ágaskodván, szinte táncoltak a lovasok és lovaik előtt, s egyikük-másikuk nekik is szökött a sarokba szorított rémület elvakult bátorságával. Vecelin ispán a reá forduló, megőszlődött bundájú vén ordast dárdájával fogadta, s az a lendülettől belefutott a fegyver vasába, mely utolsó két bordája közt találta és általdöfte testét. A csikasz fájdalmában üvöltve, utolsó erejével a nádasba iszkolt, ahol szembetalálta magát az acsarkodva odaérkező ebekkel, melyek hörögve estek a sebzett torkának. Más farkasok már társuk után eredtek, ám erre azonmód visszafordultak, s megpróbáltak áttörni a lovas vadászok közt az alacsonyra nőtt tölgyes ágbogai közé. Egyikük magasra szökellt, s hátulról megbillogozta Kaplony vadász előtte ágaskodó lovának véknyát, mire az keservesen felnyerített, s vad vágtába ragadta lovasát a havas síkon…
De addigra már az ebek is előfutottak, nyomukban az őket lóháton követő falkásokkal, valamint Harkával és két kísérőjével; a kutyák, melyek azon ebek kései ivadékai voltak, amelyek talán már az elhagyott ősi puszták végtelen térségein is ott loholtak gazdáik sarkában, vad keveredésben futottak volna tovább a farkasok szertetiport nyomain, ám vezetőik parancsszava megállította őket; a megmaradt csikaszokat közben elnyelte a havas erdő rejteke.
– Hadd fussanak csak! – szólt a fejedelem. – A törvény még az emberek közt sem sújtja mindig halállal a bűnösöket!… Bujdossanak csak tovább a vadonban, ott bárki elpusztíthatja őket, akár a bajukat maguknak okozó, törvényen kívül helyezett szerencsétleneket! Mert lássátok: a bűnös emberek és rajongóik, a rengetegekben összeverődve, idővel maguk is azt képzelik, hogy farkasok, s azokként is viselkednek… Ezen elejtett ordasok intakt bőre kontribúcióként szolgáltassék be Veszprém püspökségének – talán okulnak ebből követőik, kik odakint gyülekeznek a pusztákon, és még mindig a fehér ló áldozatát kívánják, béke tömjénje helyett!…
Szavaiból kihunyt már a vadászat láza: immár nem volt bennük más, csupán keserűség.
Új estébe hajlott a nap, midőn a fáradt lovasok előtt feltűnt a bakonyalji vár kőfalainak komor tömbje. A nap ekkor merült el valahol a nagy tó medencéjében, bíborral árasztva el annak fehéren álmodó partjait, mintha a gyász készülne menyegzőt ülni a pogány vezér birodalmában.
Odalent a síkon messzire világítottak Koppány vezér őrszemeinek fellobogó tüzei, s a lázadó nagyúr táborában a táltos térdre hullott az előtte felképző látomás súlya alatt, mert a téli napfordulóra bemutatott áldozat nyomán a farkasszavú szent berekből érkezett sugallat megmutatta neki a jövőt: azt a napot, amidőn majd az 1000. esztendő karácsonyának ünnepén, elhozatván az apostoli áldás, korona s kereszt, a papság és a magyar nép örömrivalgások közt egy szívvel-lélekkel kiáltja ki s a szent kenettel felkenve, a királyi méltóság jelvényével szerencsésen megkoronázza Isten választottját.