Nem elég, hogy a magyarországi dámtrófeák a világ élvonalába tartoznak, Orosz György kollégánk leleplező képriportja szerint, a díjugratás terén is szeretnének hasonló eredményeket elérni.
Pár évvel ezelőtt, a Vadászati Kulturális Egyesület Természetfotó Körének néhány tagjával az ország keleti felén, annak is egy vadregényes táján, párnapos fotóstúrán láttuk vendégül erdélyi fotós barátainkat. Komor, hideg decemberi időjárást sikerült kifognunk, de örültünk, hogy lett egy olyan időpont, ami mindenkinek megfelelő volt. A közös fotózások után hajnalban egyedül indultam cserkelni egy számomra ismeretlen terület felé, ahol erdőfoltok és szántóterületek váltották egymást. Szürke köd fedte a tájat, de bíztam a napfelkeltében, hátha érdekes és értékes fényviszonyokat hoz magával. Ahogy világosodott az erdő melletti szántóföldeken, a távoli horizonton mozgást érzékeltem. Dámok voltak, mégpedig egy nagyobb rudli. Nagyon látványos volt, ahogy a horizont síkjából kiemelkedő fekete kontúrok sokasága hosszan elnyúlt a távolban. Főleg bikákból állt a csapat.
Aztán feltűnt az is, hogy egyes táblák körbe vannak kerítve a vadkár elleni védekezés miatt. Egy ilyen kerítés mentén indultam el a dámok irányába, melyek nagyon távolinak tűntek és mint kiderült, közel egy óra kellett ahhoz, hogy megfelelő távolságra tudjam őket cserkelni. Az utolsó száz métert már kúszva tettem meg a kerítés tövében, ahol a gyomnövények fagyott csonkjai némi takarást nyújtottak ugyan, de teljesen a talajhoz kellett lapulnom ahhoz, hogy ezt ki is tudjam használni. Úgy tűnt, éppen jókor érkeztem, mert a bekerített repcetábláról egy-egy bika elkezdett kiugrálni a gabonaföldre, ahol feküdtem. Mindezt szépen komótosan tették. Jellemző volt, hogy mindegyik egyed előbb megállt a kerítés előtt, úgy kb. fél percig csak nézett maga elé, talán megtervezte az ugrást, majd jött a szökkenés. A fiatalabb bikák helyből átugrották a kerítést, de néhány korosabb bika is volt a rudliban, ők inkább nekitámaszkodtak mellső lábbal és igyekeztek kifelé nyomni és elfektetni azt. 35-40 méterről fotóztam az eseményeket hason fekve, közel két órán át, aztán a rudli eltávolodott olyan messze, hogy a zavarásuk nélkül el tudtam hagyni a területet.
