Eltelt megint egy esztendő. A jó Isten a megmondhatója, örüljünk-e ennek, vagy búsuljunk-e miatta.
Mert hiszen, ha azt veszem, hogy életemből elmúlt egy év, melyet semmiféle mesterkedéssel sem lehet megújrázni, el kell szomorodnom, ha csak kicsit is szeretem az életet. Ha azonban arra gondolok, mennyi baj, mennyi küzdelem múlt le rólam ezzel az esztendővel, már csak hálát érzek szívemben az iránt, aki erőt adott ezek elviseléséhez, és már nem sajnálom az elmúltat, inkább bizakodva tekintek a most kezdődő felé. Amolyan csodát váró hangulatban vagyok. Hála a jó Istennek, lapunkból ki van zárva a politika, viszont azonban annál súlyosabban esik latba a közgazdasági helyzet, amely tagadhatatlanul nagy befolyással van a vadászatra, mint bizonyos mértékben közgazdasági tényezőre is. De még ha teljesen kikapcsolom is a vadászat gazdasági tényező voltát, akkor sem lehet a közgazdasági helyzet mellett csak úgy elsiklanom, mert hiszen egyetlen vadász, még a tisztán csak sportból vadászó sem szabadulhat a közgazdasági élet nyomása alól, s nem mondhatja a «Bella gerant alii, tu felix Austria nube» analógiájára: «Miattam a feje tetején állhat a világ, én majd csak vadászom.» Mert bizony a vadászáshoz nem elég a puska meg a vad, hanem kell hozzá pénz is. Kinek több, kinek kevesebb, de mindenkinek kell. Ez pedig nincs. Illetőleg ha van is, olyan kevés, hogy az elsőrendű életszükségletek fedezésére sem elegendő. Nem kutatom, hova lett a pénz. Eleget törik ezen a fejüket olyanok, akik jobban értenek hozzá nálam. Én csak azt konstatálom, hogy mostanában még nem beszéltem olyan emberrel, aki arról panaszkodott volna, hogy sokja van. Valamikor a tisztviselő privilégiuma volt, hogy fizetése elégtelen voltát panaszolja, ma a hajdan irigyelt földbirtokos éppen úgy panaszkodik. Az előbbinek drága a liszt és a hús, az utóbbinak olcsó a búza és a marha. És mindkettőnek igaza van. Nem azért említem csak ezt a két osztályt, mintha meg volnék győződve arról, hogy a többieknek sokkal jobban megy dolguk, csak éppen ez a két osztály az, amely mindenkor a vadászok zömét képezte: a nagy- és középbirtokos meg a tisztviselő. Amikor tehát elmondhatjuk azt, hogy ez a két osztály súlyos anyagi gondokkal küzd, akkor kimondtuk már azt is, hogy a vadásztársadalom legnagyobb része pénztelen. Amennyiben van kivétel is, az csak erősíti a szabályt, annyira elenyésző. A konjunkturális időket leszámítva, a vadászat sohasem volt jövedelmező foglalkozás, hacsak a vadorzónak nem, aki nem szántott, nem vetett, hanem csak aratott, mert hiszen a vadból nem akart senki sem meggazdagodni, hanem a legjobb esetben is megelégedett azzal, ha a vad a terület bérét, esetleg a vad gondozását kifizette; egyéb költségek már a szórakozás számlájára mentek. A legdrágább pecsenyét mindenkor a vadász ette. Ma is ez az eset, csakhogy annyival még rosszabb, hogy a vad a terület bérét sem bírja födözni a konjunkturális időkben őrületesen felcsigázott bérek miatt, nemhogy a vad gondozására fordított költségeket — vadőr, etetés, vérfelfrissítés stb. —is fedezné. Ezeken felül itt vannak még a vadászás költségei is, melyek a legszerényebb keretek között is jelentékenyek, különösen ma, amikor a jövedelmek nemhogy szaporodnának, hanem fogynak. Mi lesz ilyen körülmények között a vadászterületekkel? Valahaikor a nagyobb birtokosok saját vadjuk óvása céljából kibérelték a határos területeket is, ha vadásztak rajtuk, ha nem. A cél csak az volt, hogy kiváltó vadjukat a rossz szomszéd le ne lődözze. A mai viszonyok között erről aligha lehet szó, hisz nem egyszer olvastam árverési hirdetményben mint csalogatót : «uradalmi erdő mellett», vagy «két uradalom között». Ezek a szomszédos határok tehát kikerültek a feltétlen jó kezekből. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy minden esetben rossz kezekbe jutottak, csak azt, hogy juthattak. Maga az uradalmi terület, ha megmaradt is tulajdonosa kezén, már nem az, ami volt, mert hiszen most már van szomszéd is. Ha jó a szomszéd, akkor jó. Ha azonban rossz a szomszéd, az nagyon megérzik az uradalom vadállományán is. A kétszáz holdnál nagyobb birtoktestek tulajdonosainak azonban még annyiban kedvező a helyzetük, hogy nekik legalább nem kell bért fizetniük, ha birtokukon vadászni akarnak, míg a tisztviselő csak úgy juthat vadászathoz, ha területet bérel. Neki tehát még ez is kiadástöbblet. Ha most már figyelembe vesszük a fizetés-redukciót, amely máris megvan, és ha még hozzávesszük azt is, mely egyes lapok híradása szerint még várható, úgy nem tudom, hány tisztviselő és nyugdíjas fog akadni, aki megengedheti magának azt a fényűzést, hogy vadásszék. Még ha a sok adót, lőszert, mellékes kiadásokat ki is tudja valahogy izzadni, a drága területbérre már nem fog telni. Még az olcsóra is alig. De hol van ma olcsó terület?... Még nincs, de majd lesz ez is. Az árakat mindenkor a kereslet szabályozza, s minthogy a vadásztársadalom rájött már arra saját keserves tapasztalata alapján, hogy a vadászat nem olyan gazdasági ág, amelyből mindig hasznot lehetne húzni, mert a konjunktúra sohasem tart örökké, óvatosabb lesz majd a bérek megajánlásában, s nem nyújtózik tovább, mint ameddig takarója remélhetőleg érni fog. Ez természetesen nem fog simán menni, mert a községek megszokták már, hogy területükért évenként annyit kapjanak, amennyit azelőtt jószerint az egész bérlet tartama alatt sem kaptak, s minden módon igyekezni fognak, hogy a bért az eddigi szinten tartsák. Ezt a törekvést látni abból is, hogy nem egy helyen a kikiáltási árat az eddigi bér magasságában szabják meg. Ilyenformán tehát, ha valaki egyáltalában licitálni akar, minthogy feljebb licitálni a mai viszonyok mellett őrültség volna, csak egy mód van lefelé licitálni. Mint az egyszeri ószeres. Bement a másiknak a boltjába, hogy egy felöltőt vásároljon magának. Kiválaszt magának egyet, s megkérdi az árát. — Itt süllyedjek el, ha 50 pengőn alul adhatom! A vevő gondolkodik: — A Móric kért ötvenet, akart mondani csak negyvenet, gondolt harmincat, szeretne kapni húszat, a kabát megér tizet, ígérek érte ötöt. Hogy ezt megteheti kétszeres, de nem teheti meg egy úri vadász? ... Várjunk csak! Miről is van szó? ... Gazdasági ág-e a vadászat, vagy sem? Hiszen mióta annak minősítették (én soha!), azóta verték föl annyira a területbéreket. Ha pedig gazdasági ág, akkor igenis helyén van az alku, mint ahogy alkuszunk lóra, marhára, sertésre stb. Az eladó kitartja az árat, mert szeretne minél többet kapni, a vevő iparkodik lenyomni az árat, mert szeretne olcsón venni. Ez csak természetes. Miért volna éppen kivétel ez a gazdasági ág, miért kellene éppen itt okvetlen többet fizetni, mint amennyit az eladó kér? Mert ugyebár, mikor a kikiáltási árat kiírják, arra számítanak, hogy legalább is annyit kapnak majd, de remélik, hogy az árverelők feljebb mennek? ... De nézzük most, mennyi lehet a józanul megajánlott bér. Felvetették azt az eszmét, hogy a területbérek megállapítása történjék «nyúl-valutában». És csakugyan,ha jól meggondoljuk a dolgot, ez az egyetlen racionális mód. Ilyen módon ugyanis a nyúl árának hullámzása nem gond a bérlőnek. Csak az a kérdés, hogy nyúlvalutában is mennyit lehet megajánlani. Kalkulálásomnál teljesen figyelmen kívül hagyom a mellékköltségeket, csupán csak a bérösszeget, a vadőrtartást, etetést és esetleges vérfelfrissítést veszem figyelembe. Vegyünk alapul egy 8000 holdas területet. Nem szólva uradalmi területekről, nagyon jó terület már az, ahol öt holdra esik egy nyúl. Az alapul vett 8000 holdas területen tehát az aratás 600 nyúl volna. Ha ezt a mostani eléggé magas átlag három pengős árral számítom, az 1800 pengőt tenne ki. Tekintve azonban, hogy nem is olyan régen 1850 pengős nyúlárak voltak, ha reálisan számítok, ezt kell alapul vennem, mert hiszen nem biztosíthat senki sem arról, hogy jövőre nem lesznek-e megint ilyen alacsony árak. Most is szinte a csodával határos, hogy a nyúl ára ilyen tartott, holott a gazdasági termékeknek nincs semmi áruk. Másfél pengős árat véve tehát alapul, kitenne 600 db nyúl ára 900 pengőt. Már most ebből kellene kifizetni a vadőr fizetését, amit legalább 700 pengőre lehet tenni, s így maradna még a bérre, etetésre, vérfelfrissítésre 200 pengő! De ha három pengős árat számítunk is, akkor is csak 1100 pengő marad ez utóbbiakra. Mi lesz azonban akkor, ha rossz a tavasz, s nem sikerül a márciusi álom? Akkor ugyebár 300 nyúlra sem igen számíthatok, tehát jószerint még csak a vadőr fizetésére sem elég a jövedelem. Ilyenformán, ha 10 holdra (gyengébb területeknél 20 holdra) számítok egy nyulat bérösszeg gyanánt, akkor is ráfizetek, még abban a kedvező esetben is, ha a nyúl három pengő, és kilövöm a 600 darabot. Mert volna ugyebár a bérösszeg 300 nyúl, s a megmaradt 300-nak kellene fedeznie a vadőr, az etetés és körvadászat költségeit. Ez pedig 900 pengőből nem kerül ki! De még ha kikerülne is, mikor találkozik össze két szerencsés körülmény, hogy a nyúl is sok legyen, az ára is magas legyen?... Nem lehet tehát többet számítanom, illetve megajánlanom, mint legfeljebb minden 20 holdra egy nyulat (gyengébb területeknél 30—40 holdra), mert különben olyan ráfizetésekre lehetek elkészülve, amelyek a vadászatot ugyancsak keserűvé változtathatják számomra, s amelyek egy normális jövedelmű embert könnyen anyagi romlásba dönthetnek. Elijesztő példákért nem kell messze mennünk! Itt azt az ellenvetést tehetné valaki, hogy a foglyot, fácánt teljesen kihagytam számításomból, holott az is hoz valamit. Ez az ellenvetés azonban nézetem szerint nem állja meg helyét, mert hiszen mindnyájan tudjuk, hogy közepes jövő a mai drága töltényárak mellett fogolyban alig lövi ki a reájuk fordított töltények árát. Mert ha 50 % átlagos találatot számítunk, ami pedig nem éppen rossz eredmény, máris 50—60 fillérében van minden fogoly lelövése, tehát körülbelül annyiban, amennyit egy fogolyért kaphat, ha eladja. Ami pedig a fácánt illeti, annak tenyésztése, gondozása sokkal is költségesebb, semhogy vadászása haszonnal járhatna, meg különben is kóborló természetű lévén, mindenkor kétséges, hogy az lövi-e meg, aki fáradságot és pénzt fordított rá. Éppen most az ősszel volt rá eset, hogy egy gyűrűzött fácán esett 6—7 kilométerre onnan, ahol kieresztették. Hogy mennyire lefelé gravitálnak a területbérek, azt a környékünkbeli árverések mutatják. Legutóbb is volt egy, amelyen a terület az eddigi bérnek nem egész a feléért kelt el, holott tőkeerős árverések voltak, köztük a határon túliak is. Kezdetnek ez is jó. Az első lépések mindenkor bizonytalanok, tapogatódzóak szoktak lenni. A fontos az, hogy már ezek az első lépések is 50 %-os, sőt jóval nagyobb különbséget mutattak a vadászok javára, s így nagyon alkalmasak arra, hogy a konjunktúra idejebeli árveréseknél lábrakapott idegességet megszüntessék. Ma már nem érdemes üzletre árverelni, s így a spekuláció nem is vesz részt az árveréseken. Aki pedig csak a sportért árverel, az mindenesetre meggondolja háromszor is, mielőtt 10—20 pengőt ráígérne, mert hiszen senki sem tobzódik a pénzben. A százakkal való dobálódzás ma már megszűnt! Az első lépéseket majd követik a többiek is, és Isten segítségével majd csak elérünk oda, ahol valamikor voltunk, hogy a vadászat ne legyen lelketelő gond, hanem lelket üdítő szórakozás. És ez nagyon is könnyen elérhető, ha a vadásztársadalom némi megértést tanúsít egymással szemben. Amúgy is eleget érezzük Isten balkezét, ne tegyük sorsunkat magunk is még nehezebbé torzsalkodással, irigykedéssel. Azok, akiket az Isten vagy saját ügyességük bőséges anyagiakhoz juttatott, ne harácsoljanak össze mindent, hanem hagyjanak valamit a szegényebbnek is. Akiknek módjukban van autót tartani, ne tegyék rá okvetlen kezüket a gyalogos vadásznak hozzáférhető területekre, hanem keressenek maguknak kissé távolabb, hiszen autójukon hamarabb kiérhetnek a 30 kilométernyire fekvő területre, mint az a gyalogvadász a város határába. Még csak rá sem fizetnek okvetlen, mert amit elfogyasztanak benzinben, ugyanannyit megtakaríthatnak bérben, ha a városoktól távolabb eső területet bérelnek. Mindenkinek jut ma terület a csonka hazában, kinek-kinek anyagi erejéhez képest, hisz lassan-lassan azoké marad a tér, akiket megillet : a vérbeli vadászoké, akik l’art pour l’art vadásznak.