Noha jól tudtam, hogy a Börzsönyi-hegyektől nem várhatok kiváló szarvasagancsot, a Kóspallagon 1927-ben, szarvasbőgés idején elejtett két nyolcas bikánál mégis jobb eredményt reméltem…
… és mivel ezen, az akkor még új vadászbérletem területén őzbakot sem lőttem volt, október 10-én néhány napi cserkészetre ismét felrándultam a honti hegyek közé, hogy – ha lehet – még egy öreg bikával vagy derék őzbakkal pótoljam a szeptemberi hiányt.
Szarvasbőgés óta, kétheti távollétem alatt keveset változott az erdő képe. A szeptemberi gyors hervadás mintha megakadt volna; az erdő zöld lombköntösén messziről nem lehetett több tarkaságot látni, mint két héttel azelőtt. De csak a felületes szemlélő nem látja az idő múlásának jeleit. A lombnak azóta elhervadt része lehullott a fákról, s a sárgabarna haraszt már jóval vastagabban takarta a földet. Ezzel arányosan megritkult a lombernyő és világosabb lett az erdő.
Az időjárás azonban csalóka volt. Mintha meg akarná hazudtolni a szeptember végi hideg, deres reggeleket, a vénasszonyok nyarának verőfényével kedveskedett. Olyan szélcsendes, napos, meleg idő volt, hogy az ember szívesen sütkérezett a napon és közben lekívánkozott róla a ruha; csak az árnyék hűvössége, a kora délutáni alkonyat és a hosszú éjszaka árulta el az őszutó közeledését.
Első délutáni cserkelésem tapasztalatain okulva beláttam, hogy a fiatalabb szálasoknak sok lehullott száraz, zörgős falevéllel sűrűen borított ösvényein a járás-kelés kárba vesző fáradság. Különben is bajos dolog késő ősszel száraz időben az erdőben cserkelni, mert a haraszton zajtalanul járni csaknem lehetetlen. Ilyenkor csak az eső segíthet a vadászon, ha a harasztot úgy megáztatja, megpuhítja, hogy nem ropog, nem zörög a cipőtalp alatt. Mert ősszel már nem érdemes az ösvényeket takaríttatni, hiszen a fák lombja napról napra ontja az újabb harasztot, a régit pedig az első szélroham seperné vissza a helyére.
A cserkelés eme akadálya ellenére az ősz a vadász legkedvesebb évszaka. Az erdő lombhullás idején, késő ősszel a leghangulatosabb és a vadászat legszebb kerete. Ilyenkor már nincsen ellés, költés, nincsenek zsenge fiókák, fejletlen gidák, nincsen éretlen, barkás agancs, csaknem minden vad elérte vadászatra érettségét. A rozsdaszínű erdőben fest a legszebben az általában harasztszínű vad és a csupaszodó ágak és gallyak között a nagyjában fakéregszínű agancs. Esténként, reggelenként kellemesen hűvös, sőt hideg van és napközben sem terhes a meleg. Nincs már szúnyog, sem bagócs, megfogytak az erdőben a legyek, pókok s a cserkelő vadásznak sok bosszúságot okozó pókhálók. Jóval kényelmesebb is ősszel a vadászás, mint nyáron, mert hosszú az éjszaka, nagyot lehet pihenni, s a vadászkunyhó barátságos hangulatát fokozza a kályhában a tűz ropogása. Az ősz a vadász aratásának, vágyai teljesülésének legfőbb időszaka.
Amikor másnap, október 11-én hajnal előtt vadászkunyhómból kiléptem, egy kis lelkiismeret-furdalásom volt, mert a pompás, derült éjszakán végig – vagy tizenegy órát – lustálkodtam. Holdtölte volt, a fényesen világító telihold már este fél 6-kor, amikor a nappali világosság elfogyott, emelkedett keleten a sötétlő hegyek fölé és az éjjeli órák hosszú során a tengernyi tündöklő, ragyogó csillag között lassan kúszott egyre feljebb, s amikor hajnali 5 óra után, még jóval virradás előtt útnak indultam, még magasan állt az égbolt nyugatra hajló részén.
Disznókkal kellett volna kísérleteznem ezen a holdvilágos éjszakán. De úgy vagyok az éjjeli lessel, hogy ahol a vaddal világos nappal vagy legalább hajnali és alkonyati félhomályban is találkozhatom, nem szeretem éjjeli nyugalmát zavarni. Ezenfelül a disznók akkor főképpen a szálasokban jártak, márpedig mennél fényesebb a holdvilág, annál sötétebb a fák alatt az árnyék, s ezért szálerdőben éjjel bizony bajos meglátni a disznót. Megnyugtattam lelkiismeretemet azzal a megállapítással, hogy nagyobb öröm az olyan vad elejtése, amelyet az ember akár csak szürkületben, de jól szemügyre vehetett, mint az éjszakai sötétségben alig látott vadé.
A virradást várva álltam az erdő egyik nyiladékán, hallgatóztam és a csillagok fényének fokozatos gyengülését figyeltem. A nagy csendben csak a fölöttem gyorsan elsurranó szalonka szárnysuhogását hallottam. Megkezdődött tehát a szalonkák őszi vonulása. Eltűnődtem azon, nem kellett volna-e 9,3-as Mauser-puskám helyett a vegyes csövűt magammal hoznom. A szalonka a vadásznak nagyon megbecsült zsákmánya, de kérdés, érdemes-e szalonkára lődözni, ahol vaddisznóval, szarvasbikával, őzbakkal lehet találkozni. A vadászat bizony sok kétkedéssel, válogatással jár, miközben az ember természetesen sok alkalmat elmulaszt.
Később, hogy tisztára kivilágosodott és cserkelni indultam, a zörgős harasztot kerülgetve inkább az alacsonyabb vágást, a tisztásokat, a ritkás, ligetes erdőrészeket és ezekben a füves, régi szekérutakat kerestem meg.
Már két órája jártam, de még nem láttam nagyvadat, csak egy rókát nézegettem el sokáig. Az erdőbe ékelt községi mezőn egerészett, de októberi silány bundája ezúttal még megmentette életét.
Fél 8-ra járt az idő, s a verőfényes reggeli órában már nem reméltem nagyvaddal találkozni, amikor az Öregszőlők-aljának elnevezett, vegyesen szálas-bokros, ritkás erdőrészben járva, ennek egyik tisztásán, tőlem vagy 120 lépésnyire, egy töpörödött, koravén tölgyfa földig lógó ágaitól félig takart szarvas farát pillantottam meg. Fejét nem láttam, de úgy rémlett, hogy a lomb mögött valami agancság mozdult meg. Puszta helyen szabadon álltam, tehát takarást kellett keresnem, de miközben a legközelebbi cserjéhez csúsztam, a szarvas továbbállt. Egy darabig még helyemen maradtam és a bokor mögül a messzelátóval kerestem a hézagos, ritkás erdőben szemem elől tűnt szarvast. Nemsokára a tisztáson jóval túl, a szálasban egy magában, nyugodtan álldogáló tehén fejét és nyakát fedeztem fel. A bikát hiába kutattam. Kis idő múlva a tehén elindult és lassan tovább ballagott.
Régi, füves szekérúton, kétrét görnyedve, óvatosan cserkeltem utána. Vagy száz lépéssel jutottam előre, mire rátaláltam. A tehén nagyfülű feje az ott már sűrűbb szálas fagyal- és kökénybokrai fölött hirtelen bukkant fel előttem vagy 40 lépésnyire. A különben teljesen takart tehén felém fordulva figyelt, és ezzel tökéletes mozdulatlanságra kényszerített. Rajta túl vagy 30 lépésnyire, a fák lombja mögött, egy világos dombos tisztáson kellett a bikának lennie. Nem láttam, mégis tudtam, hogy ott van. A fák alsó ágainak lombozata annyira takarta, hogy úgyszólván semmit sem lehetett belőle látnom, de amint ide-oda mozgott, a sárgászöld lomb hézagain hol törzsének valami kis darabja, mint világosbarna folt tetszett át, hol egy napsütötte agancságvég fehérsége villant meg. A bika fel s alá járt, majd nekiszaladt egy látatlan harmadik szarvasnak, de mindjárt visszatért helyére.
Szemtől szembe a folyton figyelő tehénnel, meg sem mozdulhattam. Csak vártam, magamra erőszakolt nyugalommal tűrtem kínos helyzetemet és szinte fúrtam szememmel a bikát takaró lombot. Ennek egyik ablakszerű, kis nyílásán keresztül, éppen a tehén feje fölött odaláttam a dombhát napos tisztásának kis részére. Vártam és reméltem, hogy a bika járkálása közben ennek a szűk lombhézagnak irányába kerül és ezen át rálőhetek. Egyszer egy pillanatig úgy rémlett, hogy a lombfüggöny mögött magas agancsot látok. A gyanút fogott tehén állandóan figyelt. Görcsös mozdulatlanságom már gyötrelmes volt, és keservesen, lassan múltak a percek. Torkom kiszáradt s a vér halántékomban vert; annyira szerettem volna valami derék bikát lőni, noha azon a területen, amelyen a szarvas – egy-két darabtól eltekintve – csak néha és mint kósza váltóvad jelenik meg, és azon a vidéken, ahol általában nem nagy agancs terem, nem lehetett a trófeákban válogatnom, és ha nem került derék bika, be kellett érnem azzal a gyengébbel is, amellyel alkalomadtán találkoztam.
Hosszas várakozás után kívánságom teljesült. A kis lombnyílásban megjelent a bika nyaka és váll-lapjának eleje. Fejét és agancsát ugyan nem láttam, de nyaka alakjáról tudtam, hogy nem tehén, tehát ebben az esetben mindenképpen lőhető. Rákaptam puskámat és a távcsővel célozva lőttem. A bika elugrott. Valahol recsegtek, ropogtak az ágak. Hol úgy rémlett, hogy közelemben zörög, hol meg mintha a zaj távolodott volna. A tehén – noha éppen a feje fölött lőttem el – meg sem mozdult. Mauser-puskám hatalmas durranása még ilyen közelről sem ijesztette meg – hozzászokott már a vad a környékbeli bányából naponta sűrűen hallatszó robbantások ágyúdörgésszerű zajához – és lassan, egykedvűen csak akkor vonult el, amikor helyemről elmozdultam és végre észrevett.
Negyedórával később megnéztem a rálövés helyét és ott mélyen a földbe vágott csülöknyomokat találtam.
A sok vér jelezte csapát nem kellett messzire követnem, vagy 15 lépéssel odébb dermedten feküdt a bika. Bár nem volt szándékom válogatni, páratlan nyolcas agancsa mégis egy kis csalódást okozott, s amikor azon a tájon egy jóval erősebb bika friss nyomára akadtam és aznap – október 11-én! – este fél kilométernyire reggeli élményem színhelyétől egy öregeshangú bikát hallottam bőgni, utólag az a bántó gondolatom támadt, hogy hátha ez az öreg is ott volt valahol a közelben, és talán ennek agancsát láttam a fák lombja mögött, mielőtt a fiatal nyolcast meglőttem. Lehetséges, hogy türelmesebb várakozás – ha nem is sokkal, de valamivel – szebb trófeához juttatott volna, vagy pedig... elmulasztotta volna számomra a lövés alkalmát, ami azon a területen bizony veszteség volt.
Úgy van az, hogy a vadászat csupa kétkedés, s az ember gyakran utólag sem tudja, miképpen cselekedett volna helyesen, hogy sem mulasztással, sem elhamarkodással ne vádolhassa magát.