Októberben még a gímbikák bőgése visszhangzik a fülemben, miközben már cserkelek a dámok barcogó helyei felé, viszont most mégsem a szarvasokhoz kapcsolódó élményemről fogok írni.
Az ősz tetőpontján járt már az idő, mikor a sárgalombú cserháti erdőben jócskán magam mögött hagyva a kinti világot cserkeltem egy ösvényen és figyeltem, hogy átvált-e előttem valamilyen vad ezen a hajnali órán. Ugyan eléggé eltompult már, de nekünk embereknek is megvan az a bizonyos hatodik érzékünk. Ahogy csendben lépegettem az ázott avaron, egyszer csak az az érzés fogott el, hogy valaki néz. Nem túl kellemes érzés ez a hajnali erdőben. Hátranéztem és alig hittem a szememnek, egy róka jött a nyomomban. Érdekes volt, mert úgy tett, mintha tudomást sem venne rólam, de fél szemmel azért oda-oda pillantott miközben az avart szaglászta lekushadt fejjel. Tovább indultam, hogy lássam mi történik. A róka követett. Óvatosan leguggoltam és nagyon lassan hátra fordultam, majd lehasaltam. A fényképezőgép keresőjében már ott lépdelt a róka és jött-jött felém, mintha én ott sem lennék. Méterekre volt csak tőlem, mikor oldalirányba kitért és tett egy kört körülöttem, miközben folyamatosan szimatolt, kisebb ágakat, levélkupacokat lökött félre az orrával. Aztán közvetlenül mellettem belépett az erdőbe, ahol nyújtózkodott, ásítozott és elmélyülten rágta a faágakat. Már azon gondolkodtam, hogy talán letör egy kisebb botot és odahozza nekem, hogy dobjam el játék gyanánt. Tapasztalatlan volt, de azért szerencsére tartotta a távolságot. Miután jó pár fotót készítettem róla, leültem néhány méterre vele szemben, megköszöntem neki, hogy ilyen türelmes fotóalanyom volt és elláttam őt jó tanácsokkal is. Mindenekelőtt azt kértem tőle, hogy kerülje el az embereket, főleg, ha az illető a vállán bőrszíjra erősített hosszú csövet hord. Ezek után felálltam és továbbmentem. A róka nem követett, pedig sokszor visszanéztem, míg az ösvény el nem kanyarodott. Remélem, megértette és megfogadta a tanácsaimat.
