Csak vánszorog a toll a papíron. A szavak szürke jelekként egymás mellé állnak ugyan, de a gondolatok közt más van; a szavak mögött más van, s az emlékek olyan távoliak, olyan kicsinyek, hogy a ma rettentő várakozásának hegyei mögött vakondtúrásoknak látszanak csupán.
És mégis!
A tegnapból lett a ma, és a mából lesz a holnap. Az emlékek lágy tengeréből születtek a ma őrjöngő hullámai, és ezek is elcsitulnak egyszer, hogy apró kis távoli emlékhullámok legyenek; de a sor végtelen, és a folytatásnak megszakadni nem szabad.
Október!
A magyar ősz mennyi pompát, mennyi fényt, mennyi színt, ragyogást szórt szét valamikor, és ma mintha csupa vérbükk állna az erdőkben, és a ködös szélzúgás mögött mintha éjszakai ordasként járna az enyészet, amelyből a holnap születik.
Vajúdik ez a föld – vajúdik az egész világ –, és rettegve gondolok arra, hogy ebben a véres vadászatban szabad-e a tegnap szelíd vadászataira gondolni. Szabad-e másról írni, mint Róluk, akik a legnagyobb áldozatot adják a holnap októberéért, hogy a maradékoknak ünnep legyen végre a világon?
Tétován jár a toll a papíron, és mégiscsak visszakalandozik a múltba, hogy ha sírva is, ha elesetten is, de összekösse az embereket és időket.
Október!
Hárman vadásztunk – vidám apró legények – egy akácsor mellett, melynek nagy kukoricatábla támaszkodott. A kukoricásban nyúl volt, fogoly volt, az akácsor aljából pedig néha egy-egy fácánkakas burrant fel, és távozott nagy méltatlankodva, mert – mi tagadás – pocsékul lődöztünk nagyon. És életveszélyesen.
A zörgő kukoricaszárat sercegve vágta a sörét, és hol egyikünk, hol másikunk szólalt meg:
– Melyik marha lőtt ide?!
– Ne rohanj előre! Megmondtam már...
– Hát hol vagytok?
– Itt...
És mentünk tovább.
Egyszer csak vége szakadt a kukoricásnak, és övig érő gazos tarló következett. Itt már jobban lődöztünk, és majdnem a végére értünk, amikor szélső barátunk elkiáltja magát:
– Róka ... roókaa!
A nagy gaz már a mellettem álló előtt ingadozott, és barátom odaduplázott, de a róka még felém is rohant, és csak lövésemre csendesedett el a gaz hullámzása.
Szaladtunk a róka felé, aztán elhűlve megálltunk. Az a barátom, aki nem lőtt rá, kajánul állt a tetem mellett.
– Ég veled, Zsolikám, nem üzensz valamit a pap bácsinak?
A „róka” Zsoli volt, a plébános kutyája.
Kicsit megszeppenve álltunk az áldozat felett, de aztán szigorúan megfogadtuk, hogy Zsoliról pedig – mivel nincs – szó ne essék.
Pár nap múlva megszólal nagybátyám:
– Az öreg papnak elveszett a kutyája. Ha valaki agyonlőtte, adnék neki öt forintot. Az a dög folyton a határban csavargott.
– Miért nem hatot?
– Hatot?
– Igen. Gyurka vette észre, mi pedig meglőttük. Öt forintot nehéz háromfelé szétosztani...
Október!
Estefelé jár az idő. A nádbugák délre hajlanak, a síkvizeken derengő emléke él már csak a lebukott napnak, és valahol messze libák gágognak.
Hideg van.
– Mit akarsz lőni, libát vagy kacsát? Libát kettőnél többet nemigen lehet, de kacsát összeszedhetsz akárhányat is.
Persze a kacsákat választottam. A víz hideg, de éppen a gumicsizma szegélyéig ér. Tocsogok a nádasban, és már menet két kacsa kerül az aggatóra. A víz alja kemény homok. Végre elállok.
Halk szél játszik a nádasban, és gémek szállnak messze hangzó szóval nyugovóra. Sötétedik. A lápszag régi nádasok és régi húzások emlékeit füstölgi körülöttem. Magam vagyok. Ilyenkor magam vagyok az egész világon. Így vadásztak az öregek is, de az utódoknak már nem tudom, marad-e nádas, marad-e víz, marad-e vad.
Elfogynak lassan, de ettől nem lettek boldogabbak az emberek, akik elkívánták a réti embertől, csíkásztól, pákásztól, és elkívánták tőlünk, vadászoktól.
– Sz-sz-sz-sz-sz...
Két kis csörgő vágott át a fejem felett, de csak gondolataimat zavarták szét. Már el is tűntek.
Most tőkések jönnek.
Nekihuzakodom, és az elejéből egyet kiszólítok. Totty! Utána. Amíg felszedem, már a fejem felett van egy másik pár. Durr! Nézem, hova esik. Az elsőt nehezen felakasztom, utána a másodikat. Lassan tudok csak mozogni a vízben. Hova is esett? Olyan egyforma itt minden. Hajtogatom a nádat, keresem a kacsát, közben esz a méreg, mert felettem áll a húzás. Végre! Az aggatóm új, rövid hurok rajta, nagy a kacsa feje... Már nem is megyek vissza a helyemre. Két kacsa majd mellém ül le a vízre, de ültében nem akarom meglőni őket. – Hess, kacsa, hess! – Amint elválnak a víztől, már el is tűntek.
Hát ez meg mi? Imbolygó árnyék. Rétihéja. Na! De ezt csak a húzás után szedem fel. Most egy kis szünet van, és hallom barátom gyors dupláját. Utána gágognak a libák. Errefelé gágognak. Lehúzódom a nád mellett, de a libák a fellegekben járnak.
Újra két csörgő. Hajaj! Nehéz a csörgőt meglőni. Jön egy magányos. Szembe. Ez igen, ez a szép lövés! Majdnem az ölembe esik, de talpra „ül”, mint az „álljfeljancsi”, és úszik szaporán. Úsztában aztán eltaláltam.
Sötét van már. Odaát újra szól a puska, újra gágognak a libák, de én is „dolgozom” szépen. Már azt sem tudom, hány kacsa fekszik körülöttem. Kutya kellene ide, de az is megbolondulna. Főleg pedig megfagyna. Nem szaladhatok minden kacsa után, de kiálltam a síkvíz közepére, és „megjegyzem”, hova esik – ha esik. Többnyire – nem esik, pedig alacsonyan szállnak már, de látni nem lehet.
Hát eddig nagyon szép volt, de most aztán! Az útról már füttyögetnek, én még mindig kacsáimat keresem. Nyakamban himbálódzik vagy tizenöt, és vizes vagyok derékig. Villanylámpát persze nem hoztam...
Aztán kicammogtam a vízből, nagy lelkiismeret-furdalással egy szép vadászat és legalább tíz elveszett kacsa emlékével.
Barátom három libát lőtt.
– Gyönyörű volt – hálálkodom. – Te Gábor, ide máskor is jöjjünk ki, hiszen ez maga a Paradicsom...
– Lejár a bérlet. Talán még egyszer...
Elnéztem a tájon. Sötétbe veszett az út, a domb, a sás, a nád. A hold sápadt sarlója irigyen úszott az őszi égen, és a libák mintha búcsúzóra gágogtak volna.
Október!
A Szamos holtága olyan, mint a tükör, melyre ráleheltek. A parton silány kukoricaszárat zörget a szél, és a kint felejtett napraforgón cinkék tornásznak. Valahol messze mintha a Meszes látszana.
És a levegőben a Szamosnak, Erdélynek őszi lehelete. A hervadásnak, álomra készülődésnek, füstnek, erdőnek, avarnak, víznek hűvös illata, amit holtában sem felejt el az ember.
Lopakodunk a Szamos felé. Két-három csapat csörgő réce úszkál a holtágon, és már megosztoztunk rajtuk. Jobbszélső csapat az enyém, középső Onucé, a vadőré, balszélső Pali öcsémé. A kacsák háromszáz lépésen vannak szétszórva, így mi száz-száz lépésre megyünk egymástól.
A part meredek és magas, a víz nem mély. Egyszerre érünk a vízhez, és majdnem egyszerre szólalnak meg a puskák. Az én egyik kacsám visszaesik, a másik túl a partra. Tölteni nincs idő, mert a kacsák felcsavarodnak az égbe...
Pali már vetkőzik. Onuc egy hosszú póznával kotorja ki a maga kacsáját, én pedig a fejem vakarom. A két kacsa mégiscsak két kacsa, de október van, s a víz ... brrrr ... szóval a reuma se kutya. Nekem pedig egy havasi hűlésem még a derekamban van.
Pali már megy a kacsáiért.
Nézni se jó!
– Nem hideg, te?!
– Nem – ordítja vissza –, központi fűtést vezettek be alája...
Onuc nevet.
– Domnu kapitány mérges...
Közben Palinak az egyik kacsája feléledt, és most bújócskát játszanak.
– Gyere ide, lődd agyon!
Odaszaladtam, meglőttem a kis kacsát, és öcsém trappolt ki a vízből. Ledobta a kacsákat, reszketett, mint a nyárfalevél, míg én zsebkendővel ledörzsöltem.
– Öltözz gyorsan, aztán rohanjunk, mert halálos nyavalyát szedsz össze...
– Nem hideg – dohogott –, nem hideg... Ilyen marhaságot is csak te tudsz kérdezni!
És rohantunk a vadászház felé, mert Onuc közben gázlót talált, s az én kacsáimat is összeszedte.
A kacsákat napraforgóolajban sütöttük meg, és míg Onuc a kacsákkal mesterkedett, úgy álltunk körülötte, mint az éhes vizslák.
Meg is ettük mind az ötöt, és a kis kacsákat „Érmelléki”-vel öntözgetve, elborongtunk Erdély múltján és jövőjén.
A kályhában pattogott a tűz, künt hallgatott az erdő, és ajtónk előtt bocskorban settenkedett az erdélyi ősz.
Október!
Szomorú ködöt szitál az eső, s a köd mögött az enyészet sziszeg, melyből – hittel hiszem! – vér és élet születik.
Október van.
Ősz van.
Most jött a hír, hogy Pali öcsém elesett...
(1944)
