Részlet Fekete István Rózsakunyhó című kötetéből.
Csak vánszorog a toll a papíron. A szavak szürke jelekként egymás mellé állnak ugyan, de a gondolatok közt más van; a szavak mögött más van, s az emlékek olyan távoliak, olyan kicsinyek, hogy a ma rettentő várakozásának hegyei mögött vakondtúrásoknak látszanak csupán.
És mégis!
A tegnapból lett a ma, és a mából lesz a holnap. Az emlékek lágy tengeréből születtek a ma őrjöngő hullámai, és ezek is elcsitulnak egyszer, hogy apró kis távoli emlékhullámok legyenek; de a sor végtelen, és a folytatásnak megszakadni nem szabad.
Október!
A magyar ősz mennyi pompát, mennyi fényt, mennyi színt, ragyogást szórt szét valamikor, és ma mintha csupa vérbükk állna az erdőkben, és a ködös szélzúgás mögött mintha éjszakai ordasként járna az enyészet, amelyből a holnap születik.
Vajúdik ez a föld – vajúdik az egész világ –, és rettegve gondolok arra, hogy ebben a véres vadászatban szabad-e a tegnap szelíd vadászataira gondolni. Szabad-e másról írni, mint Róluk, akik a legnagyobb áldozatot adják a holnap októberéért, hogy a maradékoknak ünnep legyen végre a világon?
Tétován jár a toll a papíron, és mégiscsak visszakalandozik a múltba, hogy ha sírva is, ha elesetten is, de összekösse az embereket és időket.
Október!
Hárman vadásztunk – vidám apró legények – egy akácsor mellett, melynek nagy kukoricatábla támaszkodott. A kukoricásban nyúl volt, fogoly volt, az akácsor aljából pedig néha egy-egy fácánkakas burrant fel, és távozott nagy méltatlankodva, mert – mi tagadás – pocsékul lődöztünk nagyon. És életveszélyesen.
A zörgő kukoricaszárat sercegve vágta a sörét, és hol egyikünk, hol másikunk szólalt meg:
– Melyik marha lőtt ide?!
– Ne rohanj előre! Megmondtam már...
– Hát hol vagytok?
– Itt...
És mentünk tovább.
Egyszer csak vége szakadt a kukoricásnak, és övig érő gazos tarló következett. Itt már jobban lődöztünk, és majdnem a végére értünk, amikor szélső barátunk elkiáltja magát:
– Róka ... roókaa!
A nagy gaz már a mellettem álló előtt ingadozott, és barátom odaduplázott, de a róka még felém is rohant, és csak lövésemre csendesedett el a gaz hullámzása.
Szaladtunk a róka felé, aztán elhűlve megálltunk. Az a barátom, aki nem lőtt rá, kajánul állt a tetem mellett.
– Ég veled, Zsolikám, nem üzensz valamit a pap bácsinak?
A „róka” Zsoli volt, a plébános kutyája.
Kicsit megszeppenve álltunk az áldozat felett, de aztán szigorúan megfogadtuk, hogy Zsoliról pedig – mivel nincs – szó ne essék.
Pár nap múlva megszólal nagybátyám:
– Az öreg papnak elveszett a kutyája. Ha valaki agyonlőtte, adnék neki öt forintot. Az a dög folyton a határban csavargott.
– Miért nem hatot?
– Hatot?
– Igen. Gyurka vette észre, mi pedig meglőttük. Öt forintot nehéz háromfelé szétosztani...