A címben szereplő szót hozzászólásként egy magát vadásznak tartó felhasználótól kapjuk meg rendszeresen a Nimród facebook oldalán. Kérdés, hogy valóban nevezheti-e magát vadásznak az, aki így fejezi ki a véleményét a nyilvánosságban?
Sokat beszélgetek a fiammal közéletről, politikáról, vallási és világnézeti dolgokról és az emberi természet mindenféle megnyilvánulásáról. A beszélgetéseink gyakran vitákkal tarkítottak, és az érveléseim során gyakran hozok fel párhuzamokat a természet törvényszerűségeiből, mert meglátásom szerint az emberi viselkedés is ebben a kategóriában értelmezhető, csak a technikai vívmányokkal körbebástyázott mesterséges közegbe kell azt adaptálni.
Például több alkalommal ecsetelem a fiam számára a vadászat számomra legnemesebb részét, amely megtanít minket az érzéseink tudatos kontrolljára. Mert a vadászat szenvedélye egy ősi érzésből, ösztönből fakad, ez adja a hajtóerőt, hogy az ember éveken, évtizedeken keresztül rendszeresen jelen legyen a természetben, elviselje az időjárás viszontagságait, ha kell árkon-bokron, sűrű bozótoson, csúszós sáron, jégen és hóban gyalogoljon, vagy órákig csendben, mozdulatlanul várakozzon. Az ősi ösztön hajtotta szenvedélynek viszont – helyesen – korlátokat szabnak a jogszabályok és etikai normák, illetve az adott helyszínhez és szituációhoz kötődő alkalmi tiltások. És ezek azok a korlátok, amelyek megnemesítik az ember számára a zsákmányszerzési ösztön megélését. Mindez pedig azt is eredményezi, hogy ezek az emberek az életük többi területén is gyakorolják az önuralmat, a fegyelmezett viselkedést és az alázatos tiszteletet a többi teremtmény felé – mondom a fiamnak. Mondom, de már nem érzem tisztának és őszintének azt, amit mondok. Tényleg ilyenek lennénk mi, vadászok?
Nézzük már meg példának azt a néhány napja a Nimród oldalán kitett örömhírt, hogy a Mecsekerdő Zrt. területén bőgésben esett egyik kapitális gímbika a hazai ranglista 3. helyét foglalta el. A hírt 122 hozzászólás kíséri, amelynek csak egy kis része a gratuláció és öröm, viszont ott sorakoznak az internet világának újdonsült „szakértői”, akik egy fotó alapján veszik a bátorságot, és becstelenséggel vádolnak meg hivatásos vadászt, vadgazdálkodót, a trófeabírálatok szakértőit, minket és persze a bikát elejtő vadászt is. Minden kétség, megfontoltság, fegyelmezettség és tisztelet nélkül, kapásból mondanak ítéletet olyan szakemberek fölött, akiket nem ismernek. Egész egyszerűen belemocskolnak mások élményébe, büszkeségébe és sok évtizedes szakmai munkába, áldozatba, amely az ilyen bikák mögött van. És ha megnézzük ezeknek a hozzászólóknak a profilját, akkor az a szomorú felismerés fogad minket, hogy sajnos bizony ezeknek a többsége tényleg vadász, nem pedig a Nimród oldalára betévedő belvárosi fotelállatvédők kótyagos csapata. És azt is láthatjuk, hogy a csípőből megfogalmazott lejárató hozzászólások önjelölt „szakértői” között nincs egy sem, aki valóban értene a témához. Pedig úgy nyilatkoznak meg, úgy ítélkeznek, mintha az év 365 napjából 370-et trófeabírálattal töltenének.
Persze ilyenkor gondolhatnám azt is, hogy ezek a vadászok azon kisebbségéhez tartoznak, akik arról ismertek, hogy az önzésükkel és a kivagyiságukkal megkeserítik a vadásztársaságuk életét, akik több energiát tesznek abba, hogy a többiek ne tudjanak nyugodt, élvezetes módon vadászni, mint abba, hogy az egész közösségnek jó legyen. Ugye, mindenki ismer ilyen vadászt. De sajnos egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy a ranglistánk 3. helyére méltán került bikánk pocskondiázói mind ilyenek. Megismerve az online kultúra dermesztő hatását az emberekre, ma már simán elképzelhetőnek tartom, hogy olyanok is kifordulnak önmagukból az interneten, akik a személyes kapcsolataikban szerények, visszahúzódóak és tisztelettudóak.
Ez a jelenség nem csak spontán módon alakul ki az emberek nagy részénél. Vannak hivatásos uszítók is, akik azon élősködnek, hogy egyre nagyobb tömeget tudnak rávenni egymás letiprására, megalázásra. Mi pedig, úgy tűnik, védtelenek vagyunk mindezzel szemben. Kezdünk olyanná válni, mint a minket folyamatosan támadó ostoba kamuállatvédők, és félek, hogy egy idő után nem tudok majd mit mondani a fiamnak.