„Oculi mei semper ad Dominum.” „Szemeim mindig az Úrra nézzenek!” A szentmise bevezető szavai a nagyböjt harmadik vasárnapján.
Vadásznyelven „oculi” úgy hangzik, hogy: „itt vannak, ni!” Hát ha itt vannak, menjünk ki, és keressük, lessük őket! De – szemeink mindig az Úrra nézzenek!...
A szívet-lelket tápláló, nyíló kikelet az, ami Hozzá a legközelebb emel. Mélyen elrejtett titkaiból talán el is leshetünk ilyenkor egyet-mást. Nem sok kell hozzá. Csak valamelyes kis lelkesedés. Lelkesedés, öröm a természet újulásán, a verőfényes tavaszi napok, a nagy hitek, nagy bizakodások, édes reménységek illatos évadján...
Mindenki úgy lehet azzal: mikor kicsal az első melegebb napsugár, és lelkünket levetkőztetve az erdőt és mezőt járjuk, bármilyen mostoha is tud lenni egyébként a sorsunk, akkor gazdagok vagyunk, nagyon gazdagok. Mert nem hazugság az az érzés, legfeljebb álomszerű megfeledkezés, hogy az újjászületés óráiban odakint minden gyönyörűség a miénk, és most egyszer mégiscsak ölében hord és legbiztatóbb mosolya fényével áraszt el az élet...
Efféle kósza gondolatok rajzanak bennem, mintegy túlemelkedve időn és téren, amikor fiatal erdei vágáson, majd tisztáson haladok át. A szálas erdő felé tartok. Ott akarok majd megállapodni. Ahogyan közeledem az erdőhöz, egyre fogy a rét üde, balzsamos levegője. Az erdő alatt már dohos pára, a korhadás és rothadás szaga fogad. Halott, széternyedt falevelek, az életből kirostálódott, letört ágak lehelete az a szivacsos talaj fölött, amiből sok helyütt szortyogva buggyan ki a hólétől meg az esőzéstől beázott föld nedvessége. A doh szaga összeelegyedik a cseperedő fű és a fűszálak közt hellyel-közzel már kikukkanó ibolyának a rét felől erre tévedő illatával. Ezt a furcsa „illatszer”-t hordja ide-oda a szellő, amely selymes puhasággal illan végig az arcomon.
Elhelyezkedem az erdő szélében, és vadászszokás szerint figyelem a tájat. Kicsit korán van még. Ha itt vannak ők, úgyis megváratnak alkonyborulásig. Az az ő idejük. Addig futkároznak és csipegetnek a bársonyos, zöld moha, ázott levelek és ágtörmelékek közt, meg a mélyből hosszú tapogatócsőrükkel a jóízű rovarpástétomokból... Cinkemadarak, pintyőkék, zöldikék és más efféle színes apróságok vékonyka cippentésekkel szemecskélnek körülöttem a zsendülő fűszőnyegen. Föl-fölpattannak az ágakra vidám könnyűséggel, és le nem tagadhatják, hogy ugyancsak örülnek a tavaszba váltott világnak. A fejem fölött, a fákon apró énekes okvetetlenkedik. Különös kis jószág. Csárdáslépéseket lejt, és csöpp feje úgy mozog, mintha dróton rángatnák. Szörnyen mulatságos lehet neki az eset, merthogy olyan goromba füstkarikákat fújdogálok felé. Keni-feni a csőrét a rügyekbe; ezek már kiérlelődtek sűrűn a fákon, hogy még valami kis barátságosabb napsugárra aztán egészen kicsattanjon belőlük az élet.
Ahogyan végignézek az erdő melletti úton, amelyet buján kivert a gyep, ott üldögél halálos komolysággal a bamba képű üregi nyúl. „Kinigli.” Nem mondhatnám, hogy az erdő értelmiségi osztályából való jelenség. Az oldalát mutatja felém a tökéletlen, tehát egész bizonyosan észrevett. Csak még nincs tisztában a helyzettel. Vár még valamit. Ha van állat és vad, amelyik „ész nélkül” menekül, lohol minden látszólagos veszedelem elől, hát az a földtúró barlanglakó. Ez nem sokat mérlegel, mint például a menekülésben is öntudatos őz, hanem bizony a legkisebb gyanúra, neszre, uzsgyi, be a lyukba, hogy csak úgy kalimpál a hátulja befelé! Ez az én nyulam kivételnek látszanék, ha egyszerre valami pergő kopogás nem szólna bele a csöndbe. A pergésre úgy gurul vissza a bokrokba, hogy csak fehér villanás az ülőkéjén, és – volt, nincs! Azt hitte a jámbor, hogy én kopogok, pedig hát kóbor, vén harkály zörgetett bele a motor sebességével valami vastagabb faderékba. Amikor hátrapillantok, elhintázik tüstént hullámos repülésével, keserveset csikkantva a nagy méltatlankodásában.
...De búcsúzik már a nap az ég peremén. Csipkés szélű, foszlányos felhőrajok füstölögnek előtte a mennybolt kékségében. Bíborban áldozik a lángkorong, és sugárcsóvái fénylő pirosra festik a koldussovány felhőrongyokat. Kiszakadozik azokból egy-egy darabka, és viteti magát tovább a levegőtengerben a hűvösre fordult keleti széllel. Nézem, nézem ezeket a lenge égi utasokat, pedig éppen ideje, hogy a levegő nemesebb vándoraival törődjek. Azok is messziről jönnek, nagyon messziről! Vándorlásukban évezredek termelte bölcsesség és annyi sokszor átöröklött okos számítás van. Meghatározott az útirányuk, következetes a menetrendjük. Hegyek, erdők, rétek, vizek, mocsarak, tóságok mutatják vonulásuk irányát a szélességi fokok vándorútjain. Vonulnak, mert élni kell. Vonulnak, mert táplálkozni kell. Vonulnak, mert sokasodni kell. Kitűnő a helyérzékük. Mindig tudják, merre járnak, és az éghajlati viszonyok szerint hol a megélhetés legbiztosabb talaja. Okosak, ügyesek, és tudjuk, hogy milyen igen szépek! Hátra és magasra szegett, minden csöpp bogarat meglátó éjfekete, nagy szemük maga a gyönyörűség. Oculira meg éppen nekiöltözködnek, kicsinosítják magukat. Hiszen rettenetesen forr már ilyenkor a szerelem a tavasz hírnökeiben. Most járnak nászútjukon. „Reminiscere”, „oculi”, „laetare”, „judica” jelzik a kalendáriumban az ő mézesheteiket. Aztán virágvasárnap, „palmarum” – „trallarum”! És nem látjuk már őket...
Az erdei szalonkának bőséges és kedves a titokzatossága. A természet ébredésével érkezik a tavasz és ősz vándora, amikor a hosszú, téli elernyedés után az emberi gondolkodásnak regényes, tüneményes, ragyogó boldogság, csillogó derűvel telehintett költészet odakint minden. Titokzatos megjelenése, nemének majdnem rejtélyessége különösen bűvös varázs a vadászemberre. Nem látjuk megjönni a hosszú csőrű, kecses madarat, mint teszem a seregben vonuló vadlibákat, amelyek hangos szóval jelzik a magasban, hogy ők jönnek, vagy ők mennek már. Egyszeriben csak itt van a szalonka, mintha a földből bújt volna ki! Ahogyan előtűnik, édes mátkaságban látjuk kergetődzni párjával a márciusi levegőben anélkül, hogy a külsőről megismernők, melyik a boldog pár közül a bohó hím, melyik a kacér nő. A természettudomány kevés támpontot nyújt arra, hogy szárnyalásuk közben ezt könnyen megállapíthassuk. Csak dürgőszavuk, szerelmi szózatuk árulja el a titkot, amikor a komoly, vastag „krokró” és a ledér „pszi-viszt” hangzik el fölöttünk az alkonyat ködös homályában.
Az pedig már itt van! Leszűkülőben a szemhatár. Fátyolt von magára az estelő. Szürkét, homályosat, elmosódót, bizonytalant, meghatározhatatlant. Borongós sejtelemmel teli a levegő, az ünnepi csönd és a bágyadt hangulat eluralkodik körülöttem a nagy hallgatásban az egész tájon. A látást nehezítő világításban sokszor mint valami libbenő árnyék suhan ki szállásából a sneff, föl a magasba, és ott csapong szíve égő forróságával a párja körül. A szerelmes gavallér feladata aztán, hogy lekényszerítse menyasszonyát az erdő fái alá vagy a rétre, a tavasz istennője, Vénusz „oltárára”...
Az éjszaka szárnyas virrasztója, a bagoly is útra kelt már. A vadkacsák is húznak, és egy-egy hápogó jeladásra hangos tottyanással hullanak a közeli Duna-ágra. A percek sebesen múlnak, azokból most minden egyes drága. Csak szalonkát nem láttam még. Pedig már jönniök kell, kísért a leszálló est! A leshelyemet meg biztató, alkalmas kis terület öleli körül... Az egyórai üldögélés azonban most már felállásra kényszerít. Jobban is lehet így forgolódni és megfigyelni ezt az álmos, homályos, szürke tájat, hol villan meg benne a várt madár. Felállok a vadászszékről, nyújtózkodom is egyet; a vizslám is feláll, kedveskedőleg csámcsog, topog, hogy ő is itt van, és alázatosan hajlandó követni. Alighogy így elrendezem magamat, a közelben rezgelődés támad, mintha pendülne valami az erdő bokrosabb sűrűjében... Rá pillanat múlva kipattan belőle, két szárnyával megpengetve az ágakat, az erdei szalonka, és rögtön keresztben húz el előttem a rét felé. A puskám éles csattanása hangzik végig a széles tisztáson, amelyre élettelenül hull le a gyönyörű hosszú csőrű. Vizslám elhozza. Nézem, forgatom puha, meleg, kiszenvedett testét. Csak azt látom, hogy kissé tömzsi, gömbölyű, nagyobbfajta kövérke. Tojó lehet szegény...
Várok még tovább is, de több szalonkát nem látok. Küld, kerget is már haza az est. A föld széle pirosodik a kelő holdtól. Csillagok szikráznak mindenfelé az ég arcán. Elindulok hát az első tavaszi zsákmánnyal. Vajon kerül-e még több is belőle, tűnődöm, aztán megpirongatom magamat. Mert az oculi-napok nem az éhes „zsákmányszerzés” napjai. Ünnepek, nem kapzsi prózai hétköznapok azok! A Teremtő áldott órái, amiket különös jókedvében ajándékozgat. Éppen ezért, az emlékeiket nem is engedjük elhervadni a lelkünkben soha.
„Oculi mei semper ad Dominum.”
Szemeink mindig az Úrra nézzenek!...
(Megjelent az író „Vadászutakon” című kötetében)