Részlet Széchenyi Zsigmond Ünnepnapok című kötetéből
Bízvást ráfoghatjuk, hogy a legmagyarosabb apróvad!
A világháborúk közti magyar nyúlstráfnak nemcsak Európában, a földkerekségen sem akadt párja. 1930-tól 1945-ig, évente egymilliónál is jóval több nyulat lőttek hazánkban!
Vajon rajtunk kívül, ki dicsekedhetett évi egymillió nyúlbőrrel?
De nemcsak vadászzsákmányunk listáján érte el a legmagasabb számot. Még népmeséink, népdalaink is váltig emlegették, közmondásaink is róla példálóztak legtöbbet.
Önként következik mindebből, hogy a nyúlvadászat elsősorban magyar különlegesség volt. S hogy a világ legjelesebb nyúllövői magyar puskások közül kerültek ki. Hiszen aminek gyakorlására legtöbb alkalmuk nyílott, azt sajátították el legtökéletesebben.
Ennek ellenére állítom, hogy „klasszikus” nyúlpuskást, mintaképül szolgálót, a legmagasabb követelményeknek is megfelelőt – sokkal kevesebbet láttam, mint elsőrendű madárpuskást!
Pedig sok híres puskaforgató munkájában gyönyörködhettem. Bízvást mondhatom, hogy az elmúlt fél évszázad magyar „élpuskásainak” legtöbbjében. De még a külföldi kiválóságok némelyikében is.
Tudjuk, hogy minden számottevő sörétlövőnek, még a legjavának is, megvan a saját specialitása, különleges egyéni tehetsége. Egyik a szél hajtotta toronyfácánt, másik a szemközt surranó téli foglyot, ismét másik a villámröptű csörgő récét vagy – a keresztben száguldó nyulat lövi legbiztosabban.
Azt is tudjuk mindnyájan, hogy a felsoroltak közül, nyulat lőni legkönnyebb! Ennek következtében a laikus, de még a legtöbb vadászember is azt tartotta, hogy jó puskások közt leggyakoribb a jó nyúllövő!
Nagy tévedés!
Kétségtelen, hogy minden gyakorlott vadász meglőtte a nyulat – valahogy.
De kifogástalanul – hogy úgy mondjam, mesteri módon – vajmi kevesen lőtték! Aki a nyúlpásztában hatvan-hetven lépésre keresztező, sebesen „defilírozó” nyulat úgyszólván hiba nélkül állította fejtetőre, aki puskája bal csövét ugyanarra a nyúlra csak kivételesen, mondjuk tíz eset közül csak két-háromszor használta, akinél „piszkosan lőtt”, röviden talált, törött lábú, fájdalmasan veszékelő nyúl csak nagy ritkán, mintegy véletlen baleset következtében fordult elő – csakis az mondhatta magáról, hogy tudott nyulat lőni!
Mert a puskadurranásra hason csúszó, oldalára dűlő vagy látszólag elhibázott, s csak hosszabb iramodás után felbukó nyúl, mind arról tanúskodott, hogy a lövés „magja” nem elöl, nem testének első harmadában érte. Márpedig oda, a fej, a nyak és a lapocka köré kell a sörétkéve sűrűjének bevágódnia, csakis attól vet a nyúl parádés bukfencet!
Olyat, ami nemcsak az illető puskást elégítette ki, hanem a tőle kétoldalt haladó, rendszerint kritikus szomszédok szemében sem eshetett kifogás alá.
Csakhogy – visszatérek iménti állításomra – a nyulat nyúlra, egyforma karikára bukfenceztető puskás ugyancsak nem minden bokorban termett.
Megpróbálom elmondani, miért.
A fent leírt kifogástalan módon, csakis öreg söréttel lehet nyulat lőni. „Öreg” alatt a 6-os és 8-as számú nagyságokat értem. 8-asnál vékonyabb söréttel, a mintegy ötven és hetven lépés közt keresztbe szaladó nyulat már nem lehet biztosan felbukfenceztetni. Ami persze nem zárja ki azt, hogy akárhányszor 10-es söréttel parádésan karikázik még a hetvenöt lépéses nyúl is.
Hajdani híres lövőink nagy része azonban a sörétlövés legkülönb szerszámával, angol fegyverkovács készítette, legmagasabb teljesítményű puskákkal vadászott. Az angol puska pedig – minden kiválósága ellenére – rosszul lövi, szétszórja az öreg sörétet! Kimondott „madárpuska”, elsősorban apró szemű tizenkettes sörétre készül. Angliában vajmi kevés a nyúl, azt a keveset se igen vadásszák. A helyenként nagyszámú üregi nyúlnak pedig, rendkívül puha állat lévén, éppenséggel nem kell öreg sörét. Az angol puska felépítése – nemcsak agyazása, fekvése, súlyelosztása, hanem csöve is – mindenekelőtt a madarászás követelményeit, fácán-, fogoly-, grouse- és vadkacsavadászok igényeit szolgálja.
A jó nevű angol fegyverkovácsok közt – kiknek műhelyében valamikor magam is meg-megfordultam – tudtommal csak egyetlen, Joseph Lang nevezetű akadt, aki öreg sörétet kiválóan lövő fegyverek készítésére is vállalkozott. Ezzel – nem lévén rá Angliában kereslet – a kontinensbeli, különösképpen a magyar és cseh nyúlvadászok igényeit remélte kielégíteni. Neve mégsem vált nálunk közismertté, alig egy-két magyar vadász használta Lang mester puskáit.
Az ugyancsak kiváló képességű német, osztrák és belga fegyverek – noha általában elmaradtak az angol készítmények mögött – mégis jobban lőtték az öreg sörétet.
Ennek tudható be az akkoriban közismert jelenség, hogy angol puskákkal dolgozó mesterlövőink – bár fácánt és foglyot utolérhetetlen tökéletességgel lőttek – a nagy nyúlstráfokban bizony kissé lemaradoztak az öregebb sörétet fogyasztó német, osztrák vagy belga fegyveresekhez képest. Mert azt a legszélső tíz lépést, a mintegy hatvan–hetvenöt közé eső optimális távolságot, az apró sörétes angol puska már nehezen bírta. Helyesebben nem bírta úgy, ahogy az öreg sörétes német vagy belga fegyverek.
Méltányosság okából meg kell említenem, hogy a sok vadász szemében, saját magaméban is ellenszenves automatikus sörétfegyverek – a Winchester, a Browning, a Remington, a Sjögren, a Franchi stb. – többnyire egyformán jól lövik mind az apró, mind az öregebb sörétet. Egynéhány kiváló mesterlövőnk – sőt egyéni gusztusom szerint, maga a legkiválóbb is – Browningokkal puskázott!