A szépen rendezett, vadban bővelkedő mezei stráfon egyféle nyúlvadászat tett túl: a hasonló minőségű erdei nyúlstráf!
Egyetlen hátránya volt, hogy a fentebb említett távoli nyulakról le kellett mondani. Erdőben tudvalevőleg sokkal rövidebb a lőtávolság határa, ritkán haladja meg a negyvenöt lépést. „Öreg sörétre” sincs szükség – fák közt sokkal alkalmasabb az apró –, erdőben tehát az angol puskák „határtalanul” csillogtathatták tudásukat.
Rendszerint minden puskás egy-egy ösvényen, „vadászlénián” haladt, csak a kétoldalt melléje csatlakozó, sűrű hajtósor járt a fák közt. A puskásösvény esetenként kényelmes, hat–tíz méter széles nyiladéknak, de legtöbbször bizony csak keskeny, alig méternyi gyalogútnak bizonyult. Szálerdőben vagy lécesben nem is volt különösebb nehézség, abban ugyanúgy meglőhető a negyven lépésen belüli nyúl, akár a szabad mezőn. Feltéve persze, hogy az illetőnek nem újság az erdei vadászat, nem keresgél szabad lőrést, hanem a fákra való tekintet nélkül, ugyanúgy lő a nyúlra, mintha az erdő selyempapírból lenne. Az apró, 10–12-es sörét, még ha kis részét felfogják is a fák, mindig talál magának utat, többnyire eléri a nyulat.
A legtöbb puskás egyébként úgy érezte, hogy „kitűnő formában van”, szinte egyetlen nyulat sem hibáz. Megfeledkezett róla, hogy hiszen rövidített távolságra, a mezőn szokásosnak csaknem felére lövöldözött – nyulai azért bukfenceztek oly feltűnő szívesen!
Ha azonban fiatal faállomány vagy éppenséggel sűrűség esett mindkét oldalt, ráadásul a vadászösvény is keskeny volt, akkor bizony nagyon is gyakorlott, erdei nyúllövésben ugyancsak otthonos fegyverforgatóra volt szükség, hogy a keskeny lénián átvillanó nyulat felbuktassa.
A találatot ilyenkor csak az ösvényen fehérlő egy-két gyapjúpihe jelezte, reményt nyújtva a közeledő puskásnak, hogy sűrűbe tűnt nyulát az odaérő hajtók kihajítják a léniára, hogy a „rudasok” majd felköthessék.
A puskás többnyire csak olyankor tudta meg, vajon hirtelen odavetett lövése eredményes volt-e.
Izgalmas s a vadász részéről villámsebes reakciót igénylő puskázás az ilyen – hát még, ha sok a „kinigli” is, szempillantás alatt átvillanó üregi nyúl! Az efféle „megolajozott villámnyúl” még az egyébként gyakorlott, de hirtelen kapáshoz nem szokott puskásból is könnyen csúfot űz. Ilyenkor még a „nagy szakértők” is sok haszontalan töltényt elpufogtatnak, kétszer-háromszor annyit, mint odakint a szabad mezőn, vagy akár ritkább erdőben.
Volt aztán még egy különleges, csak ritka esetben használatos módja a nyúlvadászatnak: ékhajtásnak vagy zsákhajtásnak mondták, régi osztrák nevén „Flaschentrieb”-nek.
Bőséges vadállománnyal rendelkező, de másoktól minden nyulat sajnáló, egyéni rekordra törekvő, falánk dőzsölők szoktak valamikor ilyesmit rendezni.
Két hosszú, egymással hegyesszöget alkotó hajtósorból állt, melynek egyetlen puskása a szög hegyében, az „ék” csúcsában foglalt állást. Megindult az egész társaság, s a rendes nyúlstráfhoz hasonlóan, de változatlan ék alakban haladt előre. A hegyes zsákba szoruló nyulak könnyű kézre jöttek a magányos kéjgyilkosnak, aki – ha sok volt a nyula – betegre lövöldözhette magát.
Hazánk egyik-másik nyúlparadicsomában, nevezetesen a híres Békés megyei területeken, minden különösebb lövési készség, sőt megerőltetés nélkül, lőhetett ily módon bárki akár napi ezer nyulat is! Úgy tudom, fogadásból meg is próbálta valamelyik tüzes vérű „vadász”, és már kora délután elvégezte a kitűzött ezernyulas penzumot – legkisebb fejfájás nélkül!
Egyetlenegyszer jómagam is ilyen szégyenletes egoista nyulászásra kényszerültem egykori otthonomban, 1944 januárjában. Tombolt a második világháború, nem lehetett se puskást, se patront kapni, mindenkinek kisebb gondja is nagyobb volt a nyúlvadászatnál. S miután vendégeim valóban nem jöttek meg, ilyen magányosan dicstelen zsákvadászatra vetemedtem.
Fejér megye sosem volt különösen nyulas vidék. Vérengzésemet nemsokára, úgy emlékszem, két-három óra múltán abba is hagytam. Kegyetlenül dermesztő, jeges szél fújt, majd lefagytak a fülek. A magamé is, de különösen szegény hajtóké.
Az ékbe szoruló nyulak szép sorjában baktattak elém, tíz lépésnél távolabb alig esett egy is. Akár bottal is dobálhattam volna őket. Semmilyen tekintetben sem volt élvezetes szórakozás. Pedig kétszáztizenöt nyulat lőttem. Cseppet sem csodálkozom hát, hogy annak idején azt a bizonyos Békés megyei ezernyulas fogadást játszva meg lehetett nyerni!
Az otthoni, sárpentelei „Flaschentrieb” is messze járt a sportszerű mulatságtól. Nagyon is elítélendő, ócska öldöklésnek bizonyult.
Nekem mégis emlékezetes!
Akkor vadásztam ugyanis, sőt akkor voltam – utoljára otthon.
(Megjelent a szerző Ünnepnapok című kötetében.)