Minden nyelv folyamatosan változik. Ez tény. De vajon mi a helyzet a szűkebb rétegekkel, például a vadásznyelvvel? Hagyományokon alapuló szabályok léteznek, de a mindennapok során használt, beszélt nyelv egyre jobban teret nyer írásban is. Jó-e ez nekünk?
Nyilván a kérdésre nincs egyértelmű válasz. (Megemlítendő, hogy a cikk írásakor egy friss hír szerint vannak a nagyvilágban határozott elképzelések a nyelvhasználattal kapcsolatban, olyannyira, hogy az idegen szavak használatát az olasz kormány egyenesen pénzbírsággal büntetné…) Mert, ha azt mondjuk igen, akkor fittyet hányunk hagyományainkra, ha pedig azt, hogy nem, akkor a vadászat körül mozgó emberek tömegeit kritizáljuk, hiszen vannak a vadásznyelvnek olyan – visszafordíthatatlan – napi rutinná vált és kevésbé kívánatos kifejezései, mint például a „kilövés” (nem kívánatos germanizmus), vagy az élő vad esetében használt „elejtem a trófeát” (képzavar), de említhetnénk a 2010-es évek közösségi médiáján gombamód elterjedt „zúgjon neki odát”-ot is, amely Széchenyi Zsigmond „szállóigéjére” utal, s valljuk be kicsit olyan, mint egy befejezetlen gondolat, amelyet rosszmájúan könnyen ki lehet egészíteni. Zúgjon neki odaát… a Lehel hűtő!
Na, de ne bántsunk senkit nyelvi preferenciái miatt, mert mint már mondtam, a nyelvek legfőbb tulajdonsága, hogy folyamatosan változnak (csak, mint a vadászati szokások, eszköztár és a többi…). A nyelvészetben van egy úgynevezett diakrónikus, azaz történeti nyelvszemlélet, amely időben egymás utáni állapotában vizsgálja az adott nyelv állapotát. Érdekes lenne ezt a szemléletet egyszer alkalmazni a vadásznyelv kapcsán, bizonyosan jobban érthető lenne, hogy egyeseket miért rázza ki a hideg a „vadak” szó kapcsán, mások pedig miért nem értik az ő reakciójukat.
De miért is gondolkozom most „hangosan” mindezen? Az elmúlt napokban a Facebook-oldalunkon publikáltunk egy gímszarvasokat bemutató videót, amely leírásában szerepelt a „csapat” szó. Számunkra is meglepő volt, hogy több – néhány esetben indulattal teli – hozzászólás, kritika (?) született a megnevezés kapcsán.
Volt egy hozzászólás, amely szerint már negyven éve is úgy volt, hogy a rudli az szarvas, a csapat az bizony őz. Egy pillanatra vizsgáljuk meg mindezt! A kommentelő a maga igazát egy régmúlt kor, aktuális nyelvállapotára hivatkozva próbálja bebizonyítani. Iskolapéldája ez annak, hogy a beszélt nyelv megfelelő háttértudás nélkül mindig is különbözni fog attól, amelyet a nyelvet vizsgálók – nyelvészek, avagy lelkes „nyelvművelők” – írásban is rögzítenek. Ez egy szinkronikus nyelvszemlélet, amikor egy adott időben, akkori összefüggéseiben vizsgáljuk a nyelvet.
De a példánál maradva! Negyven esztendővel ezelőtt, tehát a nyolcvanas években létezett vajon a rudli kontra csapat megkülönböztetés? Emberünk szerint a vadásznyelv a német Rudel szóból eredő rudlit a gímszarvasok „privilégiumának” tekintette, míg az őz „csak” csapatban csatangolhatott a határban? Hívjuk segítségül Eördögh Tibort (1912–2000), mezőgazdászt, vadbiológust és nem utolsó sorban vadászt, aki Vadásziskola címen tankönyvet is írt, tagja volt az 1971-es Vadászati Világkiállítás rendezőbizottságának és szenvedélyesen gyűjtötte a természet, a vad és a madarak hangjait. Mindezeken túl ő írta 1976-ban a Vadászok nyelvén című értelmező kéziszótárt, amelyben, ha a rudli tételhez lapozunk az alábbi magyarázatot kapjuk: „csapat”.
Tudom, ez rövid volt, lapozzunk tehát az említett szócikkhez!
„Csapat: Nagyobb tömegű összeverődött vad, fajra és nemre való tekintet nélkül. Eszerint beszélünk szarvascsapatról (és semmi esetre sem a német „Rudel”-ből ferdített rudliról”), őzcsapatról, fogolycsapatról, tűzokcsapatról, csapat vadlibáról stb. Némelyik vadfajnak megkülönböztető csapatelnevezése is van, így a vadludaknak sereg, a vaddisznóknak konda, a foglyoknak, fácánoknak bokor, folt vagy csokor, kisebb számú vadlúdnak és vadrécének pedig folt vagy raj.”
Ha tehát feltételezzük, hogy Eördögh Tibor a maga korának elismert szakembere volt, akkor érdemes rá hallgatunk. Nem valószínű, hogy akkorát változott a ’70-es és ’80-as évek alatt a rudli szó használata, amely, mint említettem germanizmus, így egyébként nem kívánatos a magyar nyelvben. Halkan hozzáteszem azt is, hogy a rudli szó használatát az én vadásznyelvi mentoraim kifejezetten tiltották. Leszidás járt érte… Na, de ne tagadjuk azt sem, hogy a nyelv szépsége a használójában rejlik, hiszen nélkülü(n)k nem lenne más, csak emlék. Közismert a holt nyelvek sorsa és itt most nem a latinra gondolok. Viszont, ha már a mindennapokban használjuk ezeket a vadászati kifejezéseket, akkor érdemes – talán – néha utánuk is nézni és úgy használni őket, ahogy az a magyar nyelvünk, a vadásznyelvünk számára a legideálisabb. Ez nem kerül semmibe és hasznosabb, mint az interneten való észosztás.
A példánál maradva, azt javaslom az olvasóknak, hogy ha tudják, akkor kerüljék a germanizmusokat, attól nem lesz senki beszéde és tudása szakmaibb… Intsünk búcsút a „szezon”-nak, a „kilövés”-nek és társaiknak, hiszen vannak helyettük sokkal szebb, magyarabb kifejezések.