Esik. Na, nem nagyon; hol jobban neki kezd, hol meg teljesen megáll, most valahol a kettő között van.
Úgyhogy muszáj voltam csizmát húzni, pedig nagyon nem szeretem, de a bakancsot már átáztattam délelőtt. Legalább nincs az a nagy meleg, mint az elmúlt napokban, kicsit már túlzásba vitték a fűtést „odafent”, árnyékban is alig lehetett megmaradni.
Nagy terveim nincsenek; kisétálok a Cigányvölgy alján egy darabig, aztán onnan a Horka kútja sűrűje mellett fel, majd odafent a legelő szélén álldogálva várom meg az estét. A legelő Milehegy felőli vége össze volt túrva a minap frissen, na meg előtte a kút mellett az erdő is meg van forgatva, hátha…
Most nem a Boglyos alján megyek be a Cigányvölgy felé – mint ahogyan azt általában szoktam –, hanem a régi baloldali úton a Horka tövében. Rálátni ott egy-egy olyan tisztásra, amin akár valami jóféle őzbak is legelészhetne. Ácsorgok a patakparton egy darabig az egyik ilyen elhagyott almás tövénél, eszembe is jut, hogy az az öreg, villás bika, amit Gergővel lőttünk az elmúlt bőgésben bizony minden hajnalban erről a részről váltott vissza a Boglyosba, aztán itt – így – egyszer sem próbáltam megnézni senkivel, pedig innen nézve… Na, majd szeptemberben! Viszont most akár őzbak is jöhetne, de nem jön, én viszont megyek tovább.
Rendesen elmosta az eső a régi utat, van, ahol méter mély a vízmosás, és még most is csordogál benne a víz. Néhol egy-egy disznóforgatás, szarvasnyomok. Épp azt nézegetem, hogy meddig menjek még a völgy alján – lassan fel kellene fordulni a Horka felé –, amikor meglátok egy őzet egészen fent, balra, a fák lombja között. Nézem is távcsővel; valami bakféle, de az agancsából nem túl sokat látok, rengeteg ág belóg a képbe – igazából csoda, hogy éppen abban a kis „nyiladékban” van, ahova belátni innen a lobok közül.
Lassan halad balra, én pedig próbálok menni az irányába. Temérdek száraz gally van itt, amit igencsak kerülgetni kell, hogy ne roppanjon az ember talpa alatt. Minden lépés után távcsövezek, most éppen ő is engem néz; valami nem stimmel az aganccsal, azt látom, de annyi ág lóg be közénk, hogy egyszerűen nem tudom kibogozni.
Lépek visszafelé vagy tízet – ott volt egy pont, ahonnan tisztán láttam a testét, onnan akár lőni is lehetne. Meg is van, csakhogy olyan meredeken van felettem az oldalban a bak, hogy alacsony a háromlábú lőbotom ahhoz, hogy rendesen irányába fordítsam róla a vasat, ha pedig kilépek balra ahhoz a gyertyánhoz, ami mellettem van, akkor konkrétan semmit sem látok belőle, de legalább jó hangosan elroppant alattam egy ág – kell nekem itt topogni. Visszalépek a lőbot mellé, innen legalább jól látom az őzet, meg azt is, hogy mereven néz felém, nyilván már neki is sok, amit itt szerencsétlenkedek, pedig vagyok vagy százötven méterre.
Elemzem magam előtt a hegyoldalt – mondjuk már lassan inkább a holnapi alkalmat szövögetem, amikor majd fentről a legelő felől kell keresnem ezt a bakot. Minden bizonnyal kijár oda is, vagy éppen arra a gyümölcsös, tisztás oldalra, amit kétszáz méterrel korábban nézegettem.
De nem. Nem ugrik meg, nyugodtan sétál tovább balra. Én pedig egy fa takarását kihasználva gyorsan előrébb osonok vagy húsz métert, teljesen a hegyoldal tövéhez. Innen látom tisztán a bakot, csakhogy – mivel bejöttem a meredek oldal tövébe – teljesen a horizonton van, oda nem lőhetek, a nyócas’ igencsak messzire szállna arrafelé. Egy feketeharkály riaszt az őz előtt vagy ötven méterre, éppen azt nézi mereven, én pedig most legalább meg tudom rendesen vizsgálni az agancsát. Inkább ne tenném… Minél tovább nézem, annál jobban csikargat a remegés, meg a tehetetlenség, hogy itt van előttem egy olyan bak, ami „rábeszélés” nélkül kielégíti a válogatós fejemben keringő vágyakat, én meg igazából nem tudok vele mit kezdeni a horizont miatt. Mondjuk, ha tovább jönne azon a vonalon, amin eddig jött vagy ötven méternyit, ott úgy hajlik a hegy, hogy lenne mögötte „golyófogó”, de egyelőre igencsak leparkolt és néz a rikácsoló harkály irányába – éppen oda, ahova mennie kellene még...
Milyen az agancsa? Mondom is mindjárt, csak előrébb megyek még egy fányit, hátha onnan jobbak lennének a kilátásaim. Nos, azok a lövést illetően jobbak nem lettek, sőt… Innen konkrétan már csak a feje látszik, de már mondom is, hogy mi van rajta. Kissé kavarja a képet az agyamban, hogy a fényes horizont a háttér és teljesen oldalt van a bak feje, így nem vagyok benne biztos, hogy melyik agancs melyik rajta.
Szóval; az egyik szár alapján egy kiságú „átlagos” hatos lenne, de a másik… Na, azt még emésztenem kell! Valami osztottszár féle lehet és mindkét ága elágazik. Az egyik előre-fölfelé, a másik hátrafelé. Amikor még hátrébbról néztem, és akkor ugyebár ő is nézett engem, úgy láttam, hogy a jobb szára rövidebb, ezek alapján szerintem az lesz a kacifántos oldal, de majd meglátjuk – vagyis remélem, hogy meglátjuk…
Viszont az imént említettem, hogy ebből a pozícióból csak a fejét látom, ha leguggolok, akkor még azt sem, ebből kifolyólag ő sem láthat engem. A szél fentről húz lefelé, az erdő alja eléggé fel van ázva ahhoz, hogyha nem lépek valami ágra – megint – akkor viszonylag csendben tudok haladni, ráadásul egyelőre a harkály is lefoglalja, úgyhogy négykézlábra vágom magam, aztán gyerünk…
Tiszta sár már a kezem, a térdemen a nadrág átázott, de haladok, olyannyira, hogy annál a hársfánál – pillogok magam elé vagy ötméterre – fel is kellene állni, megnézni, hogy mi a helyzet a „horizonton”, főleg, hogy egyáltalán ott van-e még, aki miatt kúszok. Bizony ott van, vagy nyolcvan méternyire, de ugyanúgy az ég a háttere, az agancsot nézve; nem lettem jobban izgulásügyileg, úgyhogy vissza is tessékelem magam alacsonyabb üzemmódra, aztán mászás tovább.
Változik a hegy törése, ahogy kezdek az oldal felső harmadához érni, úgy gondolom, hogy egyre jobban fog már „terep” jönni a bak mögé, viszont így egyre jobban fogy el a takarásomból is, úgyhogy most már lassan hason csúszok, de elérem a következő fát. Óvatosan emelkedem, már térdepelve is látom a bakot, szerencsére ő még mindig valahova előre mereng, nemigen van ötven méternél messzebb, viszont benne lehet egy kis mélyedésben, mert még mindig csak a fejét látom, éppen a horizont felé ér az agancsa. Ha így kellene lőnöm, a lövésemet már a Kurtabérc megfogná, ez már nagy javulás ahhoz képest, hogy a korábbi nézetből még jó eséllyel átért volna Bánhorvátig, de még mindig nem az „igazi”, főleg, hogy még csak a bak feje, esetleg a nyaka lehetne a célpont.
Ott van előttem – tíz méterre – egy ferde, vékony hársfa, ha odáig el tudnék jutni, akkor már több „golyófogó” jutna a képbe, főleg több látszana a bakból… Hát menjünk! A lőbotot hátrahagyom – úgyis csak útban lenne mostantól –, kinézem magam előtt a legágmentesebb folyosót a fáig, aztán már a jobb kezemben a puskát tartva, a ballal az anyaföldet markolva, amennyire csak lehet – lapulva, „három lábon”, odaaraszolok a kinézett fáig. Óvatosan sandítok a bak felé – igazából el sem hiszem, hogy nem felém néz, de – még mindig ugyanabba az irányba mereng, valami nagyon rosszat mondhatott neki az a fekete rikácsoló.
Térdepelek a fa mellett, célozgatom a bak nyaka környékét, nem vagyunk messzebb egymástól negyven méternél, de még mindig nem tetszik a háttér; éppen „határeset”. Tudom, hogy ötven méterrel az őz mögött már földben lesz a lövedék, de úgy lenne az igazi a szög, ha fel tudnék állni a fám mellett… Miért ne? A bak még mindig – nekem balra – másik irányba figyel, úgyhogy óvatosan felállok, közben amilyen halkan tudom – tolom előre a biztosítót, kattintom a gyorsítót, a bak éppen rám néz – durr! Ez az utóbbi pár mozdulatsor; a fához állás, a biztosító, gyorsító, célzás – lövés, azon időnek a töredéke alatt véghez ment, mint amennyi idő alatt én ezt leírom – és a Bakom – merthogy már az enyém, csak eldől a mohás tövű öreg tölgy mellett…
Megjelent a Nimród Vadászújság 2025. júniusi számában.