Csendes lett az erdő, megint csendes. Emlékké váltak az ősi gerjedelmek.
Távolba szállt az agancsok csattogásának visszhangja. Mostanra felegyenesedett az erdei tisztás pázsitja is, mely alatt álmosan bújtak meg a „harctérről” kiszakított göröngyök. Lassan falevéllel teltek meg az alig pár napja még makulátlan tiszta és gyakran megkapargatott teknők. Olyan tűnődő lett a táj, olyan lassú és álmos.
Az erdők szélén, a rétek alján, a patakok és tavak partján, de még a falvak hallgató utcáin sincs nyoma az arcot lúdbőröző hidegnek. Kellemes, langyos fuvallat fésüli újra a száradó nádat az erdőszélen, kedvesen igazítva egyet a vörösbe és sárgába vegyült, bár itt-ott még zöldellő faleveleken. Tavasz van ebben az őszben, olyan ökörnyálas, olyan elgondolkodó. Vastag, szürke füstöt nevel derekán az elsárgult kukoricaszár, ahol apró, sárga lángnyelvek nyaldossák a zörgő leveleket.
Már egy hete ellobbantak a gyertyák, az emlékezés gyertyái a régi sírokon, melyeket gondos és ráncos kezek tettek rendbe halottak napjára. A temető gesztenyefái is lepotyogtatták szúrós gyermekeiket, tenyérnyi nagy levelük széle megbarnult és felpöndörödött, de a lehullottak még halálukban is másokra gondoltak: a vén gesztenyék ágai alatt ágyaztak meg az érkező ködöknek. A ködöknek, akik nincsenek. Akik megbújva várják az esőt, a hideget, és ők is fázósan borzadnak meg a máskor ilyentájt érkező, süvítő, őszi szelekre gondolva.
Mi azonban nem gondolunk ködökre, nem gondolunk esőkre, csak az előttünk álló napokra, a ránk váró ismeretlenre, a csodára, mely egyszer piros betűs ünneppé szelídül majd szürke emlékképeink megsárgult lapjain. Ismeretlen tájak felé haladunk. Persze, jártunk már erre: átutazóban. Akkor azonban nem úgy néztük a szelíd dombokból lankás hátsággá váló végeláthatatlan laposokat. Nem úgy, mint most. Nem úgy, mert most célunk van! Egyre keskenyebb az aszfalt, egyre több az erdő. A sok színben játszó lombok sátra alatt kígyózva kanyarog a szürke aszfaltszalag, a házakat már régen elhagytuk. Gondosan ápolt gyep, kristálytiszta tó és patinás vadászház előtt várnak ránk. Megérkezéskor szívélyes az üdvözlés, alig van időnk kipakolni, máris zöld kalapot teszünk a fejünkbe, és a remény ül mellénk az autóban, mely épp az erdő szívéig fogad magába minket. Ott csendesen és engedelmesen megáll, és mi csendesen és engedelmesen akasztunk messzelátót a nyakunkba, egyikünk pedig puskát is kanyarít a vállára.
Négyen vagyunk. Hosti, a vendéglátó háromgenerációnyi Molnárt kísér a gúthi erdők cserkészútjain. Igen, négyen vagyunk. Tudom, hogy cserkelni néha egy ember is sok, ma azonban nem. Ma minden más. Édesapámat kísérjük kisfiammal a göcsörtös tölgyek között kanyargó, patyolattiszta cserkészúton. A vendéglátó és a vadász előrébb jár, kisfiammal tisztes távolságból, meg-megállva, aprókat neszezve követjük őket. Egyszer csak valóságos csoda bontakozik ki előttünk a szürke kérges faoszlopok közül: nem messze egy fekete színű, a homlokán majd ötkilós agancsot hordozó, kapitális dámbika áll ki egy apró domb gerincére. Fejét délcegen, magasra tartva szemléli a vele szemben mozdulatlanná merevedő kis csapatot, majd jobbnak látja odébbállni, rövid futás után páros lábbal, nagyokat szökellve tűnik el a kis domb takarásában.
Arrébb egy hatalmas rudli dámvad ugrik meg előlünk; nem is tudom, melyiket nézzem, ámulva kapkodom a szememhez tapadt távcsövet. Megint haladunk egy kicsit, gyakran megállva, hallgatózva. Az erdő túloldalához érve, gímeket veszünk észre a cserkészút szélénél, a hatalmas ágbogakkal méltóságteljesen forgatva koronás fejüket. Agancsuk ágainak számát azonban megszámlálni már nem tudjuk, mert észrevétlenül ránk telepedett a szürkület. Ma nincs tovább, itt szigorú szabályok vannak. A vadat nem zavarhatjuk, ezért halkan, nagyot kanyarodva térünk vissza az autóhoz. A vadászház felé tartva, szabad területen felfoghatatlan vadbőség tárul elénk: a halkan duruzsoló terepjáró lámpájának fényében felváltva dámok és gímek bontakoznak ki a sötétből. Az autót bizalommal bevárják, nem menekülnek előle hanyatt-homlok…
Jó vacsora és egy pohár bor után hajtjuk álomra fejünket. Körülöttünk aprókat neszez a gúthi erdő, a halk reccsenések egyre távolabbról hallatszanak… Mindhárman szinte egyszerre ébredünk, gyors öltözés után már Hosti társaságában hörpintjük fel a forró teát. Másra nincs idő, indulnunk kell, vár az erdő…
A hajnali árnyak még a fák között lépkednek, de kelet felől már távoli derengés aranyozza a láthatárt. Hideg van, hajnali hideg, de a feltámadó korai szél rejtett bugyraiban még hoz nekünk egy keveset a tegnap esti lágy fuvallatokból. Tökéletes csendben haladunk előre a tölgyes szélére, melyet egy vadlegelő határol. Óvatosan, centiméterről centiméterre bukkanunk fel egy lanka mögött, óvatosan, mert előttünk dámlapátok mozognak. Csak a lapátok látszanak – sűrű agancserdő a tölgyerdei tisztás közepén. Amint teljes terjedelmében elénk tárul a legelő zöldje, meg sem tudom becsülni, hogy hány bika és mennyi tarvad mozog előttünk. Ez nem is fontos, az azonban annál inkább, hogy van közöttük egy, amely felkeltette vendéglátónk érdeklődését. Hosszan és sokáig nézi távcsövén keresztül a legelő szélén, egy ígéretes lapátos mögött fejét fel-felkapkodó, felemás agancsú, pettyes bika fejdíszét. Mindannyian lenyűgözve állunk, és hol a szarvasokat, hol Hostit figyeljük.
Most lassan leereszti a messzelátót, és csigalassúsággal, egy osztott szárú tölgyfa takarásában biztos támaszt keres a lőbotnak. Édesapám lába citerázik, puskája lassan a lőbot villájára kerül. A felemás lapátos elé egy tehén és egy nyársas fiatalka áll, egyébként a rudli folyamatosan mozog. Nem állnak meg egy percre sem. Gyors megbeszélés a kísérő és a vadász között, majd mindannyian kővé dermedve várjuk a megfelelő pillanatot. Nem hiába, mert nem várat sokáig magára. Ellép a tehén, ellép egy borjú, majd egyet lép a nyársas is. A felemás ekkor hirtelen felkapja a fejét, és felénk néz, ugyanúgy, mint a mellette álló ígéretes… Hátrafordítja felemás koronát hordozó fejét, teste azonban mozdulatlan, szoborszerűen csodálatos.
Vissza már nem fordul – elernyedő testével a harmatos, hajnali gyepre omlik, frissen hullott, száraz tölgylevéllel bélelt erdőszélre. Az üres réten egy-egy levelet felkapva rohan át a langyos őszi szél, a hatvanéves vadász nyakába kilencéves unokája borul a vad terítéke mellett, kettejüket én ölelem át. A kísérő közben diszkréten töret után néz, a felemást két magasban szálló holló búcsúztatja, és mintha szívem legmélyéből susogna a gúthi öregerdő:
– Isten éltessen sokáig, Édesapám!”