Egy-két napon felvillant az ősz ragyogása. Az erdők halotti pompáján végigtáncolt egyszer-kétszer a napsugár, de aztán lomha felhők terpeszkedtek alá, és sírnak, sírdogálnak már hetek óta.
Lucskos orrukat beletörlik a hegyek tetejébe, völgyek árkába, szőlők venyigéjébe. Szipognak, könnyeznek áldatlan haszontalanságban, mint az özvegy, aki az özvegységét csak könnyeiben éli ki, de amíg szegény ura élt, sajnált tőle egy pakli pipadohányt.
Bezzeg, amikor kellettek volna, amikor lehetett volna örömet szerezni fűnek, fának, földnek, embernek: mindennek – bezzeg akkor felhúzódtak rideg magasságba, bárányos meddőségbe. Amikor áldás lett volna, ha leereszkednek hozzánk, akkor a hold kiélt medáliájával kacérkodtak, és csak most veszik észre, mennyi élet, mennyi melegség, virág, dal, fészek volt idelenn – amikor nincs.
Mit bőgnek most itt a nyakunk közé? Tudjuk, hogy a könnyek nem nekünk szólnak és csak folynak, mert folynak, és önmagukat siratják, mint a temetőre járó vénasszonyok.
*
Hanem azért két szép vasárnapunk mégiscsak volt az őszben. Olyan régies, derűs, ökörnyálas csendes vasárnap, amikor hetykén cserregnek még a cinkék, és a rigók kiülnek a fa sudarára süttetni magukat a nappal. Két halk vasárnap, amikor a köd még csak pára, melyen átfehérlik távoli faluk tornya, azon túl pedig nagy erdők moháskodnak messze hamvasságban, mint a mesék erdei, ahová már nem érünk el mi soha.
Nem is oda készültünk. Csak ide, a falu fölé. Puskával, kutyával szétnézni, hogy az apró erdőben van-e hát valami? Három gyerek, egy erdőőr, kéttagú családi, női nézőközönség és jómagam, mint fő attrakció.
Kezdhetjük!
Zörögnek a bokrok. Egy mátyás szidja a hajtókat, és egy nyuszi elvágtat előttem olyan parádés hányavetiséggel, mint ahol már egy éve nem szólt a puska. Most szól. A nyúl pedig – tekintettel gyakornoki voltára – pörköltjelöltté válik.
A publikum meg van elégedve.
Második felvonás: második számú nyúl. Kijön előttem tíz lépésre. Felül, megnéz, és zsupsz, beugrik előttem egy kis bokorba, és lelapul. Szinte meghat ez a bizalom. Jól látom, amint lehúzza a fülét, és aggodalmasan pislog – ne félj, öregem, „amíg engem látsz”. Ha már kupán durrantottalak, úgysem látsz, de most olyan közel vagy...
A publikum azonban vérengzőbb természetű.
– Lője meg! Lője meg!
– Nem úgy van az – magyarázom –, ha most meglövöm, legfeljebb a füle marad meg. Majd mindjárt kiérnek a hajtók, akkor felugrik, én szépen „kieresztem”, és illő távolságból... stb. – És az a bamba nyúl mindezt végighallgatta. Valami balsejtelme lehetett, mert a horpasza nagyon járt, de el nem ment.
Kiértek a hajtók. Kutyám, persze, azonnal bedugta orrát a bokorba, a nyúl pedig neki a nézőközönségnek... Lövésre, persze, gondolni sem lehetett.
Innét már együtt megyünk a hajtókkal. Gazos, nyílt terep, jobbról mellettem meredek oldal. Közben diskurálunk. Hogy kevés az idén a dió, a gyermekek kinőtték a télikabátot, és az éjjeli őrnek beverték a fejét... Csupa szórakoztató téma.
A hajtók füttyögetnek, én „eszmét cserélek” a hölgyekkel, és velünk szemben ebben a lármában feltrappol egyszerre egy róka. Még a szám is eltátottam. Túl kedélyesnek tetszett az eset, de azért odapörköltem a komának, és az lekarikázott a meredek oldalon.
Öreg róka volt, s az egész ügy magyarázatra szorult. Meg is kaptuk azonnal. A domboldalban volt a rókalyuk, melyet sebtében el akart érni. Kint szundikált valamelyik bokor tövén a szép őszi verőfényben, elbóbiskolt, s ez okozta vesztét.
Tanulság: ha az ember reggelig nem ment haza, akkor okosabb már egyáltalán haza se menni.
A másik oldalt visszafelé fésültük. Két nyúl. Egy kakas. Szabályosan. Öreg puskámnak még a hangja is más ilyen szép időben. Aztán még egy szarkát lőttem baglyomnak. A teríték kezd változatos lenni.
Következő kis erdőrész ismét hajtás. Alighogy felállunk, zörög ám a levél. Ohó! – csillan fel a szemem – no, mi lesz, madárka, azzal a repüléssel? De bizony az én szalonkám nem akart repülni. Szégyen ide, szégyen oda, meglőttem sebes futtában. Igazán sebesen futott. Aztán jött még egy nyúl, melyet vidáman elhibáztam. Aztán pedig jöttek a – hajtók.
Ebéd. Nem sietünk. Elő a bicskával. A szalonnára egy kis só kell! Só? A só otthon maradt. Sebaj, itt van a finom savanyúság. Savanyúság? Otthon maradt.
No, nem olyan nagy baj, csak savat csinál. Megteszi a zöldpaprika. A zöldpaprika nem teheti, az is otthon maradt. – Az Isten áldja meg magukat, hát mit hoztak tulajdonképpen?
– Almáspitét...
Ebéd után ehhez mérten elég mérgesen lövöldöztem. A foglyok messze keltek, a nyulak sehogy sem keltek, és nézőközönségem zúgolódott. Még ők!...
A csalamádétábla akkora, mint két szoba, de olyan ingerlően titokzatos volt, hogy nem tudtam mellette elmenni.
Zörögnek is a gyerekek szépen. Két nyúl oldalt kitör. Valami azonban szépen jön felénk, és kiugrik egy nagy vörös róka.
Parádés bukfencet is vág, mint ahogy illik, s az almáspite megnyugodott bennem.
Ez az első vasárnap története.
*
A második vasárnapot barátommal és nagyobb számú hölgyközönséggel kötöttem össze. A kellemest a hasznossal... (Kellemes: a barátom volt.)
Sok a róka az erdőn, kaptuk a hírt, tenni kell valamit. Ketten voltunk mindössze puskások. Az oldalakra nem jutott senki. Mivel azonban a női túlsúlyt le kellett vezetni, elhelyeztük őket az oldalakon. Csak diskuráljanak egész bátran – biztattuk őket –, hasznos szolgálatot tesznek vele. Hogy aztán miképp viselkedtek, azt nem láttam, de az első hajtásban barátom elhibázott egy rókát, állítólag a hangokat oly közel hallotta, hogy ez zavarta. Más nem is volt benne.
A másodikban már jobban belejöttünk. Barátom egy nyulat pattintott le, magam pedig egy rókát.
A harmadikban barátom lőtt egy fenenagy vörös kanrókát. A negyedikben csak nyulak voltak és egy szalonka. Lövés nem esett rájuk.
Az ötödik hajtás az én hajtásom. Ebben a parcellában lőttem legtöbb rókámat. Van egy helyem, ahol „biztos” a róka. A szomszédos tizenötezer holdas erdőséghez az esik legközelebb, és innét a rókát kilőni nem lehet. Gyönyörűen regenerálódik, mert a szomszéd a rókát nem bántja; egyszer egy évben tartanak hajtást rókára. Elindul a hajtás. Már jól bent járnak a hajtók, amikor jön a „rókám”. A fiatalos erdő sűrű nagyon. Várni nem lehet, mert a róka jó iramban megy előttem keresztben. Lövésemre felbukik.
Hatodik hajtás. Ez az úgynevezett főrókás hajtás. Itt barátom oldalazott, az asszonyokat pedig felraktuk az egyik magaslesre. Érdekes, hogy milyen csendben voltak.
Tanulság: vadászaton az asszonynépnek csak azt kell mondani, hogy: beszéljen... Hát azért sem beszél.
Szóval csendben voltunk.
Itt is megvan a helyem, ha nem is olyan biztos, mint az előbbi. Jönnek a hajtók, jönnek. Már egészen közel zörögnek, és már ott akarom helyem hagyni, amikor egy róka, ott, ahol vártam, szélsebesen vágtat a nyiladékon. Lövésemre beesik a túlsó oldalba. Nem látom, csak hallom, hogy veri az avart, aztán pedig, mintha távolodna. Esz a méreg.
Ez lett volna a harmadik rókám.
De azért meglett ez is. Egy közeli elhagyott lyukba vánszorgott be, és egy tacskó kihúzta. Ebben a hajtásban még egy kakast is lőttem.
Hajtás után pedig a barátom karonfog, és félrehúz.
– Nem akarom a feleségem megijeszteni: megseréteztél.
Elhűltem.
– Lehetetlen! Hiszen nem is ezen a nyiladékon voltál. Ott is százhúsz lépésre.
– Én se értem, de így van. Lövésed után majd lerogytam, olyan ütést kaptam a sípcsontomra.
– Mutasd!
Meg is mutatta. Hát nem volt veszedelmes; egy kis véraláfutás és az ólom szürke nyoma. Ma sem értem egészen. A sörét gellert kapott, ez rendben van. De hogy miként talált át a sűrű vágáson – ág-bog között –, ez rejtelmes. Olyan szögben álltunk – amint később néztük –, hogy teljesen kopasz terepen is nyugodtan lőttem volna.
Hetedik hajtás.
Ebben szabályosan elhibáztam egy rókát. Barátom pedig eleresztett egyet, melyet későn vett észre. A továbbiakban pedig nem volt róka.
Ennyi róka ebben a kis erdőségben még talán soha nem volt. A négy rókából három szuka és egy kan volt.
Nagy rókabarát vagyok, és maradok is. Egy-két rókát a területen nem tartok veszedelmesnek, de el nem tagadhatom, hogy ez a túlságos rókaszaporulat az apró vadállományon határozottan meglátszik.
A gereznájuk már majdnem teljesen kifogástalan. Rövidebb, mint a téli, de már szőre nem hullik és felhasználható.
Ez volt a két napsugaras vasárnap.
*
Azóta pedig csiszegnek-csoszognak a felhő vénasszonyok, szipákolnak és könnyeznek, dideregnek, huhognak, és aszott ujjukkal kopognak a lehullott leveleken.
Kopognak az ablakon, az esőcsatornán, cuppognak sáros, elhagyott utakon, nyirkos tenyerüket nyakunkba kenik, csupa szeretetből, pedig csak a meleget keresik, mely fölött nem is olyan régen még gőgösen vitorláztak tova.
Késő – késő!
Ragyogó, gomolygó, áldásos fiatalságtok nem adtátok uratoknak, a Nyárnak, csepegő, siránkozó vénségtek, lottyadt meddőségtek kinek kellene?
Eljárt az időtök, és hiába maradnátok, mert pár nap múlva már elkurjantja magát messze a hegytetőkön a kopogó csizmájú vitéz, a szúrós szemű, minden disznótorba hivatalos, szánkócsengős, bőtorkú és nagy csizmájú December.
(1936)