Mindig izgalmas pillanatokat élek át, amikor az erdő csendjét megtöri az avarban való motoszkálás halk, majd egyre erősödő nesze.
Így volt ez akkor is, amikor a kora estébe hajló májusi erdőben, egy kidőlt fatönkön ücsörögtem, és szép komótosan az uzsonnámat majszoltam. Az esetek többségében ez a hang fekete rigótól vagy szajkótól szokott származni, esetleg egy csapat énekesmadártól, ahogy táplálékkeresés közben dobálják szét az avart maguk körül, de ebben az esetben éreztem, hogy nagyobb állatról van szó. Óvatos, lassú léptekkel, viszonylag csendben tudtam belopni magamat a hang forrásához, ami egy keresgélő borz volt. Az erdőben ekkor már erősen szürkült, és mindenütt lehullott ágak és sűrűn nőtt cserjék akadályozták a szabad rálátásomat és a mozgásomat is. A borz folyamatosan kutatott, matatott, sokszor szinte eltűnt az avar alatt, ahol csigákat, gilisztákat, rovarokat keresett. A fejével folyton odébb lökött egy-egy jókora ágat, kisebb tuskókat is felborogatott, hogy be tudjon alájuk mászni.Volt olyan avarral teli mélyedés, amelybe szó szerint alábukott és eltűnt, csak a sok levél mozgásából derült ki, hogy valahol a gödör alján úszik a levelekben egy erdei teremtmény. Borzom orrára nedves földdarabok és levelek tapadtak – gondolom, emiatt is tüsszögött jó párszor, hacsak nem emberallergiája volt... Ki tudja?
Jó szelem volt, a csíkos fejű jószág felől fújt, így ahogy csak tudtam, követtem, kúsztam-másztam utána. Párszor hátranézett, ilyenkor a fejét magasra feltartotta, volt, hogy mellső lábaival felállt az előtte lévő ágakra – de mivel ilyenkor kővé meredtem, mindig megnyugodott és ment tovább, orrával a talajt súrolva. A képek időbejegyzése alapján pontosan 32 percig élvezhettem a társaságát, aztán eltűnt egy kidőlt tölgyfa gyökerei között. A fényviszonyok és az ágas-bogas környezet okozta nehézségek ellenére adódó lehetőségeket maximálisan kihasználtam a fotók elkészítésekor. Az emlékként elraktározott élmény pedig megfűszerezi a képi világot.