Június 4-re kaptam meghívást kedves barátomtól a karcsai Bodrogközi Turul Vadásztársaság területére, egy „gyilkos” bak elejtésére.
„Te úgy is szereted az ilyeneket” – mondta, ami igaz. Ugyanis az őzbakvadászat számomra – és tudom, sokan vagyunk így ezzel – egyfajta kuriózum. Cserkelni, várni, kúszni-mászni, megpróbálni túljárni a minden kis neszre, szagra ugró „hercegeket”, valódi vadászélmény. Ebből kifolyólag nyár elején előszeretettel keresem az érdekes, kis agancstömegű, akár gombnyársas, nyársas bakokat. A külföldi vadászok puskája által megüresedett territóriumokra új honfoglalók érkeznek, akik előszeretettel fitogtatják magukat, mintha az ő érdemük lenne területük megléte.
A vadásztársaság igazán jó adottságokkal rendelkezik. Bár területileg keskeny és hosszú, de vízben gazdag, több erdőfolt és mezőgazdasági kultúra várja a vadat. A hatalmas Karcsa- holtág és a hozzá tartozó öntöző csatornák optimális élőhelyet biztosítanak apró- és nagyvadnak. A kiszemelt bak egy olyan kaszálón foglalt revírt, amelyet egyik oldalról egy tölgyes, a másik három oldalát pedig kanáris ölelte körbe… Innen is lett a neve „Sziget”. Vadászat közben barátom tekintete elárulta, hogy valami nincs rendben; ahogy közeledtünk a tetthelyre, lassított kocsijával. Tágra nyílt szemekkel csak ennyit mondott: „Ezt meg nem kaszálták le…” Ugyanis a „Sziget” gazdája állattenyésztő és hagyta 130–140 centiméter magasra megnőni a takarmánynak vetett fűfélét. „Nem is mi lennénk” – mondtam, ugyanis ha mi ketten összekerülünk, akkor valami biztos, hogy félremegy a tervekben. Megpróbáltuk a lehetetlent és belevetettük magunkat az átjárhatatlan fűtengerbe. Alig 10 perce cserkeltünk, amikor két agancsot vettünk észre tőlünk alig 60 méterre. Páros hatos, jobb szár teteje befelé hajolt. A lábunkra hínárként tekeredő növényzetben szerencsétlenkedésünk felkeltette a bak figyelmét, kihúzta magát. Öreg, visszarakás jeleit mutató, az alsó egyharmadban vastag, felül tompa és rövid ágak és olyan ősz volt a feje, hogy szinte világított a takarásban. A nagy fűből alig tudott felugrani. „Azonban, ha ő itt van, akkor hol a kiszemeltünk?” – adódott a kérdés. Legalább egy órát bolyongtunk az alig fél hektáros táblában, eredménytelenül. Feltűnt, hogy aggastyán barátunk bár az erdő irányába indult, de megállt és határozottan irányt váltott és a kanárist szegélyező nádba ugrott be.
„Valaki vagy valami van az erdőben” – állapítottuk magabiztosan. Visszamentünk a kocsiért, beálltunk vele a kaszáló tölgyes felöli végébe és távcsöveztünk, majd közelebb gurultunk, mert látni véltünk valamit. A rétnek eme részét háromszor is megkerültük. Végül a hátunk mögött egyszer csak felkelt „őnagysága” és gyors irammal beváltott az erdőbe. „Nem is mi lennénk…, Legalább kétszer mentünk el mellette” – mondta barátom. Mi legyen, hogy legyen? Ment a matek. Ha bement, ki is jön! Az erdő alsó sarkában állt egy öreg fűzfa, azon egy rozoga, raklapokból tákolt les. Meghívóm arra ültetett fel, három lódarázs és legalább egy légköbméter szúnyog örömére. Ő lent állt a fűz tövénél, rágyújtott. Alig 10 perc várakozás után a bakunk elindult kifelé a tölgyek lehajló ágai alól, társamtól alig öt méterre. Jó szél, nagy takarás, én láttam felülről, de cimborám nem. Hogy jelezzek felé, hogy a bak ne vegyen észre? Nem is mi lennénk! A két vakegér! Orra bukunk a bakban, mégsem találjuk. Most meg itt megy el előttünk… – kavarogtak bennem gondolataim.
Ahogy a puskát óvatosan felemeltem, lent álló meghívóm szeme sarkából észrevette. Jeleztem felé, hogy megjött a bak. Ahogy tovább haladt, volt lehetőségem megfigyelni és bírálni. Érthetővé vált az öreg bak óvatossága: két ceruza vékony ’V’ alakban nyíló, fülétől magasabb, enyhén hátrafelé ívelő, hegyes nyárs díszítette az őz fejét. (A hivatalos bírálat szerint 80 gramm.) Az egész testtartása magabiztosságot sugallt. Persze, ez lehetett azért is, mert a nagy fűben ki kellett magát húznia. Amikor körülbelül 40 méterre lehetett, egy tisztább foltba ért és szabaddá vált a blattja. Még el sem csendesült a lövés visszhangja, élettelen teste elfeküdt zöld ravatalán.
Megadtuk neki a végtisztességet és a töretátadás meghitt pillanatában egyszerre mondtuk ki: „Nem is mi lennénk…” Most nem nevettünk, mert válogatási szempont ide vagy oda, egy életet vettünk el a „Szigettől”. Persze, a Teremtő Isten gondviselő akarata kiköszörüli majd a csorbát. Ha az öreg bakot terítékre hozza valaki, akkor is lesz új hercege a kaszálónak, de akkor is: az élettelen vad felett érzett megrendülés pecsételi meg a vadász lelkében az élményt.
