Szőke Viktória Somogy vármegye déli részén, a magával ragadó természeti környezetben fekvő Lábodon él, mely terület – a vadászok körében – különösen híres a gímszarvasban gazdag vadállományáról. Az erdők ölelésében töltött gyermekkor és a családi indíttatás is mind a természet szeretete, idővel pedig a természetfotózás felé terelte Viktóriát.
– A nagyapám vadász volt, valamint a dédapám is, akinek volt szerencséje a lábodi erdőket gróf Széchényi Zsigmonddal és Studinka Lászlóval együtt járni, talán valahol még közös fényképet is találni róluk – meséli a felmenőiről. – Úgy érzem, az örökségük ilyen tekintetben itt van a zsigereimben, csak én egy kicsit másként élem ezt meg, fényképezőgéppel vadászom – tette hozzá.
Környezetmérnöki diplomájának megszerzését követően hivatali munkakörökben helyezkedett el. A szektorban eltöltött 10 év után döntött a váltás, és a természethez való „visszakanyarodás” mellett, így egy tanfolyam elvégzését, a komolyabb (Nikon) fényképezőgép és nagy teleobjektív megvásárlását követően 6 éve kezdett ezzel elmélyültebben foglalkozni, 2 éve pedig már a fotózás nem csak az életének egy része, hanem teljes értékű hivatása is lett.
Mára saját fotóstúdióval, a fotózás számos ágában szerzett tapasztalattal és referenciával rendelkezik, de a természetfotózás, és azon belül is a vadfotózás maradt az igazi kedvence.
– Az e tekintetben való előremenetel sokkal többet jelent számomra, mint esetlegesen egy rendezvény, vagy esemény fotózása. A terület adottságai pedig kitűnően hozzájárulnak ahhoz, hogy ezt művelhessem. Ehhez folyamatosan gyűjtöm a terepi tapasztalatokat is. Annak idején a szüleimmel rendszeresen jártuk az erdőt, megszerettették velem ezt az életérzést, amit igyekszem továbbadni a két – 14 és 16 éves – fiamnak is.
Viktória egy éve tagja a Nagyatádi Fotókörnek.
– A fotókör egyik alapítótagja rengeteget inspirált engem az elmúlt időszakban, sok közös, élményekben gazdag vadfotózáson vagyunk túl – tette hozzá.
Amikor terepre megy fotózni, a – közel 3 kilogrammos – fényképezőgép folyamatosan a kezében van, és átlagosan 10-12 kilométert gyalogol minden alkalommal.
– Jobban szeretek cserkelni, de ha a helyzet úgy kívánja, akár lehasalva is várok a megfelelő pillanatra – részletezi a fotós. Egy alap lessátorral is rendelkezik, de ennek használatát kevésbé kedveli. A „levél borította” álcaruhákat sokkal jobbnak tartja, hiszen azzal mozogni, esetleg egy mezőn „kúszni-mászni” is lehetséges, míg egy lessátorból már csak kijönni is nehezebb zavarás nélkül.
– Nem szeretek riadt vadat fotózni, az a legjobb, ha észre sem vesznek. Amikor menekülőre fogják, én már nem is kattintok. A legideálisabb, ha észrevétlenül, nyugalmi állapotukban figyelhetem és fotózhatom őket, például ahogy „beszélgetnek”, pihennek – részletezi, majd kiemelte: a napokban sikerült egy mezőn napozó nagyobb, közel 90 egyedből álló szarvas csapatot találnia, amelyet túlnyomórészt tarvad és spíszerek alkották, valamint 1-2 agancs nélküli bika is volt közöttük.
– Külön öröm volt számomra, hogy ilyen nyugodtan eszegettek, hiszen az elmúlt időszakban azt tapasztaltam, hogy az agancsozók folyamatos hajtásai és zavarása következtében a szarvasok feszültek, nyugtalanok, ijedtek voltak, gyakran láttam őket lógó nyelvvel, kimerülten futni. Sokkal nehezebb ilyenkor megtalálni, és ebből adódóan fotózni is a vadat.
Viktória az utóbbi években egyre szívesebben tárja a nagyközönség elé a képeit. Fotóival már többször nyert országos versenyen, a többi között a Varázslatos Magyarország pályázatain számos alkalommal jeleskedett, idén a Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetségének (MAFOSZ) egyik pályázatára is küldött be képet, szerepelt a Magyarország 365 fotópályázaton, amelynek a könyvébe bekerült a fotója, továbbá alkotásait a National Geographic több alkalommal a nap képének választotta. Ezeket a versenyeket nem pusztán az elismerésért, sokkalta inkább a fotókat ilyenkor véleményező szakmai zsűri visszajelzései miatt preferálja. Nagy örömmel töltötte el a település polgármesterének tavalyi felkérése is.
– Biztosítottak nekem egy kisebb helyiséget a Lábodi Vadászati és Vadászattörténeti Múzeumban, ahol a természet- és vadfotóimból álló kiállítás „Vadvilágom” címmel az állandó tárlat részeként azóta is megtekinthető. A megnyitót 2022-ben, a Föld napján tartottuk – emlékezett vissza, és hozzátette: a Lábod környéki erdők szépségeit és annak gazdag vadvilágát bemutató tárlaton közel negyven alkotása szerepel. Külön megtiszteltetés és büszkeség számára képeit olyan szaktekintélyek fotói mellett látni, mint például Bágyi Ferenc.
Az első kiállításának keretében két rövidebb természetfilmje is bemutatásra került, mely felvételeket szintén a környéken készítette.
– Először mindig fotózok, ha történik valami, vagy meglátok valamit, de amint egy kicsit több idő adódik az adott szituációban, tovább a kamera előtt tudhatom a vadat és az eseményeket, akkor szoktam kisebb snitteket készíteni, és ebből rövidebb filmeket összeállítani, de nem ezt tartom fő profilomnak, a pillanatot szeretem megörökíteni – hangsúlyozza.
Kérdésünkre, hogy mit tekint kedvenc fotózási témájának, magától értetődően válaszolta: a gímszarvast.
– Hála Istennek az ország olyan környékén élek, ami szarvasokban kifejezetten gazdag, és csodálatos fotózási témát is szolgáltatnak. Emellett mindig arra törekszem, hogy a jeleneteket minél szebb környezetben, a lehető legnagyobb igényességgel sikerüljön megörökíteni. Mivel tanultam is a fotózást, a természetfotóimat is szeretem megkomponálni, az aranymetszéshez igazodni, szép fényekben kint lenni – emelte ki Szőke Viktória.
– Amit persze eltervezek, hogy azon a helyen, az a bizonyos vad milyen jó lenne, ha éppen kijönne vagy elfordulna, az úgysem valósul meg, de mégis fontosnak tartom, hogy ehhez igazodjon az ember a fotózás során. „Trükközni”, etetni, a fotóimat manipulálni viszont soha nem szoktam – részletezi.
A közeli Gemencre még biztosan szeretne fotózás céljából ellátogatni, de más vadfotósok képeiből inspirálódva már az Északi- középhegység egyes területeivel, és a Bakonnyal is szemezgetett.
– Bár többen készítettek már ilyet, egy igazán jó éjszakai vadfotó az egyik “álmom”, csillagos égbolttal, hosszú expozicióval, és persze szarvasokkal – meséli.
– Természetesen fontosnak tartom, hogy előre leegyeztessem a terület illetékesével, ha valahová fotózni indulok. Nagy figyelmet fordítok a részletekre: a vad szagokra való különös érzékenysége miatt a terepi ruházatomat a lakásba soha nem viszem be, vadfotózási napokon kizárólag illatmentes kozmetikumokat használok, és a többi között kerülöm a szúnyogriasztók alkalmazását is – részletezi, és nevetve hozzátette: ezért is szereti jobban a hideget és a téli képeket, mint a meleget.
Arról, hogy mit tanácsolna Szőke Viktória azoknak, akik szeretnék komolyabban beleásni magukat a természetfotózás rejtelmeibe, röviden így foglalta össze gondolatait:
– Minél többet kell kijárni, minél több tapasztalatot kell gyűjteni a természetben, ez az alapja. A kezdetekkor én magam sem hittem, hogy az erdei élővilág ilyen gazdag és sokszínű, és hogy ha az ember kimegy, leül egy fa tövébe és csendben vár egy fél órát, egy idő után életre kel körülötte a természet. Ide nekem is el kellett jutnom, és nem egyik napról a másikra történik. Manapság már sokan türelmetlenek, kirohannak a területre, ahol vadat láttak, aztán azt panaszolják, hogy nem volt semmi. Ha nyitott szemmel járunk, észrevehetjük, hogy az állatok bizony kommunikálnak egymással, a madarak jelzéseire a szarvasok is felfigyelnek, és rengeteg az összefüggés.
Idővel a minőségi felszerelés is elengedhetetlen lesz, hogy ne csak a leli szemeinkkel lássuk a jó képet, de a fényképezőgép lencséjén keresztül is az köszönjön vissza.
