2022. december 31-én, életének 68. évében hunyt el Vajda János fotóművész, kinek neve nem csak a Nimród Fotóklub és a Nimród Vadászújság, hanem a teljes magyar és egyetemes fotográfia elválaszthatatlan része.
„A bennünket körülvevő világ mindannyiunkra más hatással van. Annak ellenére, hogy pl. egyidejűleg többen érezhetjük ugyan annak a napnak a melegét. Ugyanazt a rigót halljuk énekelni, vagy villamost zörögni, stb. Az különböztet meg bennünket egymástól (többek között), hogy a külvilágból érkezett inger milyen hatást vált ki belőlünk. Amikor a körülöttünk lezajló, akár társadalmi, akár természeti, akár kulturális folyamat keltette érzelmi ingerek azzal az érzékeny bensővel találkoznak, amelyiket ez alkotásra – a külső világ és az indivídum egymásra hatásából generált önmegvalósításra – készteti, rendszerint az eredmény egy mű megszületése lesz. A fokozatok betartásával, ennek megfelelően szinte egy kalap alá lehet venni Schubert Pisztráng ötösét egy figyelemre méltó óvodás rajzzal, vagy Hannu Hautala csodálatos északi tájfotóival.” – nyilatkozta saját alkotómunkájáról és motivációjáról 2015-ben Vajda János fotóművész.
De hogyan is vált korának fotós szaktekintélyévé, fotós vezéregyéniségévé?
Ő maga úgy vélte, minden gyermekkorában, szülei természetéből fakadóan alakult ki, így lett különösen érzékeny a hangok és a vizualitás világára.
– Zenész nem lett belőlem, a hegedű és a dob közötti szöges ellentét egy sor konfliktus következtében elég korán kettétörte zenei „karrieremet”. A zene élvezete azonban mindig az egyik alapvető életélményem. Zene közben látom a természetet, a természetben hallom a zenét – mondta el egykor a kezdetekről.
Édesapja zenész volt, amellett pedig szenvedélyes amatőrfotós, rendszeres természetjáró. Gyermekkorának közös, általában csak kettesben tett kirándulásai, túrái, „a szépnek” egy fotós szemével láttatott megnyilvánulásai nagyon korán kialakították Vajdában a világ képeiben rejlő különlegességre való érzékenységet. Életének végéig ez volt az a vezérmotívum, ami arra sarkallta, hogy fényképezőgéppel a kezében járja a világot. 12 évesen kapta meg édesapja Kodak boxát egy kirándulás alkalmával, ahol „el is puffogtatta” mind a nyolc kockát – mesélte nevetve egy korábbi interjúban.
18 évesen tudhatta magáénak első fényképezőgépét, ekkor kapta a Zenitet egy Industarral, meg egy 135-ös telével. A kezdeti ügyetlen, ahogy ő fogalmazott: leginkább tréfaszámba vehető próbálkozásait hamar felváltotta a fotografikus ábrázolási módok technikáinak elsajátítása. Viszont a saját maga laborálta papírképeken, a vetített diákon szépen lassan elkezdte felfedezni képességeit, és főként azt a világot, amit az exponálás pillanatában belül is látott. Ettől a ponttól kezdve már volt bátorsága ahhoz, hogy képeit a külvilág elé tárja.
Tanulmányait követően erősáramú technikusi végzettséget szerzett és 28 évig dolgozott a szakmában, a munkahelyének megszűnését követően került asszisztensként egy budapesti közművelődési intézményhez, ahol kiállítások rendezésével, kiadványok szerkesztésével, tanítványok nevelésével foglalkozott.
– Nem élek a fotózásból, az alkalmazott fotográfiát, ha kell, tudom érvényesíteni, de ezzel az ágazattal nem szeretnék foglalkozni. Az úgynevezett „művészi” vonalamra meg nincs felvevő piac, pedig az lenne a jó, ha az tudna eltartani. Nem vagyok jó marketinges, nem tudom eladni magam, de nem is készítek eladható képeket, mert nem a közízlés érdekel, hanem amit szeretek – mesélte munkájáról egyik utolsó riportjában.
1977-ben fényképész beosztást kapott a honvédségnél, már akkor, a hadosztály szintű fotópályázaton I. díjat szerzett, kifejezetten pályázó fotósként sikereinek döntő részét pedig természetfotóival érte el, ezért főként, mint természetfotós emlékszik rá a szakma. Őt magát viszont mindig is zavarta ez a mások által ráhúzott „bőr”.
1980-ban vette meg első Canon gépét, és tehetsége, eredményessége innentől már vitathatatlan volt. 1982-ben megnyerte első pályázati díját, egy évvel később már Keresztmetszet és Megközelítések címmel egyéni kiállításai nyíltak a nagyközönség számára.
1984-től volt tagja az Óbudai, valamint a – vadászújságunkhoz kötődő – Nimród Fotóklubnak. Több évtizedes fotós pályafutásának csak egy rövid – igazából 1987-94-ig tartó – szakasza volt az, amikor szinte csak a természetet fényképezte.
– Már sikeres fotósként, jó technika birtokában teljes energiával a természet felé fordultam, de azt bizony még nem ismertem. Ez a kezdeti természetfotós időszak eredményezte a legbensőségesebb fotókat, a nagy ismeretlenre való rácsodálkozást. Arra azért hamar rájöttem, hogy eredményt, állathoz, madárhoz való közelkerülést csak a természeti folyamatok megismerése teszi lehetővé. Ez fajtavadászatot eredményezett, minél több begyűjtött fajt, akciót, publikálható képek tömkelegét – emlékezett vissza néhány éve Vajda János.
Természetképeivel 1987-ben és 1991-ben elnyerte a Nemzetközi Vadászati és Vadvédelmi Tanács (CIC) nemzetközi nagydíját, 1989-ben pedig az ORWO-Pentacon nagydíjat is Vajda Jánosnak ítélték. Ezekben az években vadászújságunk hasábjain is számos cikkben tudósítottak a különböző pályázatokról, kiemelten a nemzetközi sikerekről. A CIC díjáért a Nimród Fotóklub tagjai közül 1987-ben öten pályáztak, és közülük hárman nyertek.
– Csupán önigazolásból kell néhány fontos visszajelzés. Mondok egy példát. Ott a Márciusi mese. Az első megjelenéskor megnyertem vele a CIC nagydíjat. Még elküldtem az ORWO-Pentaconra, ott is nyert, meg egy kiadóhoz, amelynek az évi albumában meg is jelent a kép. Slussz. Más körbe utaztatta volna vele a világot, és büszkén verné a mellét a 88 díjához, de ezt mind egy kép kapta. Nekem nincs sok díjam, de mind más képért kaptam, van közöttük néhány nemzetközi elismerés is. Nekem ennyi elég – mesélte egykoron eredményeiről.
Vajda János a „Találkozás a természettel” országos fotópályázat díjait is rendszeresen kiérdemelte 1986 és 1994 között, egyedi látásmódjának, a nem hétköznapi természetfotózásra való törekvésének köszönhetően. Első nemzetközi sikerének évében Keleti Éva fotóművész így írt Vajdáról, és az év hazai pályázatáról a Nimródban: „Először is a fekete-fehér képekről szeretnék véleményt mondani. Sajnos, alig-alig találtunk köztük értékelhető munkát. Nagyon sok gyenge felvétel, még több gyenge laboratóriumi munka. Jó néhány érdekes felvétel sikkadt el a rossz kópiák mögött. Pedig a világon mindenütt újraéled a fekete-fehér fotográfia. Ha nem is szorítja háttérbe a színest, de versenyeken és kiállításokon ismét több a fekete-fehér kép. Egyedül Vajda János képsorai emelkedtek ki az egyhangú mezőnyből.”
A fotóművész, addig is, de életének utolsó évtizedében vitathatatlanul a fekete-fehér fotográfia megszállottja lett. 1996 -ban kezdett számítógéppel és PS-el dolgozni, valamint 2001-ben szert tett első digitális gépére is.
Az 1998. évi sikertelen próbálkozását követően 2004-ben nyert felvételt a Magyar Fotóművészek Szövetségének (MFSZ) tagjai közé, 2006-tól már a Fényecset Fotóklubot, 2007-től pedig a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületét (MAOE) is erősítette. Utóbbi Fotóművészeti Tagozatának 2015-től vezetőségi tagja volt.
Vajda 2010-ben úgy nyilatkozott: inkább már lelassult, bővítette fotótechnikai eszköztárát. Ezeknek köszönhetően merült bele előbb a digitális képfeldolgozás, később a digitális fényképezés világába.
– Nagy élvezettel alkalmazom a modern technikát képi elgondolásaim megvalósítására. Könnyedén váltottam a digitális világra, még a mobiltelefonra is, kövezzenek meg az archaikusok ezért. Mindent, ami elém kerül fotózom, és a természetbe, mint a kezdetekkor, már leginkább csodálkozni és gyönyörködni járok – részletezte honlapján.
2009-ben indította el az interneten saját blogját Nagylátószög néven, melyet ezekkel a mondatokkal tett közzé: „Keresni kezdtem magam, és a fotózásban önkifejezést találtam. Még tovább kerestem magam és az írásban is örömömet leltem. A keresést viszont még mindig nem hagytam abba. Talán nem is fogom...” Vajda nem csupán az írást nem hagyta abba, de természetesen a fényképezést sem.
– Élete végéig aktívan kezelte honlapját, a legnagyobb közösségi és képmegosztó oldalakon rendszeresen megmutatta képeit. Utolsó – nem meglepő módon fekete-fehér – fotóját Montázs címmel halála előtt 5 nappal készítette és posztolta a Szent Margit Kórházban – mondta el dr. Vizúr János fotóművész alkotótársa kapcsán, és hozzátette: Vajda János szenzációsan jó művészi szemmel figyelte a világot, mi lehetne jó és szép kép, ez úgy látszik az utolsó pillanatig így volt.
Általában markáns kritikákat fogalmazott meg pályatársai és tanítványai munkáit illetően, a számtalan példaképnek tekintett nagy előd közül Ansel Adams hihetetlen finom és szuggesztív tájfotói, valamint Robert Mapplethorpe ellentmondásossága, a felkavaró és vitákat kiváltó képei mellett érzékeny nőalakjai és egyedi virágfotói voltak rá nagy hatással – emelte ki kortársa, aki a közös munka során egyebek mellett a fotóművész több kiállítását is megnyitotta.
– Tényleges pályámat a Nimród Fotóklub és a vadászújság neves fotóművésze, Nagygyörgy Sándor egyengette. A mai napig mesteremnek tartom, és az a képzőművészeti szemléletű természetábrázolás, ami rá oly jellemző volt mindezidáig példaértékű a számomra – vallotta életében Vajda. Soha nem ment el Dozvald János és Eifert János nevének említése mellett sem el, akiknek sokoldalúsága, folyamatos megújulásai és kísérletezései Vajda János számára mindig erőt adtak az új témák és ábrázolási módok kereséséhez.
Az évtizedek alatt felbecsülhetetlen képanyagot halmozott fel, melyekből évi rendszerességgel rendezett kiállításokat és szakmai estéket. Témái közt szerepeltek Óbuda természetvédelmi értékei, de a többi között 55 pillanat, valamint Továbbra is hittel utakon, utak mentén; Ablakok, kétoldali tükrök; Feketén-fehéren, egyszerűen: Tájak; Újpest közelről; Egy helyből címmel nyíltak egyéni fotókiállításai. A 2010-es évektől a MAOE Fotóművészeti tagozatának csoportos kiállításain is részt vett.
Életének utolsó heteiben a MAOE Fotóművészeti Tagozata az Aranykazetta-díjat Vajda Jánosnak ítélte oda, életműve elismeréseként. A kitüntetést 2022.12.16-án megható pillanatok között adták át az egyesület évzáró összejövetelén.
Vajda János fotóművész végső búcsúztatása 2023. február 3-án, az Újpesti Megyeri Temetőben zajlott, amelyet követően 13 órakor emlékkiállítás nyílt fotóiból az Újpesti Kulturális Központ Ifjúsági Házának Új galériájában. Hupján Attila, a MAOE Fotóművészeti Tagozatának elnöke búcsúbeszédében kiemelte: Vajda János életének szerelme mindvégig a fotográfia volt, hiszen bármilyen formában, bármikor, bárhol legyen szó fotózásról, kiállításépítésről, zsűrizésről, a megszámlálhatatlanul sok tanítványról, pályázatírásról, vagy kurátorságról, rá üzembiztosan lehetett számítani.
– Szigorú voltál – igen, bár inkább következetesnek mondanám, számtalan későbbi mentoráltad tudta, félig kész munkákkal nem lehet eléd állni. Tulajdonképpen mintha a régi, klasszikus fotóklubos öregek reinkarnációja lettél volna. Az is voltál – hangsúlyozta pályatársa, és hozzátette: Vajda János bármikor, a legváratlanabb pillanatban képes volt egy kép kedvéért valamit megszakítani, ebédet otthagyni, vonatról leugrani, mert a kép már megszületett valahol benne, de ki kellett rohanni, leexponálni.
– Ritkán vágok neki úgy a világnak, hogy fényképezni megyek! Ez magammal szemben jelentene elvárást. Sok mai fotósban ezt érzem a legnagyobb problémának. Mindenáron fotózni akarnak, és ha lehet a nagybetűs Képet. Ez hiba, engem sosem zavart, ha egy útról kép nélkül jöttem haza. Viszont még a közértbe sem indulok el valamilyen fotózkodó alkalmatosság nélkül, mert sosem tudhatom…Sosem azért nézem a világot, hogy képet keressek benne. Csak nyitott szemmel járok, és ezért jönnek elém a legváratlanabb helyeken a fotózható témák – nyilatkozta 2016-ban Márkus László interjújában.
Ezt támasztja alá a legtöbb fotókiállításához írt bevezetője is, mely akár hitvallás helyett, akár zárszóként álljon itt, Vajda János fotóművészeti munkásságának emlékére: „azt szeretném reprezentálni, hogy a klasszikus fotográfiai elvek összeegyeztethetők a mai tájképi szemlélet „mainstream”-jével, a szép összefér a trendi dekompozícióval vagy a nem éppen a klasszikus tájfotográfiára jellemző tájelemek kiválasztásával készült képekkel”.