Nekrológ egy őzért
Január eleje van, sokan még az elmúlt ünnepnapok okozta „sebágyban” pihennek rá az új esztendő kihívásaira. Én mégis a Pilis lankáin gurulok autómmal a reggeli ködben. Munkába, mert a lapnak (s immáron a honlapnak) készülnie kell, nincs mese!
Már majdnem az egyik nagyobb falunál járok, amikor az ottani katonai létesítmény bekötőútja melletti árokban felfigyelek egy dermedten fekvő sutára.
Index jobbra, parkolás, kattog a kézifék, tiktakkol a helyzetjelző, és pattan a biztonsági öv zárja.
Észre sem veszem, hogy vadászkalapom a hátsó ülésről valamiféle ösztöntől vezérelve a fejemen köt ki. Talán azért, mert egyébiránt szokatlanul hideg van. A köd sem segít, és persze az sem, hogy a dértől már-már ünnepi fehér ruhát ölt a táj, a tél a nappali tavaszi színjátéka ellenére ezen a reggelen megmutatja igaz arcát.
No, de ott fekszik a suta! Feje az árok peremén, egy nagyobb, deres fűcsomón nyugszik, mintha fehér párnát tolt volna alá a Természet. Szemei tompán, üvegesen merednek az út irányába, már egy ideje elszáll belőlük az őz egykori énje.
Lassú, tiszteletteljes léptekkel közelebb lépek; így rálátva a kicsiny, a mellső lábrészen összetört testre, még szomorúbb a látvány. Vadászembert – de úgy hiszem, a természet rezzenései iránt nyitott embertársaimat is – mélyen megérinti az ilyen látvány. Az oktalan elmúlás, a visszavonhatatlanság komolysága szomorúsággal hinti meg az ember lelkét, akárcsak ezen a ködös reggelen a dér a téli tájat. Bár most nem teríték mellett állok, de mégis mellkasomra emelem kalapom, miközben eszembe jut gyermekkorom egyik örökzöld klasszikusa:
„Őzgidácska, sete-suta,
rátévedt az országútra…”
Ekkor veszem észre, hogy merengésemben nem vagyok egyedül. Az út szemközti oldalán egy fácánkakas is az őzsutát kémleli. Fekete-zöld-barna tollruhájával jól illik a gyászos hangulathoz.
Tekintetem visszafordul az árokban heverő sutához, s elfog az a kínos érzés, amely szerint illenék bizony mondani néhány kedves szót. Útravalóul, búcsúzóul. Hiszen minden vad megérdemli a tiszteletet még akkor is, ha nem a terítéken fekszik, és úgymond „csak” elgázolták. A kakas persze némán hallgat…
Így telik el jó néhány szívdobbanás, néma mozdulatlanságban, amikor hangos dübörgéssel száguld el mellettem egy szürke kocsi. Nem látom, milyen márka vagy típus, ki vezetheti, látott-e egyáltalán minket, csak a kanyarban élesen felvillanó féklámpák piros fénye dereng egy hosszú pillanatig. A varázs megszakad, és a kakas is úgy érezheti, vége a búcsúnak, mert sietősen elillan a sűrű bokrok erdejében.
Visszaballagok a kocsihoz, ledobom a kalapot a hátsó ülésre, és kikeresem a telefonból a helyi vadőr számát. A Niva úgy negyedóra múlva érkezik az elesett sutáért...