A vadász legnagyobb barátja (és ellensége) a szél, illetve annak iránya.
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy csak direkt következménye van a terepi jelenlétünknek, holott ebben nagyot tévedünk.
Az áprilisi Nimródban megjelenő csapdázásról szóló cikkemben már írtam arról, mennyire fontos a szagtalanítás. A ragadozóknak általában fantasztikus szaglásuk van, a területen kint hagyott csapdán hamar megérzik a turpisságot – azaz minket. Hasonló a helyzet akkor is, ha egy-egy jó bakot igyekszünk belopni, megvizsgálni, esetleg egy későbbi vendégnek kiszemelni. Amikor a területet járjuk áprilisban, a talaj még jobbára nedves, a levegő is nyirkosabb. A szagunk sokkal intenzívebben „ott marad”, amerre jártunk, ráadásul a szél is messzebb viszi, hiszen még alig-alig van levél.
A terület ilyenkor még „nyitott”, ezért egy rosszul megválasztott útvonalú területbejárás, vagy akár egy túl gyakran látogatott les rövid idő alatt hasznavehetetlenné válik. A bak persze ekkor sem feltétlenül tűnik el – csak átrendezi a napi rutinját. Később kel, korábban vált, vagy más váltókat fog használni a saját területének bejárásához, határkijelöléséhez. A szagnyom különösen alattomos, mert nemcsak az számít, merről fúj a szél, hanem az is, hol hagysz „szagmezőt”. Egy leshez vezető cserkelőút napokon át „aktív” maradhat, főleg ebben a párás, hűvös időben. Ha ugyanazon az útvonalon járunk ki-be rendszeresen, akkor meg főleg.
Mi a megoldás? Tökéletes nincs, csak a fegyelem, ami működhet. Váltott útvonalasználat, szélhez igazított „belépési pontok” és a lehető legkevesebb mozgás. Minél kevésbé járjuk össze a területet, annál jobb.