A Tóthvargánéban a télen csináltunk egy kéthektárnyi vágást, gondoltam, rászánok egy estét ott a nagy cseresznye – hagyásfa – melletti nézelődésre. Igazi szép, tiszta tavaszi idő, tíz fok környéke; 18.25-kor egy korrogó Madár indul felém.
Szép magasan, előttem jobbról balra, szinte elhibázhatatlanul. Nem is hibázom – nagyot puffan mellettem a térdig érő szedres-gyertyános újulatban. A vizslám szalad is érte, de már ideges pisszegés közeleg a másik oldalról – a keresést innentől 101 százalékosan a kutyára bízom –, éppen újra tudok tölteni, amikor a kergetőző zwick megjelenik mellettem; hirtelen odadobott duplámra ügyet sem vetnek, keringőznek tovább – amikor az előzőleg leesett madarat kereső kutyám környékére érnek, nagy szárnycsapásokkal kel egy harmadik szalonka, és ő is erős – veszekedős – pisszegésbe kezdve, csatlakozik a másik kettőhöz, hogy aztán egy félkört leírva, kerüljék a cseresznyefát – vele együtt, ugye, engem is... Hirtelen egy töltényt tudok a szűkebb csőbe tolni, amivel még utánalövök a lőtáv határán repkedőknek, mire úgy érzem (éppen beértek az öreg erdő elé, ahol a háttér miatt nem láttam tisztán a történteket), hogy talán a hátsót elérte a lövésem. Ekkor elnézek a kereső kutyám irányába, aki itt áll mellettem, és értetlenül néz rám… Megtöröm a puskám, leteszem az állásomra, és indulok az elsőnek leesett madaram keresésére, hisz az a biztos; miután az meglesz, majd elküldöm egy körre a kutyát a másik irányába is, bár ahhoz nem sok reményt fűzök. Biztatom az ebet, megy is, ahogy szokott, de mindig üresen jön vissza… Bár háromszor is hallom tőle azt a horkoló-szorcsogó hangot, amit akkor szokott hallatni, amikor megtalálja és éppen felveszi a madarat, de sosincs nála. Aztán kerestetem vele mindig messzebb és messzebb, de szinte állandóan ugyanoda húz vissza – amit egyébként magam is a leesés helyének néztem –, de hát, ha ott lenne, akkor már rég felvette volna... Aztán, miután már kezdem feladni a dolgot, akkor csak odamegyek arra a helyre, ahol a kutya ismételten mintha mutatni akarna valamit, és valóban…
Néhány szalonkatoll, pár csepp vér egy falevélen… Ellábalt volna? De hát átnéztünk mindent a környéken! Megbiztatom a kutyát, és újra keresni küldöm, de hiába – továbbra is úgy jön vissza, mint aki nem tudja, hogy mit akarok tőle, hisz a leesés helyét megmutatta, a madár nincs ott, akkor mit akarok még? Jó, menjünk keresni a másikat, aztán utána, vagy esetleg még holnap reggel visszajövünk ide is. A másik oldalon elküldöm a kutyát, aki megy egy szűk kört, és már megint előttem téblábol, s én éppen kissé megszidva küldeném az újabb körére – ne adja fel ilyen könnyen! –, amikor meglátom a szájában a Madarat… Az iménti hirtelen haragból rögtön hála és dicséret lesz rajtam úrrá ebem iránt. Elveszem tőle a Szalonkám, simogatom a tollait… Egy szem sörét érte a fejét, ahogy vizsgálgatom a jobb oldalát; amikor feltűnik, hogy lóg a bal lába, illetve a testén is van néhány sörét vágta nyom, de kizárólag a bal oldalán… Na?! Hogy is van ez? Ekkor kezd összeállni bennem az oly valószínűtlen teória, hogy én ugyanazt a szalonkát kétszer lőhettem meg itt pár percen belül… Ugyanis amikor az első korrogó felém ért, akkor a bal oldalát mutatta nekem, amikor is kapott egy olyan lövést, ami „leszédítette”, de sok baja nem lett, sőt amikor a pisszegő zwick föléje ért, akkor csatlakozott hozzájuk, mígnem a ma esti negyedik lövésem végleg terítékre hozta…
(Megjelent a szerző „Megint eltelt egy vadászév” című kötetében)