A magyar vizsla szót első alkalommal Zay Imre alkalmazta 1914-ben. Ötvös Balázs szakíró 1916-tól valamennyi publikációjában már következetesen ezt a nevet használja. Az azt megelőző időkben sárga vizsláról, török vizsláról, pannon kopóról beszéltek
„A vadat hosszú ideig szilárdan állja. Vízben olyan megbízhatóan és jól dolgozik, mint bármely hosszú szőrű, víz mentén felnevelt vizsla. Habozás nélkül fúrja be magát a legnagyobb sűrűségbe. Kitűnő csapázó és nyomtartó, sőt kellő gyakorlattal még vérebet pótolni is képes”
A Fédération Cynologique Internationale (FCI), azaz a Nemzetközi Kynológiai Szövetség az általa elismert fajtákat tíz fajtacsoportban különíti el.
A VII. fajtacsoport a vizslák fajtacsoportja, amelyen belül további csoportokra osztja a vizslafajtákat, így megkülönbözteti az angol, illetve a kontinentális vizslákat.
Nemzeti kincsünk, a rövidszőrű magyar vizsla a kontinentális vizslák között fellelhető vadászkutyafajta.
A vadászkynológia a kontinentális vizslákat „mindenes” vadászkutya jelzővel illeti. Mit is jelent ez a tulajdonság? A mindenes vadászkutyák lényegében a ma alkalmazott vadászati tevékenységek mindegyikében eredményesen használhatóak (természetesen a kotorékmunka nem tartozik ide, a vizslák fizikai méretei okán), azaz az apróvadvadászat lövés előtti és utáni, valamint a nagyvadvadászat lövés utáni munkájában is.
A rövidszőrű magyar vizslát az FCI 1936-ban regisztrálta, 57-es standardszámmal. A fajta tudományos nevét 1939-ben dr. Varga Ervin írta le: Canis acceptoris braccoides hungaricus.
Számos írás született már a magyar vizsla eredetével kapcsolatban. Egyesek ősi fajtaként említik, ami egyértelműen nem jelenthető ki, illetve a ma ismert magyar vizsla esetén arról beszélhetünk, hogy a Kárpát-medencében léteztek olyan vadászatra használt kutyák, amelyek fellelhetőek a magyar vizslánk ősei között.
A magyar vizsla szót első alkalommal Zay Imre alkalmazta 1914-ben. Ötvös Balázs szakíró 1916-tól valamennyi publikációjában már következetesen ezt a nevet használja. Az azt megelőző időkben sárga vizsláról, török vizsláról, pannon kopóról beszéltek.
A magyar vizsla valóban egyike Európa legrégibb vizslafajtáinak, eredeti őse a pannon és erdélyi kopóból szelekció útján kitenyésztett magyar solymászeb; mai megjelenési formájának kialakulására döntő befolyással bírt a török hódoltság idején hazánkba hozott, a sivatagsárga színű kis-ázsiai kopótól származó török solymászeb.
A szatmári béke után bekövetkező (1712) békés korszak mindmegannyi tényezője okozója annak, hogy a solymászebeknek a mai fogalmaink szerint vizslává való átalakulásának idejét az 1600-as esztendők végére, illetve az 1700-as esztendők első negyedére tegyük.
Bár biztosra vehető, hogy az ország különböző részein több rokonságban és barátságban élt család kezdte meg a fent vázolt hatások alatt a szagló vizslától a magyar vizsla át-, illetve kitenyésztését, bizonyítani ezt csak a Trencsén megyei Zayugrócon (ma: Uhrovec) élő magyar Zay családról tudjuk.
Zay Imre közlései szerint bizonyítható, hogy elődei a szatmári béke (1712) után kezdték meg e folyamatot. Rövidesen az akkor még sárga vizslának nevezett vizslafajta elterjedt e család birtokairól a Csallóközre, innen az egész Dunántúlra, sőt később az egész ország területére is. Tény az, hogy a XVIII. század végén már legelterjedtebb vizslafajtája volt a Kárpát-medencének.
1916-ban Thúróczy Tibor a hazai sajtóban országos felhívást tett közzé a fajta megvédése érdekében (célja volt mindezzel visszaszorítani a német és angol fajták előretörését), ami nyitott fülekre talált, és a fajta gyorsan terjedni kezdett az egész országban. 1919–20-ban Kaposvárott dr. Potoczky Dezső és dr. Polgár Kálmán megalapította a Magyar Vizslatenyésztők Országos Egyesületét. 1924-ben megalakult az Országos Vizsla Club, amely 1930-ban fogadta el az akkor még csak rövidszőrű változatban ismert magyar vizsla standardját. 1928-ban Bába Károly meghatározó művet jelentetett meg „A magyar vizsla” címen.
Hogy mennyire nincs új a nap alatt, most, 2020-ban sem lehetne pontosabban megfogalmazni, mint tette ezt a magyar vizsláról dr. Forti János 1941-ben: „Alaptermészete kedves és simulékony. Oly értelmes és ragaszkodó, hogy valósággal családtaggá tud lenni. Szaglása kitűnő, és szabályosan keres olyan ütemben, ahogyan csak akarjuk. Csupán ízlésünkön múlik, hogy milyenhez kívánjuk szoktatni. A vadat hosszú ideig szilárdan állja. Vízben olyan megbízhatóan és jól dolgozik, mint bármely hosszú szőrű, víz mentén felnevelt vizsla. Habozás nélkül fúrja be magát a legnagyobb sűrűségbe. Kitűnő csapázó és nyomtartó, sőt kellő gyakorlattal még vérebet pótolni is képes. Könnyen tanítható, mert nagyon intelligens és könnyen fegyelmezhető, mert alaptermészete az engedelmesség, és különben is nagyon hajlékony, ennek folytán olyan vizslát nevelhetünk belőle, amilyent akarunk. Becsüljük meg tehát nemzeti kincsünket, és szeressük ne csak hazafiasságból, hanem saját jól felfogott érdekünkből is. Mert ez a vizsla ezt mindenképpen megérdemli.”
A II. világháború után a fajta a kipusztulás szélére sodródott. Az Országos Vizsla Club adatbázisa a bombázások áldozata lett. A tenyésztőknek ismételten meg kellett küzdeniük a szinte már örökös problémának számító küllemi „sokszínűséggel”, az erőteljesen lecsökkent és beszűkült populáció okozta nehézségekkel. Ebből az 1960-as években indult el a kilábalás, amikor elkezdődött a vizslás sport terjedése, népszerűsítése mind a vadászok, mind a magyar vizsla iránt érdeklődők táborában.
Az igazán nagy áttörést az 1971-es Vadászati Világkiállítás és az egyidejűleg megrendezett kutya-világkiállítás jelentette. Mindkét rendezvény nagy sikernek számított, és természetesen ezek után a nemzetközi figyelem középpontjába került az ország. A Nemzetközi Vadászati és Vadvédelmi Tanács és az FCI is támogatta a vizslaversenyek rendezését nemzetközi szinten, míg a belföldi vadászkutyás események gazdái a MEOE és a MAVOSZ voltak. Megindult a speciális magyarvizsla-versenyek szervezése, amelyeknek lényege az volt, hogy felhívják a figyelmet a magyar vizsla különleges képességeire. Egyidejűleg a magyar vizsla küllemének fejlődése szükségessé tette a standard módosítását. Ezt 1982-ben fogadta el az FCI. A magyarvizsla-állomány fejlődése, homogenizálása 1988-ig szinte töretlennek mondható. Ennek oka a magas fokú szakmaiság volt, ami a munka előtérbe kerülésében és az igényes bíróválasztásban nyilvánult meg mind a küllemi kiállításokon, mind a munkavizsgákon, versenyeken.
Az 1990-es évekre tehető annak a változásnak és minőségi hanyatlásnak a kezdete, ami napjainkban is jellemzi a magyar vizslát. A nagy létszámú születés mellett – óriási ugrás következett be a törzskönyvezések számában – a fajta nemes tulajdonságainak, vadászati képességeinek vizsgálata háttérbe szorult. A fajtát különböző divatirányzatok befolyásolták, a küllem fontosabb lett a vadászati tulajdonságainál. A munkájával kapcsolatos elvárások, a bírálatok szigorú következetessége a show-irány árnyékába szorult. A túlzott népszerűség még egyetlen fajtának sem segített. A korlátlan „piac” napjainkban is a minőség rovására megy. A kutyák színe az ősi sárgából, zsemlyesárgából sok esetben vöröses vagy fakó színbe ment át, a fajta általános testmérete, vadászati alkalmazhatósága lecsökkent. Szerencsére azonban számos olyan tenyésztő dolgozik hazánkban, aki a vadászkutya legfontosabb öröklött tulajdonságait tartja szem előtt. Az ő munkájuknak köszönhetően a magyar vizsla mint vadászkutya töretlen népszerűségnek örvend. Rendkívül fontos momentum a fajta érdekében, hogy a magyar állam közreműködésével kötelezővé vált az alomellenőrzés a DNS-mintavétellel.
Tartja magát az a mondás, hogy a jó magyar vizslánál nincs jobb vizsla. A megállapítás igaz ugyan, de nagyon fontos, hogy a vadászok megismerjék ezt a jót. Felismerjék a magyar vizslában rejlő lehetőségeket, és elfogadják azt, hogy vadászkutyát csak ellenőrzött, kipróbált, a tenyésztésbe vétel követelményeit maximálisan betartó kennelből szerezzenek be.
A magyar vizsla FCI-standardja szerint munkavizsgára kötelezett fajta. A rövidszőrű magyar vizsla esetében tenyésztésbe vételéhez szükséges a szülőpárnak úgynevezett alapvizsgát vagy vadászati alkalmassági vizsgát (VAV) teljesítenie. Ahhoz, hogy egy rövidszőrű magyar vizsla tenyészegyeddé váljék – a már említett vizsgán kívül – csípőízületi dysplasia-szűrésen, valamint küllemi minősítésen, tenyészszemlén kell átesnie.
2004-ben a magyar vizsla mindkét szőrváltozatát a Magyar Köztársaság Országgyűlése nemzeti kinccsé nyilvánította. 2017-ben, egy korábbi kezdeményezésre, a magyar pásztor- és vadászkutyafajtákat, így a magyar vizslát is felvették a Hungarikumok Gyűjteményébe.
(A cikk megjelent a Nimród Vadászújság 2020. decemberi számában)
