Újra tavasz volt. Az átfagyott és átázott föld párákat lehelt a lucernás felé, két vadász e párák rejtekét segítségül híva halad a Három-les felé. A nedves, tavalyi fűben halkan sercen a határozott léptű csizmák szára.
Koromsötét van. A Csahó-völgyi magaslesek panaszos reccsenései is lassan elhallgatnak, ahogy a vadászok elhelyezkednek. Egymástól látótávolságra épült a két fedett magasles, jó kilátással a szemben lévő domboldalra.
Eljött hát az új évad, elérkezet hát ez is. Édesapámmal újra őzbakra vadászunk, tavasz kezdetén, szülőfalunkban, Arlóban.
A ködbe burkolózott völgy fölött fáradt álmokat álmodik az elmúlt tél emléke, a kopár, aszott tavalyi fűszálak között itt-ott már látni az új életek kezdetét. Az első napsugarak parancsára az éjszaka ködkarjai ijedten húzódnak vissza a fényben fürdő domboldalakról, mint magányos, itt maradt öreg titkok, sietnek elrejtőzni a félhomályba burkolózó hajnali erdők rejtekébe, hogy alkonyattal, mikor nem látja őket senki, újra suttogó útra keljenek.
A hajnali napsugarak lassan és kedvesen simogatják a télben megfáradt fekete földet, utat engedve a zsendülésnek és a napfényre csalogatva ezernyi tavaszi rovart és bogarat. A tavasz lágy, éltető energiája átjárja a fák csupasz ágainak rügyet rejtő hónalját, mely érintésre útjára indul a keringés, és a mozdulatlan fák új tavaszra ébredve ásítják a világba kótyagos álmukat. A vad most máshol jár. A hajnalt lassan felváltja a reggel, de kék szárnyú szajkókon és egy áttelelt hollópáron kívül mást nem látni.
Édesapám felé intek, és a gerinc felé veszem utam, magam mögött hagyva a szivárványszínben pompázó harmatcseppeket a lucerna levelein.
Először lassan, nesztelenül, majd ahogy egyre távolodok, egyre nagyobb léptekkel, lendületesen haladok a csúcs felé, mert a túloldalon ott sejtem a tavalyi bakot, akiért percekig hasaltam a sárban, az eső áztatta kocsiúton, miközben az égi áldás kis erecskék formájában barázdálta arcomat.
Lassan felérek. Mennyivel szebb innen a táj, mennyivel másabb minden! A falu a lábam előtt terül el, az emberek csak apró hangyáknak látszanak, még a szürkén és kopottan kígyózó aszfalton hangtalanul ballagó teherautók sem nagyobbak egy-egy katicabogárnál. Tudom, hogy én is ahhoz a „civilizált” világhoz tartozom, a házak, az autók és az emberek közé, de innen, a domb éléről nagyon távolinak, idegennek és elérhetetlenül messzinek érzem őket. Itt, a domb tetején nincsenek felesleges gesztusok, nincsenek tiszteletkörök, felesleges szavak. A homlokomon lecsorgó verejtéket a legegyszerűbb mozdulattal törlöm le kabátom ujjával. Itt nem kell magyarázkodni, nem kell alkalmazkodni, itt, csak itt igazán, magam lehetek. A fák, a bokrok, a fűszálak, a harmatos gyalogút, az erdő, a mező, a madarak, még ott lejjebb, a fák kérgét kopogtató, majd hullámzó reptében nagyokat rikkantó zöld küllő is befogad. Mert itt, igen, igazán itt vagyok otthon!
Nagyon elgondolkodtam. Csordultig telve a látvánnyal, millió érzés tolul szívembe, hogy lelkemhez érhessen, amikor egy óvatlan lépésem hangos reccsenésére mély hangú riasztás és távolodva doboló csörtetés a válasz.
Hát észrevett! Úgy kell nekem, miért nem arra figyelek, amiért jöttem? Miért nem járok párduc módjára, mint prédára leső ragadozó, miért nem érzi orrom a közelben lévő őz szagát, és miért nem hallottam neszező lépteit? Vajon miért?
Talán – adom meg magamnak a választ – érzékeim a város morajában, az embertömegek lassan őrlő garatjában elkoptak, eltompultak… Lehet…, ezért is…
Pedig tudom az ősi titkokat. Érzem a vadászat ősi misztériumát, a lelket nyugtató, elmét ráncba szedő, arcot simogató apró rezdüléseit…
Hiszem és tudom, hogy a vadász sokszor nem azért jár az erdőn, hogy mindig egy-egy életet ellopjon a természettől, hogy minden egyes lesnek vagy cserkelésnek puska dörrenése adjon nyomatékot, és a „sikeres” vadászatok végére így tegyen pontot. Nem, nem csak a zsákmányűzés ősi ösztönét követve lépünk a bükkóriások zöldbe borult templomának avarküszöbére. Nem!
Csak hazavágyunk! Igen: haza. Megnyugodni, megtisztulni és látni, hallani, érezni, az örök természet részéve válni, egyesülni. Így nem lehet rossz a láthatatlan bak elugrása, nem szalaszthattam el egy kiváló alkalmat. Persze, hogy nem, mert – mint a természet egy parányi része – érzem, hogy ennek így kellett lennie. Jólesik hallani az eliramodó őz magabiztos, határozott dobbanásait, erőteljes, fejét forgatva méltatlankodó hangos riasztását, ahogy egy-egy magas ívű elugrása után másodpercekig áll izmait megfeszítve… A sűrű elrejti előlem, de szinte látom, ahogy figyel...
Ha valaki most látna, biztosan furcsán nézne rám, mert ahogy ezeket gondolom, elmosolyodom, és ezzel az elégedett mosollyal trappolok a találkozóhely felé.
A „Kőkereszti”-dombról már látom, hogy édesapám is elindult befelé: lassú, megfontolt léptekkel, meg-megállva közeledik.
Az orosz géphez én érek korábban, hátizsákomtól megkönnyebbülve válok meg (fogalmam sincs, hogy miért pakolom meg ennyire, de mindig tele van), a puskát is jóleső érzéssel támasztom vadászautónk oldalának.
Élvezem a napsütést, a szívet-lelket melengető tavaszi napsugarak bizsergését. Fényük már némi meleget is ad.
Ekkor, ott szemben, az arlói-tavi oldalon, mintha mozdult volna valami. Szememhez kapom a keresőt, és így, az optika segítségével egy szépen fejlett suta rajzolódik ki az erdeifenyők ölelte tisztáson. Lassan ballag, egy-egy friss hajtást le-lecsípve, vissza-visszanézve.
Megint hátrafelé figyel, mintha várni valakit, de a fenyőfák zöld lomsátra jótékonyan takarja titkát szemem elől.
A suta most megáll, fülét mozgatva, teljesen megcsavarodva figyel maga mögé, s ekkor egy barna fatörzs mögül egy agancsos őzfej bukkan ki. Gyorsan állítom az élességet, és jól látom, hogy egy vékony, hosszú szárú, ághiányos, páratlan hatos agancsot viselő bak lép a tisztásra. Olyan lőhető forma. A távolság nagy, lehet vagy kétszáz méter, de a Niva jó támasztékot nyújt, így a napsütötte tisztás agancsosát már a céltávcső szálkeresztjén figyelem. A nagyítást maximálisra állítom, majd tüdőm teleszívom a rét levegőjével, és útjára engedem a lövedéket. A bak épphogy megmozdul, csak a dörrenés érte váratlanul, sértetten és szemrehányóan kémleli a környéket, és fejét forgatva keresi azt, aki ilyen váratlan zajokkal rondítja el ezt a verőfényes reggelt.
Elhibáztam.
Újratöltök és célozni készülök, amikor a közelből hallom édesapám puskájának dörrenését. Ő is kiszúrt egy bakot – gondolom.
Gondolataimat azonban az előttem álló bakról elterelni nem lehet, és megnyugodva látom, hogy még mindig a tisztáson áll. Nem riadt meg a második lövésre sem, mint egyik rokona a tavalyi elsőre, innen nem messze…
Újra célzok, és higgadtan adom le a második lövést, de újra hibázok. Csak nagy lehet ez a távolság – gondolom –, és már nem ismétlek újabb lőszert a csőbe, hanem inkább a céltávcsövön keresztül nézem az őzeket.
Ekkor furcsa dolog történik. Újra szól apám puskája, majd összerogy a „bakom”…
Pár pillanatig értetlenül állok a dolog előtt, de hamar rájövök a titok nyitjára, ahogy a „Kőkereszt” fűzfái közül látom apámat kilépni. Egy ipszilon alakú völgy két ágából vettük tűz alá az ipszilon szárában álló agancsost, aki türelmesen megvárta az első három lövést, majd azt az utolsót is, mely élete végére tett pontot.
A „Kőkereszt” tövében üdvözöltem a sikeres bakvadászt, és együtt indultunk a fenyves által körülölelt kis tisztásra, hogy együtt hozzuk be bakunkat…
(Megjelent a szerző Parázsló alkonyat című könyvében)