Napra pontos részlet Széchenyi Zsigmond Ünnepnapok című kötetéből.
Szeptember 29-ét írtuk.
Délfelé járt az idő, melegen sütött a vénasszonynyári nap, izzadtunk a teniszpályán, amikor váratlan vendég érkezett. S noha negyvenöt évvel ezelőtt történt, ma is világosan emlékszem minden részletre. Hiszen az a teniszezés meg a váratlan vendég fényes határkövét jelzi későbbi vadászéletemnek.
A vendég neve se közömbös.
Lényeges szerep jutott neki. A véletlen, az öntudatlan, a hibáján kívüli közvetítő, mindennapi életünkben oly gyakori, oly nagy fontosságú szerepe. Az előző kötetben elparentált, sebzett oroszlán áldozatául esett Afrika-vadász unokaöccse, Hunyady Ferenc állt be közénk izzadni a ladányi teniszpályán. Teljesen gyanútlanul, nagy fontosságú szerepéről mit sem sejtve, akárcsak jómagam. Régi barátok voltunk egyébként, sőt háborút viselt ezredtársak. Akkoriban tért haza hosszadalmas külföldi vendégszerepléséről – román hadifogságból. Közeli rokonság fűzte nemcsak a Nádasdyakhoz, hanem az öreg Zichy Bélához is, az általam még csak hírből ismert, Múzeum utcai agglegényhez.
Teniszezés közben bökte ki, hogy délután továbbsiet a Kab-hegyre nagybátyja megbízásából. Néhány szarvasbikát kéne ott kilőnie, hiszen egy sem esett még az idén! Csakhogy szeptember utolját mutatja a naptár, lejáróban a bőgés ideje, félős, hogy nem sikerül kézre keríteni a lelövendő szarvasokat. És hogy vajon – nem lennék-e hajlandó segítségére lenni?
Egye fene – szóltam magamban, és – hajlandónak mutatkoztam.
Hajlandóságomnak messze elhallatszó diadalordítással s a teniszháló többszörös átugrásával igyekeztem félreérthetetlen tanújelét adni. Akkor még könnyen ugráltam!
– Hiszen engem meg se hívott – lihegtem aggódva –, ráadásul még csak nem is ismerem!
– Rám bízhatod a dolgot – nyugtatott meg barátom –, felhatalmazást kaptam a vendéghívásra. S ha majd eredményesen hazatértünk, írjál az öregúrnak szép köszönőlevelet!
– Ezt viszont te bízhatod énrám. A köszönőlevél szép lesz.
S ama sorsdöntő teniszezés estéjén, már a Kab-hegyi vadászházban vacsoráztunk, a felcsengettyűzött Damoklész-kard fejünk felett lógó pengéje alatt.
Koromsötét az éjszaka. A Kab-hegyről, a szép tölgyerdőből mit sem láthatunk.
Miközben kocsink felfelé kapaszkodott, többszörönként megálltunk hallgatózni. Jelentkezett is imitt-amott egy-egy fáradt, rekedt hangú bika.
Még ide, a vadásztanyába is, ha ablakát ki-kinyitom, behallatszik. Korántsem múlt el hát a bőgés, noha fogytán van, utolját járja.
Idebent pedig jóleső meleget áraszt a tyúkszemes kemence. Nemcsak a csengős késű ebédlőbe, hanem a kályha körül egymásba nyíló, apró, cirbolyaszagú lakószobákba is. Négy helyiséget melegít egyszerre, egy-egy, minden szobába bezöldellő darabkájával!
Mert hűvös már az éjszaka. Különösen idefent, a hatszáz méteres hegytetőn...
A másnapi hajnal pedig csípősen deres.
És – bőgnek a szarvasok!
Többen, élénkebben, mint az este.
Ráadásul nagyszerűen kialudtam magam! Ilyesmi, különösen szokatlan, ismeretlen helyen ritkán sikerül.
De ez, noha sohasem jártam itt, ez mégsem ismeretlen hely!
Olyan meghitt, olyan nekem való, olyan megnyugtató, mintha – mintha csak hazajöttem volna! Olyan kényelmes, ruganyos az ágyam, barátságos a szobácskám berendezése! Hegyvidéki cirbolyafenyőből készült minden, nemcsak a bútorzat, az ajtók, az ablakok is. Ez az üde cirbolyaillat is olyan ismerős, olyan otthonos, olyan alpesi zergevadászos!
Szép helyre – elragadó helyre érkeztem!
Jóképű, sváb vadőr lesz a kísérőm, bizonyos Wolff Vencel nevezetű.
– Waidmannsheil! – mondja.
Szokatlanul hangzik hazai vadőr szájából.
Ki sejthette volna aznap hajnalban, hogy évről évre szilárduló kapcsolatba, mesés vadászkalandok másfél évtizedre kiutalt sorozatába kezdünk?
Wolff Vencel Kab-hegyi vadőrrel kettesben!
Üdítően fanyar zamatú, vén bükkösben áll a vadászlak. Bejárata közelében széles nyiladékok keresztezik egymást. A kereszteződésben vékony, magas pózna, pózna tetején pedig, szabad szemmel felismerhetetlen valami – nyilván szélkakas sötétlik. Felülmúlja a tekintélyes bükkfák magasságát. Messzelátón azonban széljelző vasnyilának iránya pontosan megállapítható.
Ki sejthette volna aznap hajnalban, hogy az elkövetkezendő tizenöt esztendő szeptembereinek csaknem valamennyi hajnalát ugyanígy, ezzel az indulás előtti, sötét égbolt felé forduló, szélirányt ellenőrző látcsőpillantással kezdem?
S a szélkakas útmutatása szerint irányítom majd hajnali cserkészetemet...
Ki mert volna ilyesmiről álmodozni?