Ahogy a nap közeledett a horizonthoz az öreg matróna érezte, itt az idő.
Amennyi lakodalmat végigtáncolt, tudta, hogy most félre kell vonulnia, egy új életet kell világra hoznia. Egy új életet, új reményekkel ebben a gondterhes időszakban. Ösztönösen elvonult a nádas egyik eldugott zugába, hogy senki ne láthassa és zavarja vajúdás közben. A fájásai erősödtek és amikor a Hold felúszott az égboltra világra hozta borját.
Az újszülött egy bikaborjú volt. Mindketten csak pihegtek. Mindkettőjüket megviselte a szülés fáradalma. Pár perc eltelte után az orruk összeért, megszagolták egymást, bevésődtek a szagok, illatok, amelyek el fogják egymást kísérni hosszú-hosszú hónapokig. Anyuka, az öreg tehén, tisztára „mosdatta” fiát, aki még mindig pihegve feküdt a puha sáson. Nagyon jól esett feküdnie a küzdelmes út után. Ott, akkor nem sejtette, hogy az előtte lévő időszak még küzdelmesebb lesz! A rutinos anyuka óvatosan megpróbálta noszogatni:
- Gyerünk fiam, lábra kell állnod mihamarabb, az életet adó tejet el kell érned!
A borjú többszöri próbálkozás után, minden erejét összeszedve, egyensúlyát megtalálva remegő lábakkal „talpra” állt és élete első, legfontosabb vacsoráját, kortyait elfogyasztotta. Anyukája végigmérte, megcsodálta erejét, látszott az újszülöttön, hogy nem átlagos testmérettel rendelkezik. Miután a borjú jóllakott, ismét a puha sásra feküdt az anyja mellé kipihenni az első lépéseit. Másnap, mikor feljött a nap az égboltra, a tehén így fordult borja felé:
- Fiam, feküdj szorosan a földön! Bármi is történjék, csak lapulj és nem esik bántódásod! Hamarosan jövök!
A matróna borját hátrahagyva elvonult, hogy szomját oltsa a nádasban meghúzódó egyik csatornából. Az éjszaka gyötrelmei, fáradalmai még nem tűntek el nyomtalanul, bizonyos mozdulatoknál még érezte. Dolga végeztével azonnal fiához indult, menet közben harapott pár falatot, hogy az elhasznált energiáit valamelyest pótolja. Eközben az apróság szófogadóan lapult, mígnem lépések zaját hallotta. Zizegett a nád, tört a sás. A kis bika meglapult. Hirtelen megjelent előtte anyja, lehajolt hozzá, megszagolta, megnyalta. Újból ösztökélni kezdte, hogy lábra álljon és egyen.
Ez így ment napokon keresztül. Anyuka elfektette borját, míg saját szükségleteit ellátta. Talán már hetedszer kélt a nap, mikor is az öreg matróna fiát végig mérve úgy látta, hogy az már elég erős ahhoz, hogy kövesse.
- Gyere fiam, kövessél szorosan. Bemutatlak a többieknek!
- Kik azok a többiek?
- Majd meglátod! A mi nagy családunk!
Anyukáját gyorsan tudta követni a sűrű nádban az évtizedek alatt kitaposott váltón. Ahogy közeledtek a nád közepébe úgy érték új ingerek, ezidáig ismeretlen szarvasok névjegyei, amelyek a szagokban teljesedtek ki. A kis bika kíváncsian baktatott anyukája után. Hirtelen megszűnt a nádfal és egy letaposott, szintén évtizedek óta használt pihenőhelyre jutottak, ahol a többi anyuka tartózkodott a vele egyidős utódaikkal. Mikor kiléptek a nádfal takarásából, minden fül és szem rájuk szegeződött! Az öreg matróna büszkén és magabiztosan sétált be nőtársai közé, bemutatva borját, aki még zavarosan tekintgetett körbe. A feszültséget felváltotta a kíváncsiság. Körbeállták, megszaglászták. Megtörtént az új jövevény a befogadása. Mostantól a családhoz tartozott. Gyorsan megtalálta a közös hangot a vele egyívásúakkal.
Ment a játék, szaladgálás, közben napról-napra erősödtek.
Egyik kora este, ahogy a Nap alábukott a horizonton, a családban mozgolódás támadt, amit a borjak nem tudtak mire vélni! Ilyen még nem történt! Anyukája, az öreg tehén az élre állt és határozott léptekkel elindult a váltón. Mire a fia feleszmélt, anyját már elnyelte a nádfal. A többi tehén a borjaikkal együtt követte az öreg matrónát. A fiatal bika alig érte utol az anyját. Nekiszegezte a kérdést:
- Hova megyünk?
- Vacsorázni, ki a nádból! – hangzott a válasz. - Fiam! Mindig maradj a közelemben! Ha legelünk, egyél, ha menekülnünk kell, fuss utánam, ahogy csak bírsz!
Menekülni!? Ezt a szót nem ismerte. Nem sok ideje maradt ezen gondolkodni, mert a nádat szegélyező vetést gyorsan átszelték és egy széles árokhoz értek, amiben víz folyt.
- Ez mi? – csodálkozott az ifjú.
- Ez egy csatorna. Víz folyik benne és ezen át kell kelnünk, hogy a túlsó parton lévő vetéseket elérjük.
- Mehetünk! Felkészültem!
Lassan leereszkedtek a meredek parton bele a vízbe. Ami anyukának a szügyéig ért, az a borjút úszásra késztette. A csatornában nem volt sok víz, így pár ficánkolás után már a túlsó parton kapaszkodhattak felfelé.
Ahogy felértek a tetőre, folytatódtak a megpróbáltatások. Meredek oldalt kellett megmászniuk, ami könnyen ment erős lábaiknak köszönhetően. Elérték céljukat. A vetésre kilépve igen meglepődött az ifjú. Nem ők voltak az elsők, más szarvasok is legelésztek rajta. Ahogy körbenézett, tőlük távolabb észrevett egy nagyobb csokorban összegyűlt társaságot. Orrukat fennhordva legeltek és közömbösen tekintgettek feléjük. Azoknak a fejükön valami furcsa kezdemény látszott.
- Ők meg kik? – kérdezte anyját.
- Ők a bikák! Közöttük van az apád is! Külön járnak tőlünk. Velük csak egyszer találkozunk egy évben. Ősszel. Azt majd hallani fogod! Egyszer a te fejeden is hatalmas korona fog nőni! Mint apádnak…
Nem nagyon értette anyja beszédét, így ezek az információk még nem jelentettek neki semmit. Nagyobb figyelmet fordított a társaira, akik éppen ugrálva indultak neki az éjszakának, pajkos kedvükben.
Így telt az idő. Az idős tehén mindent megmutatott és megtanított fiának.
Múltak a hónapok, évek…
Már kilencedszer kezdenek színesedni a lombok, kilencedszer érezte az ifjú bika a levegőben azt a furcsa, megmagyarázhatatlan ősi ösztönt, amely arra késztette, hogy útra keljen a nádas – bozótos irányába. A hűvös esték már fülébe hozták a szerelemre szomjas lovagok vágyakozó hangját, amelytől feszültté vált és az útjába kerülő bokrokon vezette le dühét. Agancsával ütve – verve a bozótost, mindegyikben ellenfelet látva!
Szülőföldje küszöbén még át kellett kelnie egy aszfaltos úton. Ismerte ezt az „ösvényt” ahol hangos, bűzös és gyors járművek szoktak közlekedni. Most is megállt pár méterre tőle a bokrok takarásában és hallgatózott egy darabig.
Nem hallott gyanús hangokat csak a tücskök esti muzsikáját, így egy határozott lépéssel átlépte a határt, ami ezidáig a szülőföldje és közte húzódott. Itt már otthon volt! Ismerős hangok ezek, ahogy a nádszálak táncolnak a lágy őszi szellővel és a levelei ritmusra zizegnek a fülébe!
Ahogy teltek a napok, egyre több lovag jelentkezett a nádban! Egyre hangosabbak lettek, egyre tüzesebben kiabáltak, ordítottak egymással, itt-ott már egy-egy harc hangját is sodorta felé a szél, csörtöltek az agancsok, tört a nád, ahogy a nagy testek egymásnak feszültek. Mind parázsabb lett a hangulat, ahogy a szarvashölgyek kacér tánccal és csábító illattal sétálgattak a harcra kész lovagok körül.
Nagybőgő – ugyanis testre és fejdíszre sem rendelkezett hétköznapi méretekkel! Nyugodtan sétált a nádas rejtekében, annak belsejében, ahol alacsonyabb volt a növényzet. Inkább sásos-kákás rész volt, azon túl pedig a napraforgó, azon által pedig a jól ismert csatorna. Komótosan ballagott a kitaposott váltóján, határozott célja, hogy megmártózik a csatorna hűs folyásában. Kilépett a takarásból, lassan, morcogva elindult a napraforgó szegélye felé. Ahogy ballag, egyszer csak észrevesz egy gyanús formát a sás szegélyében… és ez a gyanús forma érdekes (számára ismeretlen, nem megszokott) hangot ad ki magából, kattogás féle hangot! Pillanatra megáll – gondolja, hogy tegnap nem volt itt ez a „valami”. De ösztönei erősebbek, ez az Ő placca, így hátra arcot vesz, kicsit eltávolodik a gyanús alaktól, és visszasétál a nád szélébe, egyszer-egyszer bőgve. Gondol egyet és belép a takarásba, de nem távolodik el teljesen az általa birtokolt placctól. Pár méterre a szélétől dühösen nekiáll az agancsával verni a nádat…
Megvirradt! Ahogy világosodik, alakot ölt a táj, s Ő bőgve jön – megy az általa birtokolt helyen. Átmegy a napraforgóba, kilép belőle, belép a sásba, ahogy a tehenei mozognak, féltékenyen kíséri őket. Azonban tekintete megint megakad ugyan azon a gyanús folton, ugyan olyan hangokat ad ki, mint előtte, sőt mintha megmozdult volna. De nem tudott sokáig foglalkozni vele, a takarásból kilépett egy kihívó. Bőgve, határozottan elindult felé igényét szeretné benyújtani a háremére! Ezt nem engedheti meg, bőgve, harcra készen szalad az érkező elébe! A két harcos egy pillanatra megáll egymással szemben, égbe kiáltva ösztöneiket. Felméri az érkezőt, testre kisebb nála, agancsa is kisebb az övétől, viszont nálánál idősebb, habitusban is aktívabb. Egymás mellett sétálnak, tekintetük egy, méregetik egymást, majd hirtelen a kihívó szembe fordul vele és egymásnak feszül a két dalia. Nagybőgőt meglepte, nem számított ilyen gyorsaságra, majdnem ki is ejtette egyensúlyából, de a méreteinek köszönhetően izmai megfeszültek, hátsó lábait stabilan támasztotta, szerencsére nem volt csúszós a talaj, vastag nyaka megtartotta az ellenfél erejét. A dühtől érezte, hogy elönti az adrenalin, ami szétárad a testében és egy új támadást indított a kihívó ellen, lábai stabilan a talajon, izmai ismét megfeszültek és egy utolsó rohamot indított, amelyet az ellenfél nem tudott kivédeni. Egy hirtelen mozdulattal félre ugrott, ő maga majdnem orra bukott, de gyorsan talpra állt és az égbe kiáltotta győzelmét:
- Eeeööööhh-eeeeööööhh…takarodj!
Ezek után büszkén és hangosan járt tehenei között, hirdetve, hogy itt ő az úr. Legyőzőre nem talált ezen a szeptemberen. Kitartóan és határozottan védte háremét.
Minden múlandó. Az idő kereke forgott. Peregtek a napok. Nagybőgő is fáradt az állandó készenléttől. Rövidültek a nappalok, lanyhult a szenvedély, fáradt a násznép. A napok haladtával egyre párásabbak lettek a reggelek az ingovány felett.
Szeptember vége felé még egyszer utoljára, ezen a nászon kiballagott a birtokolt placcára, bőgött egyet-egyet unottan és szemet szúrt neki ugyanaz a fura alak. Kissé közelebb ment, gyanúsnak találta, de egyúttal a kíváncsisága is hajtotta. Az utóbbi győzött! Az alak egy álcahálóval takart embert rejtett, aki az objektívén keresztül, remegő kézzel követte a Bajnokot! Ugyanis Nagybőgő ezen a szeptemberen nagyon sok életre szóló élménnyel ajándékozta meg. Nem mindennapi dolgot élhetett át egy ekkora bika közelségében, mondhatni árnyékában.
Nagybőgő megközelítette 10 „szarvastestnyi” közelségre a gyanús árnyat, percekig állt mozdulatlanul, méricskélve, hogy mégis csak kivel-mivel állhat szemben! Nem tudta beazonosítani, így elfordult és lassan, poroszkálva elsétált. Fáradt léptei zaját lassan elnyelte a ködfátyolba burkolózott színpad, amelyen egész szeptemberben parádézott és ahol Ő volt a főszereplő. Mögötte legördült a függöny erre az évre. A fejében csak az járt, hogy végre találjon egy nyugodt zugot, ahol ki tudja magát pihenni és győztes csatákról álmodni és erőt gyűjteni az előtte álló útra.