Férfiak három generációja, közös tragédia és a vadászat…
A kórház folyosóján futkosás kezdődött. Ápolónők rohantak be a nagy kétszárnyú ajtón, utánuk zöld műtősruhás orvos sietett. Valahol a víz csobogott, műszerek zörögtek, s a folyosón sokadik ideges körüket rótták a várakozók.
Aztán felsírt egy gyerek, s a várakozók feszült arcán szélesen terült el a mosoly. Teltek a percek, múltak a negyedórák, az ajtó zárva maradt, s a mosolygás, mint a nyár barnasága télen, lassan lekopott az arcokról.
A múló idő újabb nyugtalanságot hozott, s a nagy ajtón kisorakozó ápolónők zavart szótlansága megint csak aggodalmat szült. További félóra telt el, mire ismét feltűnt valaki. Az orvos.
- Balogh Ádám?
- Igen.
- A szülés közben sajnálatos és előre nem látható komplikációk léptek fel.
Mint a szélütött állt ott, és csak nyögni tudott.
- A gyerek?
- A fia jól van, de a feleségét elvesztettük. Részvétem.
A kis fenyő gyökerei két helyen is elszakadtak, pedig a reszkető kéz óvatosan emelte ki az öreg fák alatti televényből. Ujjnyi ágai bágyadtan intettek búcsút az erdőnek, de aztán vizes papírba csomagolták, és egy avítt bőrtáskába dugták.
Csak délután került elő újra, amikor az elázott újságot széthajtogatták, és az erdészeti iroda melletti kis sziklakertbe ültették. Mellette kövirózsák és havasi gyopárok álltak körbe egy faragott követ, amin egy név betűi kacskaringóztak: ERZSIKE.
A szikla nagy volt, így szinte eltörpült mellette a fenyő. Eleinte. De aztán a gyökerek megkapaszkodtak és mélyebbre nyúltak, az ágak kinyújtóztak és megsokasodtak. A fa növekedni kezdett, s így minden évben egyre kisebbnek tűnt tövében a vésett kődarab.
Ádám végighúzta a kezét a tűleveleken, s megsimogatta szemével a kőbe írt nevet. Csizmájáról hosszasan verte le a sarat, mintha húzni akarta volna még az időt, de aztán keze súlyosan markolta el a kilincset. Apósához jött, a nyugalmazott erdészeti igazgatóhoz – sokadszorra az elmúlt évek alatt – aki azóta sem volt hajlandó vele találkozni. Mintha őt hibáztatta volna a lánya haláláért. A titkárnő zavartan mosolygott.
- Ilonka! Az öreg medve bent van?
- Igen bent van, de nem akarja, hogy zavarják.
- Akkor mondja meg neki legyen szíves, hogy az unokáját tegnap beírattam az óvodába…
Amikor legközelebb arra járt, már magasabb volt a fenyő, s úgy tűnt, még kisebb lett a szikla. Mindössze a környezet változott, de a találkozó ugyanúgy zajlott. Csak akkor azt szerette volna tudatni a nagyapával, hogy az unokája iskolás lett.
S ez – mint egy furcsa rituálé –, így ment éveken keresztül. Minden nyár végén, amikor hangolni kezdtek az idősebb bikák, és reggelenként már ködös párát sóhajtottak az erdők, Ádám elment az apósához, hogy beszámoljon a fia előmeneteléről.
Feleslegesen. A nagyapa elzárkózott a találkozók elől. Akkor is és később is, pedig az általános iskolai évzáróra szóló meghívót már apa és fia együtt vitték el neki.
- Igazgató úr jól van? – kérdezte Ilonka, amikor látta, hogy az öreg megkapaszkodik az íróasztalában.
- Jól! – válaszolta mogorván, de aztán szelídebbre hangolta arcvonásait, ahogy a titkárnőre pillantott.
- Jól, …csak ez a szédülés. Ezzel nem tudok mit kezdeni – mondta, aztán valamilyen kis fehér pirulákat rázott a tenyerébe, mielőtt folytatta volna.
- Van még mára valami?
- A vadásztáborba érkező gyerekeknek kellene az előadást megtartani.
- Majd Bálint.
- Szabadságon van.
- Akkor a Géza.
- Ő sincs ma.
Az öreg igazgató megdörzsölte a halántékát, ahol egy ér lüktetett, és csak azért nem mondott valami csúnyát, mert eszébe jutott, hogy valójában ő biztatta a fiatal oktatókat a szabadnap kivételére.
De már megbánta. Jön ez a sok kölyök, akik azt hiszik; nekik nő minden vad az erdőben, és egyszer majd vadászok akarnak lenni.
Nagyot sóhajtott, és újabb gyógyszereket vett elő a kis üvegből.
- Jöjjön Ilonka! Segítsen az adatok egyeztetésében és a papírok kitöltésében… – aztán elfintorodott, mert szájában keserű ízt hagytak hátra a víz nélkül lenyelt tabletták.
A tanulók egymás után mentek Ilonkához. Bediktálták a nevüket, és minden olyan személyes adatukat, amire szükség volt az adminisztrációhoz. A többiek közben türelmesen várakoztak a terem végében, ahol halkan beszélgettek, vagy a képeket nézegették a falakon.
- Unalmas és csendes délután lesz ez is – gondolta az öreg igazgató, és megmasszírozta a homlokát, mert megint úgy érezte, hogy a feje szétpattan a fájdalomtól.
Látszólag nem is figyelt a gyerekek felé. Aztán…
…a karosszék megreccsent, ahogy a benne ülő hirtelen felállt belőle. Az öreg az asztalhoz lépett, s az ott álló gyerekre nézett. Szemeiben elszabadult, tébolyult tűzként lángolt a kérdés.
- Krizsánszki? – kérdezte, és megragadta a vállát.
A szobában mintha megállt volna az idő. Az öreg némán mustrálta a gyereket. Nézte a lenszőke hajat, az ovális arcot, benne a nagy őzbarna szemeket. A szemekből bársonyosan simogató melegséggel, mintha egy lány tekintett volna rá vissza.
- Édesanyád Krizsánszki Erzsébet?
- Igen.
Mint a sötét sarkokban takarító tollseprű, úgy szakított bele ez a rövid válasz, a múlt pókhálós homályába. Az öreg megrázta a gyerek vállát.
- Erzsike??!!
- Az volt. De már meghalt.
Az öreg hátralépett, a tűz kialudt a szemeiben, s csendben, mintha csak magának mondta volna, azt suttogta:
- Igen, tudom. A lányom volt.
Az unokája! És még sohasem találkoztak. Pedig már tizennégy éves. Vagy tizenöt? Mikor is halt meg az anyja? Erzsike!
Homloka mögött, mint egy vonat, úgy zakatoltak a kérdések. A kérdés-kerekek csattogva verték a válasz-síneket, s tudta, hogy ez a vonat most váltókon száguld át.
S a következő napok mindegyike ebben erősítette meg. A gyerekek reggeltől estig a táborban voltak, s a délutáni foglalkozásokra már ő is elment. Hogy beszélgethessen az unokájával.
Tudta már, hogy vadász akar lenni, mint az apja – aki ritkán ér rá foglalkozni a fiával – és tudta, hogy erdész is szeretne lenni, akár a nagyapja – aki eddig nem is akart tudni róla. Mennyi mindent kell még tanulnia, s mennyi mindent lehetne neki megtanítani!
Nagyapa és unokája minden délutánt és estét együtt töltött. Beszélgettek az erdőről, s az ott élő állatokról, az emberekről és az egész világról, benne – többek között – a kis sziklakert faragott sziklájáról. Megpróbáltak a két hét mindegyik napján elmesélni egyet, az elmúlt tizennégy évből.
S eleinte úgy tűnt, ez sikerül is nekik. Pedig nehezen nyíltak meg – a másiknak. A gyerek bizalmatlanul nézte a nagyapját, s a nagyapa gyanakodva figyelte – magát.
A gyerek bátortalan kérdéseire az öreg kezdetben kimérten, szinte mogorván válaszolt. Talán maga sem értette, hogy miért. Már nagyon régóta nem haragudott a vejére, de a megbocsátást nem akarta, nem tudta kierőszakolni magából.
Másfél évtized alatt belecsontosodott egy önmaga által vállalt magányba, ahol az emlékei között még élt a lánya. Bár a múló idő tompította a fájdalmat, a feledés csak lassan varasodva nőtte be a veszteség okozta sebet.
Az öregembernek nagyon nehéz volt átlépnie azt az önmaga szabta korlátot, amellyel kirekesztette magát az unokája életéből.
- Pedig milyen ragyogó ez a kisember – gondolta. - Erzsike fia. Az én vérem!
Szemében a meghatottság párája csillogott, s örömmel hagyta, hogy a múló napok, még jobban összecsiszolják őket.
Esténként kiültek valamelyik magaslesre, ahol a vadászterület megmutatta vadjait, s a nagyapa megmutatta a – szívét. Meglesték a malacait vezető göbét és a borját szoptató szarvastehenet, de látták a bokrok alatt elsompolygó rókát s az öreg égerfa ágán egeret tépő baglyot is.
Megannyi színes képe volt ez az erdő életének, ahol az együtt megélt látvány mögött egyre inkább érződtek az elmulasztott évek s az elpazarolt lehetőségek.
- És apával is fogsz majd találkozni? – kérdezte valamelyik este a gyerek.
Az öreg a szemén tartotta még egy kicsit a messzelátót. Talán csak a válaszon töprengett, de az is lehet, hogy azt a kigördülő könnycseppet akarta eltitkolni, ami lassan az okulár alá szivárgott.
Nagyot sóhajtott, mint a gyöngyhalász, aki – bár csodálatos gyöngyöt talált –, csak az utolsó pillanatban bukkant fel a víz alól.
- Igen… és lehet, hogy már sokkal korábban meg kellett volna tennem, de – s megtörölte a szemét –, valamiért nem tudtam.
- Pedig apa nagyon jó ember.
- Biztos vagyok benne – mondta már mosolyogva. - Ha egyszer ilyen nagyszerű fia van.
A lopva elmorzsolt könnycsepp szivárványán egy derűsen bólogató leányarc tükröződött.
Egymást megtalálva járták az erdőt, ahol gomba nőtt ki az avar alól, játékos mókus szaladt spirálban a tölgyfán, s ahol óvatlan őzlábak alatt reccsent meg alkonyattal a korhadt avar. Boldogok voltak, s a közös találkozóra készültek, amikor meg lehet majd lepni a fiáért érkező apát.
Nem sikerült.
Valamelyik délután az öreg igazgató nem tudott elmenni a táborba. Reggel még jól volt, de a délelőtt ismét görcsös szédülést hozott, s a gyógyszerek már nem segítettek…
- Érszűkülete volt, ami a szervezetében több helyen is kialakult – mondta az orvos –, s ez a keringés összeomlásakor egyszerre okozott szív- és agyi infarktust.
Temetés után apa és fia együtt sétáltak fel az erdészet irodájához. Az elhagyatott épület homlokzatán fáradt szárnyú nagy madárként, fekete zászló libegett. A kis sziklakerthez mentek, ahol a talajtakaró növények közül a magasba nyúlva jókora erdei fenyő uralta a teret.
A fiú egy kis fenyőcsemetét hozott, amit egy faragott szikla mellé ültetett. A kőbe kacskaringós betűket véstek: NAGYAPA.