Néhány évvel a II. Világháború befejezése után, 1946-48. között Bácsalmáson, illetve a község határában történt esemény a Kántor család tagjainak elmondása alapján fogalmazódott meg.
Abban az időszakban már eggyel növeltem ugyan Magyarország lakosainak számát, de a felnőtt kortól még igen távol voltam, ezért közvetlenül nem lehettem részese a történéseknek. Kisgyermek koromtól kezdve a család azonban olyan sűrűn emlegette, többször is elmesélték (karácsonykor ki sem maradhatott), hogy már szinte rögződött agyamban, minden részletét igen jól ismertem. Nekem olyan ez a történet, mintha filmen, TV-ben, vagy videón többször láttam, vagy akkor, abban az időben ott, a helyszínen végigéltem volna.
A nagyszülők, a szülők életében, minden családi összejövetelen beszédtéma volt a vadászat. Családunkban a vadászat említése számomra különösen felemelő érzés, hiszen egyben megemlékezés egyik formája a nagyapámról, a Tatáról. Családunkban csak egyedül ő volt vadász. Nem hivatásos, csak amatőr. Más elnevezéssel: sportvadász. Apám is szerette a természet közelségét, hiszen vidéken, a bácskai területen lévő Bajmokon született, ott nevelkedett, falusi gyerek volt. No, meg az apósa kedvébe is kellett járnia. Anyámmal fiatal házasok voltak, nem lehetett, nem is volt célszerű az apósnak nemet mondani. Vadászni, illetve inkább „hajtani” kellett, ami nem is volt számára kényszer. Szívesen vállalta szerepét.
Abban az időben Tata a bácsalmási „Gizella malomban” dolgozott. Kezdetben molnár, majd főmolnári beosztást kapott. Apám ugyanabban a malomban – a kovács mesterségével - betanított gépész munkakört látott el. Anyám és Nagyanyám a háztartási munkákat „főállásban” látták el. A család anyagi helyzete nem volt átlag feletti. Ennek ellenére, akit valahol, valamikor kellőképpen megérintett a vadászat szelleme, annak annyi. Annak „vége” van! Nem szabadul többet tőle, megszállottja, életformájává válik. A vadászember talán az utolsó fillérét is a szenvedélyére költi. Pontosan már nem tudhatom meg hogyan, de így esett meg a Tatával is.
Az 1940-es évek végén, ’45 vagy ’46-ban vadász lett belőle. Tata első és egyben évtizedeken keresztül az egyetlen puskája egy használt, ám szinte új állapotban lévő, belga gyártmányú, 16-os kaliberű, duplacsövű sörétes vadászfegyver volt. A környezetében lévő vadászok sörétes vadászfegyvereitől 5-10 cm-rel hosszabb volt a csöve. Nyúlvadászatokon igen eredményesen használta. A repülő szárnyas vadak elejtése azonban nehezen ment vele. Fegyverét nagy becsben tartotta. Használat után soha nem maradt el a gondos tisztítása, olajozása. Mégis, mikor én évek múlva a kezembe vehettem, rozsda okozta, enyhe mélyedések tarkították mindkét csövét. A sérülések nem voltak nagyok, hiszen a műszaki vizsgákon később is mindig megfelelt, de esztétikai szempontból nem volt kifogástalan. Talán azért is maradt meg nála, nem adta el, nem cserélte le korszerűbbre. Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, úgy gondolom, hogy érzelmi okok miatt nem is akart megválni tőle.
A Mosztonga-tó Bácsalmástól délre, Madarastól keletre, a Bajmok felé vezető út jobb oldalán, a bácskai löszvidék, a kunbajai puszta természetes víztárolója, barája volt. (Bara: szláv nyelven olyan nádas vízpartú, hosszan elnyúló mocsaras tavak és mélyedések láncolata, melyek csekély esésükkel levezetik a terület vizeit.)
Az esemény időszakában a mélyebb részein a vízmélység, az iszapos üledékkel együtt az 1 – 1,5 métert is elérte. Gazdag sás és nádas növényzete változatos, kákatövekkel benőtt mocsaras részeivel ideális élőhelye volt a vízivadaknak. Más leírások szerint, a régi időkben legendás madárvilágára utal a Mosztonga-tó szomszédságában lévő Madaras községnév. Egykor fajokban gazdag madártömeget vonzott. Történet időszakában is a Mosztonga tórendszer területén sok réceféle, szárcsa és még igen sok más madár, azon kívül sok szőrmés vadon élő állat, kedvező körülmények között nevelte fel utódait, szaporodott. Sokan közülük a telet is ott töltötték. A kedvező élettérben, a bőséges szaporulat oda csábította a környék embereit, azok közül természetesen a vadászokat is.
A vízen és a nádasban, a sásban megbúvó madarak eredményes egyéni vadászata a partról, vadászkutya nélkül szinte lehetetlen volt. Ha a vadász az egyik partnál állt lesben, akkor a másik oldalon húztak el. Ha a másik oldalon próbálkozott, akkor megint a tőle távolabbi partszakasz közelében repültek. A tó rejtekhelyein fészkelt, ott nevelkedett madarak sokkal jobban ismerték a szülőhelyüket és környékét, mint a rájuk leselkedő vadász. No meg a magasból hamarabb észrevették a közelükbe settenkedőt. Óvatosak voltak, a többségük túljárt a vadász eszén. A fiatal, tapasztalatlan egyedeket néhányszor sikerült puskavégre keríteni, de a lelőtt madarak többnyire a part menti növényzet közé, vagy azon belül, a nyílt vízre estek. Gyalogos módszerrel a felvételük, a zsákmányul ejtésük esélye kicsi volt. Abban az időben Tatának még nem volt vadászkutyája, csak egy fiatal, húsz év körüli, az apósánál jó benyomásszerzésre, elismerésre vágyó kísérője, hajtója, a veje, az apám.
Az egyik ősz végi, tél eleji napon ketten kigondolták, hogy a vadkacsákat a Mosztonga-tavon csónakkal fogják megközelíteni, becserkelni. Tata úszni nem tudott. Apám magabiztosan, bátran mozgott az úszásra alkalmas vízben. Nem volt egy versenyúszó, de nem félt a víztől, no meg hatalmas önbizalma volt. Ennek tudatában, nagy elszántsággal, a tekintélyes teríték reményében, ketten beültek egy kölcsönkért ladikba. Apám evezett, Tata volt a fegyverforgató vadász. Ülő helyzetből nem sikerült lövéshez jutnia, mert azok a minden kacsahájjal megkent récék mindig a vadász mögött úsztak, vagy repültek. Okosabbak voltak, mint a két vadász együttvéve. A szárazföldi vadász a szilárd talajhoz, az álló testhelyzetű lövésekhez szokott. A csónakból történő zsákmányszerzés hevében egyikük sem gondolt arra, hogy a vízi jármű sokkal mozgékonyabb „talaj”, mint a szárazföldi ember talpa alatt megszokott anyaföld. Tata gondolt egyet, s a közeledő tőkés gácsér láttán felállt a ladikban. A lövés előtt, egy óvatlan pillanatban, egy megfontolatlan mozdulat miatt határozottan megbillent a vízen ringatózó jármű. Az egyensúlyát vesztett vadász a töltött vadászfegyverébe kapaszkodott, de a helyzet nem stabilizálódott. A puskát el kellett dobnia, hogy a ladik szélében két kézzel meg tudja akadályozni a vízbeesését. A vadász nem esett bele a vízbe, de puskája igen, s azonnal lemerült. Mindketten elsápadtak. Ott voltak kényszerhelyzet elé állítva. Ki menjen bele a tíz fok alatti, iszapos vízbe? A kérdés talán három másodpercig volt érvényben. Após és vej között nem lehet vita abban, hogy ki ugrik a puska után a vízbe. A ruhát gyorsan ledobta magáról és egy szál alsó nadrágban apám beleereszkedett a vízbe. Kereste kézzel, kereste lábbal, de az ifjú vej nem találta a fegyvert. Tata látta, hogy a víz csak a Misa (a családban így szólították apámat) melléig ért, ezért mindenre elszántan ő is ledobta ruháit a ladikban, és egy szál gatyában belemászott a vízbe. Már ketten taposták tovább az iszapot, de a féltve őrzött, jól ápolt, drága fegyvert nem találták.
Egy fegyvert nem szabad, nem lehet csak úgy elveszíteni. Pláne akkor, abban a politikai környezetben. Az aggódás feszült helyzetében Tata agyában csak úgy özönlöttek, cikáztak a lehetséges következmények. Megtudják a vadásztársai, akkor nevetség tárgya lesz. A hatóság tudomást szerez róla, akkor vizsgálat indul ellene. Hogyan bizonyítja be, hogy nem szándékosan tüntette el a fegyvert, nem rossz szándékkal szabadult meg tőle? Elhiszik, beveszik a mesét a vízbeesésről? Ha kiderül, hogy gondatlanságból elveszett a vadászfegyvere, akkor belátható időn belül nem kap újból fegyvervásárlási engedélyt. A fegyvertartási engedélye is veszélybe került. Eddig tartott a vadászati lehetősége? A fegyvertartással kapcsolatos problémái miatt munkahelye is veszélybe kerülhet, s akkor a családját hogyan tartja el? Közvetlenül a háború utáni helyzetben hogyan áll majd fel újra a padlóról? A rémes gondolatai olyan hatással voltak rá, hogy a hideg vízben leizzadt a háta.
A helyzet súlyosságát tudva, de a fegyver visszaszerzésének kicsi esélye miatt, vállalva a további kockázatot, összefagyva, vizesen, sárosan mindketten visszamásztak a lélekvesztő ladikba. Letörten kieveztek a partra. Emberi szemtanú, szerencséjükre nem volt, nem látta más ember a történteket, csak a part menti fűzfák, a hajladozó nádszálak között rejtőzködő, kárörvendő vízivadak. A fegyver vélhető helyét csak ők ketten tudták, no meg a tó enyhén hullámzó vízében megrémült, az iszapágyuk megbolygatásáért neheztelő, vermelő halak. A további keresést közös megegyezéssel ezért tavaszra halasztották. A két kacsavadász csapzottan, vadkacsa és puska nélkül gyalog, szinte futva tette meg a hazáig vezető több km-es utat. A sors szerint nem volt számukra elég büntetés a megfázás, a megbetegedés esélye, veszélye, még otthon a két asszony szóáradatait is tűrniük kellett. A meleg lakás, de talán a különböző emberi jelzők elviseléséhez a meglévő belső tartásuk - a megfázásos tüneteken kívül – komolyabb betegséget nem engedtek bennük kifejlődni. A vadászszezon további része számukra az átélt vadászélmény önértékelésével, a vadásztársak előtti mentegetőzésekkel telt el. Saját hibájuk miatt puska nélkül nem volt célszerű részt venniük a társas vadászatokon. A tél folyamán többször kigyalogoltak a tóhoz. Nézték egyszer a jeges, szél fodrozta vizét, majd másik alkalommal a befagyott, jéggel borított tavat, s tervezgették a tavaszi fegyverkereső akciót.
Egy igen hideg, havas, jeges téli napon ismét kilátogattak a tett színhelyére. A gyalogtúra során útba ejtették – a Bácsalmástól az országhatár felé mintegy 3 kilométerre fekvő, a DunaTisza közti szikes tavak egyik legdélebbikét - a Sós-tót. A tóparton bepárlott sziksót egykor mosásra és szappanfőzésre, iszapját gyógyításra használták. Ezt a tavat 1911-ben a Bácsalmási Járás című újságban megjelent versrészlet is megemlítette:
„Valahol nem messze, félóra járásra,
Terül egy kis tenger, Bácsalmás Sóstója.
A víz olyan sós, akárcsak a tenger,
Éppen hogy csak háborogni nem mer.”
A két vadász már a távolból látta a tó partján üldögélő vadkacsákat. Mikor közelebb értek, a récecsapat csak továbbtotyogott, de közülük egy sem szállt fel. A hirtelen jött csikorgó hidegben a vadkacsák tollára, szárnyukra fagyott a víz, azért nem tudtak felreppenni. A fürge kacsavadászoknak sikerült néhányat szabad kézzel megfogni. Az összefagyott, zsákmányolt madarakat belerakták a hátizsákba. Zsákkal a hátukon – kis kerülővel, még a Mosztonga tavat, a vadászpuska nyughelyét is érintve - a sikeres, puska nélküli vadászatból hazatértek. A lakásuk meleg konyhájába érve, az asszonyok érdeklődésére az élménybeszámoló következett, majd kinyitották a hátizsákot. Igen ám, csak a testük melegétől, meg a meleg konyhában töltött rövid idő alatt a kacsákról leolvadt a jég. Még a hátizsák zsinórját ki sem bogozták teljesen, a kacsák felcsaptak, nagy robajjal kiröppentek a fogságból. Menekülni próbáltak, de a konyhából nem tudtak kijutni a szabadba. Nagy baj lett! A megriadt madarak, ami törékeny edény szabadon volt a helyiségben, azt mind összetörték. Amit nem a kacsák, azt a vadászok zúzták össze a kapkodásukkal. Mire az összes kacsa újra a zsákba került, a konyha kész csatatér lett.
A 16-os belga sörétes a Mosztonga-tó iszapjában telelt. Tavasszal, a víz felmelegedése után, úgy május közepe táján, néhány fiatal jó barát segítségével, a karjukkal összekapaszkodva, vonalat alkotva, a megadott helyen végigtaposták a medret. Hosszú keresés után végre megtalálták a duplacsövűt. A téli napok, hetek alatt iszappal telerakódtak a csövei és a kisebb üregei. Alig lehetett ráismerni. Siralmas látvány volt a vadász számára, de az öröm mindenek feletti volt. A gazdája ölelgette, simogatta, tisztogatta, s közben csókolgatta a hideg acélt. A lemosás, kimosás után már nem is volt olyan nagyon csúnya. Az iszap aránylag jól konzerválta. A rozsda enyhén kikezdte a nemes acélt, de más komolyabb sérülése nem lett. Egy ügyes fegyvermester néhány nap alatt rendbe tette. Újra barnította, megmentette a selejtezéstől, a hatástalanítástól. Az értékes vadászpuska, a Tata haláláig hű társa maradt.
Ha önnek is van egy jó története, írása, amelyet megosztana másokkal is, akkor ne habozzon, küldje el szerkesztőségünk részére az info@nimrod.hu címre!