Még csillagos égbolt fogadott, mikor kiszálltam a kocsiból ott, ahol éppen elfogyott alólam az aszfalt.
Akik ezeket a soraimat olvassák, biztosan ismerik azt a felemelő érzést, amit a kora hajnali erdő illata és az előttünk álló élmények lehetőségének gondolata ad. Én is így indultam neki a sötét, párás erdőnek, hogy felkeressek egy konkrét helyszínt, melyet pár nappal korábban napközben láttam és nagyon ígéretesnek találtam.
A nagy kiterjedésű erdők között elhelyezkedő lucernatábla és gabonaföld a vad számára ideális helynek tűnt, ráadásul láttam jó néhány friss szarvasbikanyomot is, ami felvillanyozott. A terület gazdája szintén megerősített benne, hogy hajnalban van esélyem a hazai erdők királyát meglesnem a területen. Szóval ezért érkeztem oda, a korai időpont oka pedig az volt, hogy a remélt fotózási helyszín a kocsitól bizony igen távol esett, és még sötétben szerettem volna oda eljutni. Másfél órás gyaloglás után elértem az erdők által közrefogott kis mezőgazdasági területet. A pirkadat fényei már megjelentek a horizonton, és egész jól be lehetett látni a területet.
Elsőre csak egy őzsutát láttam zavartalanul legelni a lucernában, de más vadat nem észleltem. A szelem jó volt, ezért egy fatörzsnek támaszkodva várakoztam és figyeltem. A surlófények gyorsan terjedtek és színezték meg a felszínt, ezért elindultam, hogy az erdő szélén cserkelve közelebb menjek a távolban elterülő gabonatáblához. Néhány száz méterre voltam a tábla szélétől, mikor a kalászok tengeréből kiemelkedett valami barna folt, de csak egy pillanatra, majd el is tűnt. Ilyen távolságból őzre gyanakodtam. Mindenesetre elindultam az irányába. A szél szemből fújt, és meg is erősödött, így bátrabban lépkedtem, sőt már-már futottam, hogy a nagy távot minél előbb lecsökkentsem. A barna folt ismét kiemelkedett, ugyanott, ahol korábban is, tehát az a valami egy helyben tartózkodott.
Szemem elé emeltem a fényképezőgépet, és a teleobjektív kirajzolt egy barkás koronatöredéket, amely éppen akkor bukott ismét a kalászok alá. Heves szívdobogással konstatáltam, hogy a kalásztenger bizony egy gímszarvasbikát rejt magában. A maradék néhány száz métert óvatosan, de gyors tempóban tettem meg, le nem véve a szememet a pontról, ahol a korona eltűnt. A tábla széléhez közel beálltam egy művelőútba, és vártam a csodát. A csoda pedig úgyszintén váratott magára, de aztán megmozdultak a gabonaszárak, és kiemelkedtek belőle az agancsszárak.
Percekig csak a barkás agancsokat tudtam fotózni, majd felemelkedett egy fej is, végül a hozzá tartozó robosztus test. A hajnali csoda, melyért odamentem, ott állt előttem.
