Egyik reggel a községi határ mellett kocsikáztam hazafelé.
Bágyadt nyárutói reggel volt, amikor az ember lusta örömmel szemlélődik erre-arra, és nyomában - úgy érzi - már az ősz jár.
A zöld tengeritáblák között barna sávok nyújtózkodtak, melyeken ökrök ballagtak az eke előtt. Tarlót buktattak.
Az egyik ökörpár körül sok fehérség, melyeket libáknak néztem.
Lám, az okos gazda! - gondoltam. - Kihozta a libákat, s amíg ő szánt, azok összeszedik a széthullt szemet.
Amint haladtunk, a libák túlságosan nagyok lettek, és közel érve alig hittem magamnak, mert a tenyérnyi kis földön gólyák bogarásztak. A föld hossza talán harminc méter, a szélessége nincs több tizenöt méternél - és hét gólya jár az eke nyomában. Két öreg és öt fiatal. Egy fészekalja.
A gazda halkan biztatta ökreit, és látszott minden mozdulatán, hogy ő is élvezte a gólyák közelségét. Nem akarta elriasztani őket, hiszen neki dolgoztak!
Bibliai kép.
A gólyák a kis földön szinte körülvették a szántóvetőt, és néha négy-öt méternél sem voltak messzebb.
Utam mellettük vitt el. Megállni nem mertem, mert az én kocsimra a gólyák már figyeltek. Bennem már nem bíztak. Mentem hát tovább, és keserűen gondoltam a fényképezőgépre, mely mindig ilyenkor hiányzik. Micsoda képet csinálhattam volna!
Hiába írom le ezt a képet, ezt látni kellett volna minden vadásznak.
Nyári reggelben ballagó két szelíd ökör, mögöttük a nagy bajszú, idős gazda, aki rám nézett, s csak a szemével intett:
- Látod a madaraimat?
Visszahunyorogtam:
- Látom! Hogyne látnám! Bár látnának benneteket minden magyar vadászok! Itt talán megvilágosodna előttük, hogy a gólya, piros lábú, öreg madarunk, mért viszi fiait a szántóvető kis barázdájára, és mért tanítja a fiatalokat egerészni, bogarászni. Itt talán megéreznék ennek a képnek örök szimbólumát, mert ezen a képen az ember, a madár és a föld elválaszthatatlanul egyek és magyarok voltak.
Megjelent a Nimród Vadászújságban, 1937. augusztus 20-án.
Szerző: Fekete István