Széchenyi Zsigmond születésének 125. évfordulója alkalmából ezúttal Békés Sándornak, lapunk főmunkatársának gondolatait osztjuk meg az olvasókkal. Írása Széchenyin keresztül érzékelteti a kultúra szerepét, fontosságát az életünkben.
Minden jó könyvet érdemes – és szükséges is lenne –, többször elolvasni. Minden életkorban és minden élethelyzetben mást olvasunk ugyanis ki belőle. Az életművekre nézve ez fokozottan igaz.
Aki kiskamasz korában olvassa Széchenyi Zsigmond Ahogy elkezdődött című kötetét, annak a fantáziáját magától értetődően a verebésző kis gróf sörétszemeket köpködő, „ezerlövető” fegyvere ragadja meg, elemi erejű vágyat ébresztve benne egy saját légpuska iránt. A nagyobb fiúkban a kalandok, a nagy utazások iránti sóvárgást váltják ki a megpróbáltatásokkal teli vadászatok szemléletes leírásai. Én a Hengergő homok egy öreg, megviselt példányát olvasva éltem ezt meg. A naplóbejegyzésekben szereplő földrajzi és helységnevek alapján térképen próbáltam követni hőseim előrehaladását. A dombóvári gimnáziumban, Lerrner Elemér tanár úr földrajz szakkörének kicsinyke térképszobájában késő estébe nyúlóan „utazgattam” Kogutowicz Manó atlaszai és földgömbje segítésével a nagyvilágban. A térképek zöld, kék, barna és sárga színei irdatlan nagy erdők, végtelen tengerek, égbenyúló hegyek és mérhetetlen kiterjedésű sivatagok – melyeket Széchenyi sárga, meleg hómezőként láttatott –, képét vetítették elém. Úgy olvastam a térképeket, mintha kalandregények lettek volna. Sok térképem van, gyakran kóborolok általuk messzi, idegen tájakon ma is.
A Hengergő homok, az Afrikai tábortüzek, a Csui, az Elefántország és az Alaszkában vadásztam című könyvek adta élmények nélkül aligha lettem volna vadász. Már volt puskám, de annak az esélye, hogy egyszer én is Afrikai földjére léphetek, még sehol se volt. Az 1970-es éveket írtuk. Ízlelgettem az „elérhetetlen világ” vadjainak neveit – bongó, kudu, szituttunga, karakál –, nézegettem a terítékfotókat, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy a térképek után immár Brehm Az állatok világa című műve is mindennapos „segédeszközöm”… Mintha Széchenyi figyelmeztetően rám szólt volna a könyvespolcról, hogy a vadászat ismeret, sőt tudomány is, nem csupán vadűzés…
Aki nemcsak néz, de lát is utazásai során, az jó esetben sok mindenre rádöbben. Széchenyi engem mostanság a természet szeretete és féltése mellett arra figyelmeztet, hogy tisztelni kell minden népet, minden kultúrát, minden ember méltóságát. Mert a kultúra nem azonos a műszaki-technikai színvonallal, a kifinomult eszközhasználattal, az öltözködéssel, a divattal, az életszínvonallal – még kevésbé a gazdasági és fegyveres hatalommal. A „felsőbbrendű” kultúra nevében iszonyatos bűnöket követtek el a történelem folyamán. A Hengergő homok című könyvében Széchenyi megvallja, hogy milyen nyomasztó érzés volt az angol fennhatóságú Szudánban a hajdani rabszolga-kereskedők sivatagi karavánútján haladni. „A férfiakat járomban hajtották, nyakuk kettesével szorult a nehéz farámába. Ha egyikük kidőlt, a másikat addig verték, míg talpra nem emelte társát, vagy ő maga is el nem esett. Aki pedig elesett, az ott is maradt…”
A jó könyvnek, akármikor is írták, mindig van aktuális üzenete. Háborúk tüze lobog szerte a világban. Hol itt, hol ott akarják valakik megmondani más népeknek, hogy hogyan éljenek. A Csui-ban olvasom: „…a fehér ember civilizációja nem fajközi kaptafa, amire mindenféle színű bőrt rá lehet húzni. Nem általánosan alkalmazható, egyetemes boldogító szer, hanem kényes szérum, amely helytelen adagolásban népeket tönkretevő, évezredes megelégedettséget romba döntő szörnyű méreggé válhat (…) A felhúzott revolver nem alkalmas eszköz új eszmék meghonosítására…”
Mangi asszonnyal beszélgetve egy alkalommal Széchenyi Zsigmond írói „titkai” felől faggatóztam. Mindent együtt látott a környezetével, és az összefüggéseivel – mondta –, mondandója megfogalmazását illetően pedig nagyon igényes volt. „Többnyire éjszaka dolgozott, aztán reggel átadta az anyagot letisztázásra. De ezzel nem ért véget a munka, mert újra meg újra belejavított. Többször is előfordult, hogy az általam az ágy alá dugott kéziratot titkon előkereste, és ismét belejavított…”