A választott címszó, Mindenszentek, egyházi ünnepet jelent. Ünnepnapot, az üdvözült lelkek emléknapját, melyet a katolikus keresztény világ minden év november 1-én tart.
Mi katolikusok ezen a napon emlékezünk meg szeretteinkről, mindazokról, akik már nem lehetnek közöttünk, de akiknek emléke folyvást szemünk előtt lebeg, és rájuk gondolva vissza-visszatérően melegség önti el szívünket.
E magasztos gondolatok valamikor nagyon régen, vadászat közben egy magaslesen ülve futottak át az agyamon. Az ünnepet újra munkaszüneti nappá nyilvánították, s miután családi, rokoni kötelezettségeimet a temetőjárást illetően már az előző hét végén leróttam, úgy gondoltam, a szabadidőt kihasználva vadászattal ünnepelek. Az elődök emlékének legbelül megmaradt mélabús érzésével, de nagy várakozással foglaltam el helyemet.
A magasles, ahova befészkeltem magam a magyarpolányi mezőn egy dombtetőn áll. Nem valami szép helyen, szemben velem a szocializmusból örökölt épületeivel, füstölgő gyárkéményeivel Ajka városa látszik, a vadászterületet pedig arrafelé a nagy forgalmú 8-as főút zárja le. Szóval elképzelhető ennél festőibb látvány is. Reményeimet azonban több tényező is alátámasztja. Mindenekelőtt a hír, hogy itt a les mellett időnként egy kapitális vadkan jelenik meg, és többnyire még világosban elindul a gyepesi mező irányába. (Persze sohasem akkor, amikor a vadász várja.) Az ilyen hír egymaga is elég lenne, de számomra az a helyzet sem közömbös, hogy régi vadászterületemre érkeztem vissza, hosszú távollétem után most meghívott vendégként újra felidézhetem, átélhetem az egykor itt eltöltött szép vadásznapokat.
Az első novemberi nap olyan, amilyen: szürke, egyhangú, majdhogynem unalmas. Szellő sem fúj, lent a kis patakot kísérő nádas-égeres néma, mozdulatlan. Üres az egész határ, jövetre sem találkoztam semmilyen vaddal. Kísérőm lerakott autójáról a falu felett, mondván: ismered a területet, járj körbe, cserkeld végig az akácos árkokat, hátha felugrasztasz valamit, esetleg lövésre is lesz lehetőséged. Ezek után óvatosan indultam, átszellemülten jártam, eszembe jutott, híres előd nyomdokain cserkelhetek, Fekete István vadászott itt egykoron, élményeit egyik novellájában szépen megírta. Most azonban ez sem segít.
A vadászember persze sohasem unatkozik. Ha van szeme, szíve-lelke, márpedig van, észreveszi maga körül az apró rezdüléseket. Hozzám egy csapat madárka érkezik. Tengelicek heten-nyolcan, és nagy csipogással lepik el a már színüket vesztett bogáncs, imola és egyéb virágokat. Szorgoskodnak, teszik- veszik magukat, gyűjtik a magvakat, velük az erőt a tél átvészeléséhez. De ni-ni, a tarkabarka madarak közé egy idegen került, ahogy nézem, egy zöldike. A távcsövemen át figyelem, teljesen úgy viselkedik, mint színesebb társai. Elgondolkodok, vajon milyen körülmény késztette madaramat, hogy saját csapatát elhagyva idegenekhez csatlakozzon. Lám, a természet minden pillanatban produkál valami szokatlant.
A madarak elröppennek, visszaáll a nyugalom. A szürkület erősödik, szemben sorban gyulladnak ki a város fényei. Jobb híján távcsövemen ezeket figyelem, találgatom melyik mögött milyen létesítmény állhat. Apró sejtelmes fényeket is látok, jobban mondva inkább csak érzek. Beugrik, hiszen Mindenszentek van, a temető jelenségei lehetnek ezek. És önkéntelenül belém nyilall a gondolat, vadászbarátom nyugszik ott, alig pár hónapja temettük.
G. Tibor igazi cimborám volt. Mi vadászok tudjuk, a vadászbarátság messze több az egyszerű barátságnál, az emberi kapcsolatoknak olyan kiemelt szintjét jelenti, ami semmi mással össze nem hasonlítható. Több, mint egy negyedszázadot vadásztunk együtt, az élmények sokasága kísérte végig életünket. Legnagyobb fájdalmamra elkapta egy végzetes betegség, hirtelen távozott, segíteni már nem lehetett. Míg itt a lesen várakozok, önkéntelenül eszembe jutnak, szemem előtt sorjáznak az emlékezetesebb megmozdulásaink.
Emlékszem, már az első találkozásunk is rendkívüli volt. Akkoriban új munkahelyemen jöttünk össze, ott derült ki, mindketten erdészek, erdőmérnökök vagyunk, ráadásul egyívásúak, csupán egy hónap választ el bennünket. Amikor meg azt is felfedeztük egymásról, mindketten a vadászok táborához tartozunk, azonnal kialakult közöttünk a barátság. Rögtön felajánlotta, hagyjam ott a régi vadásztársaságomat, s mint titkár, beprotezsál az övébe Farkasgyepűn. Hamarosan így történt.
Ettől kezdve sülve-főve együtt vadásztunk Tiborral. Együttműködésünket még az a tény is előmozdította, hogy Pápán alig pár méterre laktunk egymástól. Elmondható, igazi, őszinte kapcsolat lett a miénk, szinte felbonthatatlan. Tanúbizonyság erre, hogy pl. sikeres vadászat után rendszeresen elvállalta az általam elejtett vad kizsigerelését. Valami baj volt akkoriban a gyomrommal, a bendő szagára mindig hányinger kapott el, ezt észrevéve azonnal a segítségemre sietett. Igaz, a vége felé egyszer-egyszer már megjegyezte: „a fene az úri gyomrodba, valami gyógyszert írathatnál az orvossal”. Ettől függetlenül vette a kését, és rögvest nekiállt.
Kiruccanásaink sorában hamarosan elérkezett az év végi ünnepeket megelőző kompetencia vadászat. (Amikor a lőtt vad húsa a végén szétosztásra kerül). Izgalommal készültem, első alkalom volt, hogy igazi bakonyi hajtóvadászaton vehettem részt. Tibor vállalta, hogy Trabantjával majd elfuvaroz a gyülekezési helyre. Igen ám, de a vadászat előtt éjjel hatalmas hóvihar támadt, reggel mozdulni is alig lehetett. Sőt, a rádió bemondta, Pápa felől Farkasgyepűre az országút járhatatlan. Mi azonban nagyon meg voltunk indulva, tanakodtunk, mit lehetne tenni. A végén oda jutottunk, megkíséreljük körbe járva. Ami azt jelentette, hogy délnek indulva Noszlopon át Bakonygyepes falunál ki a 8-as útra, Városlődnél meg vissza Farkasgyepű felé. Őrültségnek tűnt, de hát fiatalok voltunk, és vadászok.
Hólapátokkal felszerelkezve elindultunk. Fújt ugyan még a förgeteg, de Bakonypölöskéig nem volt semmi gond, ha nehezen is, folyamatosan haladtunk. A falut elhagyva azonban hosszú gépkocsisor állt előttünk, elakadtak a hófúvásban. Megvizsgálva a helyzetet, megállapítottuk: minden jármű az egyik oldalon áll, az út másik fele szabad. Jobban mondva ott mintegy nyolcvan méter hosszan térdig érő hó magaslik. Csak nem adjuk fel - néztünk egymásra. Jobb híján elvállaltam, hogy én a kocsi ellőtt a két kerékcsapát felváltva villámgyorsan kilapátolom, ő pedig állandóan nyomul mögöttem, hogy a szél ne tudja újra betemetni. Ezt csináltuk, és lépésről lépésre előbbre jutottunk. Nem cifrázom, átértünk, igaz, még a fenekem végén is folyt a veríték, a lábamon meg alig álltam.
Ettől kezdve már jobban haladtunk, és elértük a gyülekezési helyet. Mondanom sem kell rajtunk kívül ott nyoma sem volt vadászoknak. Társaink jobbnak látták a szobából, a kályha mellől „élvezni” a telet. Pedig az időjárás közben jóra fordult, lényegében príma vadászidő kerekedett.
Innen az események már normális kerékvágásban haladtak. Hajtóvadászatra ketten kevesen vagyunk, ez nyilvánvaló volt, ezért hát cserkélésbe kezdtünk. Tibor elmagyarázta merre menjek, a végén hol találkozunk, és elindultunk. Később párhuzamos cserkelésnek neveztük el ezt a módszert, többnyire bevált.
Az út, amit számomra kijelölt, középkorú lucfenyvesben vezetett. A friss hóban hangtalanul osontam, távcsövemmel be-belestem a sűrűn álló fák alá. Ott félhomály honolt, szükség volt az optikára. Kis idő után az egyik fa tövében gyanús foltot vettem észre. Hosszan vizsgálva a foltnak egyre inkább fekvő vaddisznó formája lett. Mintha még a fülét is láttam volna mozogni. Felkészültem a lövésre, célozva köhintettem egyet. Az a valami hirtelen felült, én meg lőttem. Jól láttam, disznó volt, helyben maradt.
Nagy volt az örömöm, meglőttem első farkasgyepűi vaddisznómat. Odalépve meggyőződtem róla, egy kis kan fekszik a vacokban. (Később az is kiderült, 17 cm-es agyara lett).
Pár perc múlva Tibor felől is lövés hallatszott. Megnyújtottam lépteimet, hamarosan találkoztunk. Az ő öröme sem volt kisebb, egy süldőt sikerül elejtenie. Innét aztán már munka következett: zsigerelés, és vissza a faluba a vadat beszállítandó valami alkalmi fuvart szerezni. Az én barátomnak ez nem okozott gondot, eredendően farkasgyepűi volt, otthon érezte magát. Az erdészet adott mindjárt lovas szánt, a fogatos ráadásul Tibi egykori iskolatársa volt, szívesen jött. A beígért vaddisznómáj is nyomhatott valamit a latba.
A legvégén még a fogatossal együtt hármasban megittuk a kötelező áldomást, aztán dönteni kellett, mi legyen a vaddisznókkal. Komoly pofát felvéve, ahogy két intézőbizottsági taghoz illik, megszavaztuk, az én disznómat leadjuk a devecseri MAVAD hűtőházba, a süldőt pedig elosztjuk kettőnk között. Elvégre kompetencia vadászaton vagyunk – nem igaz?
Így történt. Hazafelé még nagyobb kört kellett megtennünk, de arra az időre az utakat már végig járhatóvá tették.
Mint mondtam, közös attrakcióinkon rengeteg élményben volt részünk. Még alföldi vadászat is kialakult a dologból. Tibor tartalékos katonatiszt volt, tüzér főhadnagy, gyakran, szinte évente hívták rövidebb-hosszabb szolgálatra. (Valószínűleg a légelhárító ágyúval is ugyanolyan jól bánt, mint a vadászfegyverrel). Egy ilyen útja előtt, amikor Mezőtúrra rendelték, megbeszéltük, keres valami összeköttetést a helyi vadászokkal. Na, az én barátom ezt örömmel vállalta, és ami a lényeg, meg is oldotta. Ebből aztán több évtizedes kapcsolat alakult ki. Az ottani, tehát a Fekete István Vadásztársaság néhány tagja járt hozzánk minden évben szarvast, vaddisznót lőni, mi pedig hozzájuk apróvadra vadászni. Sajnos a szép napok elmúltak; vadásztársaságaink megszűntek, vagy átalakultak, barátaink többsége pedig már az örök vadászmezőkön űzi olthatatlan szenvedélyét.
Merengéseimből egy hangos kürtszó hoz vissza a novemberi estébe, az országúton hangoskodik egy sofőr. Az idő közben eltelt, erősen sötétedik; kezdem összepakolni a holmimat. Csak úgy megszokásból pillantok még egyszer az erdő felé, meglepődve látom, három vaddisznó fülel ott mozdulatlanul. Kapom fel azonnal a puskámat, még éppen elég a fény, a legszélsőt megcélozva elhúzom a billentyűt. A disznó ottmarad, én meg gyorsan lemászok a lesről. Odaérve egy negyven kiló körüli süldő fekszik előttem. Az első gondolatom, hogy ezt a jelenetet biztosan az én barátom rendezte meg odafentről. Nélküle ez aligha jöhetett volna így össze. Hálás meghatódással emelem kalapomat az ég felé. Aztán a köztünk egykor mindennapos évődő hangnemben még hozzá gondolom: - Tibikém! Ha már ilyen jó vagy hozzám, igazán a kant küldhetted volna!
Lövésem után gyorsan megérkezik vendéglátóm a GAZ terepjárójával. Mosolyogva gratulál, és nyújtja át az ilyenkor szokásos töretet. Én meg azonnal tovább gondolom a dolgot, akárhogy is alakul, holnap újra eljövök ide az ajkai temetőbe, a kapott töretet meg odatűzöm a barátom fejfája mellé. Biztos vagyok benne, új mennybéli otthonában jobban örül majd neki, mint az összes virágnak együttvéve.
Ha önnek is van egy jó története, írása, amelyet megosztana másokkal is, akkor ne habozzon, küldje el szerkesztőségünk részére a hirek@nimrod.hu címre!