Rendhagyó könyvajánló, amely a precízen vezetett vadásznaplók tulajdonosainak szól leginkább.
Bármilyen furcsa, erre a kérdésre két okból sem mindig könnyű választ adni. Egyfelől az is előfordulhat, hogy a zsákmány faji hovatartozása nem is érdekli különösebben annak elejtőjét, és megelégszik azzal, hogy valamilyen szlenggel illesse. Jó példa erre a „licsi”, amely az angol „Lechwe” szó elferdítése, így a Zambézi mocsáriantilop (Kobus leche) gúnyneve. A sort lehetne folytatni, remek példákat felhozva néhány, jobbára magánkiadásban megjelent Afrika-vadászkönyvből.
Ám van egy másik oka is annak, hogy az elejtett vagy lencsevégre kapott vad fajának pontos megállapítása utánjárást igényel. Ez pedig az az eset, amikor a zsákmányról kiderül, hogy már nem is ahhoz a fajhoz tartozik, mint pár éve. Ugyanis a rendszertant a genetikai vizsgálatok igencsak megbolygatták, fajokból alfajok lettek, míg az alfajokból nemritkán fajok. Utóbbi a gyakoribb. Azt, hogy ez mennyire így van, jól példázza az ismert bozóti antilop (Tragelaphus spp.). Széchenyi Zsigmond 1947-ben megírt, de csak 1990-ben kiadott Trófeáim bemutatkoznak című könyvében még egy fajként, igaz, két alfajként szerepelteti e ma is kedvelt vadászzsákmányt. Az 1970-es években sokáig az Afrika-vadászok bibliája volt Jean Dorst és Pierre Dangelot A Field Guide to the Larger Mammals of Afrika című határozókönyve, melynek leginkább német fordítása jutott el hazánkba. Nos, e könyv egy fajjal és két alfajjal el is intézi a bozóti antilopot. De mi a helyzet ma? A bozóti antilopot nem kevesebb, mint nyolc fajra bontották! Bizonyára nagy az egyes fajok közötti genetikai különbség, ám e sorok írója eddig három fajukkal találkozott a természetben, ám azok, legalábbis külcsínre, bizony nagyjából egyformák voltak.
Ezek után nézzük csaknem minden vadász dédelgetett álmát, a kafferbivalyt. Volt két alfaja, a nagyobb fekete és a kisebb vörös (őserdei), most pedig van négy (sőt, egyesek szerint öt!) különálló faja. Igaz, ezek legalább szemre is különböznek egymástól. A legismertebb a Dél- és Kelet-Afrikában honos hatalmas termetű, általánosan ismert fokföldi kafferbivaly (Syncerus caffer), jóval kisebb nála a két Kongóban és Ruandában honos, igen kis elterjedésű hegyi vagy más néven Virunga kafferbivaly (Syncerus mathewsi). A Nyugat- és Közép-Afrikai kafferbivaly (Syncerus brachyceros) szarvalakulása jelentősen eltér az előző kettőtől, és mind közül a legkisebb az őserdei vagy más néven vörös bivaly (Syncerus nanus). Talán kis termete miatt, ez utóbbi állatkertekben a leggyakoribb a négy faj közül. Magyarországon Győrött és Budapesten is látható.
Alig van olyan patás, aminek a faji hovatartozását meg ne reformálták volna. Az egykori csíkos vagy fehérszakállú gnúból például négy faj lett, a topiból is négy, a szitatungából öt – és sorolhatnám tovább még sokáig.
Külön kérdést vetnek fel a vadkecskék és vadjuhok. Náluk már csak azért sem lehet eligazodni, mert olykor más-más fajokat és alfajokat közölnek a zoológusok és speciálisan vadászok számára készített könyvek. Ez utóbbinál a CIC által kiadott, csodálatos, minden érdeklődőnek ajánlható (igaz, sajnos méregdrága) munkára gondolok: Gerhard R. Damm and Nicolas Franco: CIC Caprinae Atlas of The World I-II, CIC-Rowland Ward Publications, 2014.
A kutyafélék sem úszták meg a „fajváltozást”. Aki például Afrikában aranysakált lőtt, az voltaképpen egy ott élő farkas fajra, aranyfarkasra (Canis lupaster) vadászott. Bár e faj hasonlít az aranysakálhoz, Nyugat-Afrikában élő alfajának van egy egészen farkasszerű fenotípusa is.
A macskafélék rendszertanának egy részénél viszont egyszerűsítettek. A tigrist csupán két alfajra osztották: a kontinensen élőre (ide tartozik az egykori bengáli, szibériai, dél-kínai, indokínai, maláj és a már kipusztult perzsa) és szigetire (szumátrai, valamint a már kipusztult bali és jávai). A világ oroszlánjait is mindössze két vagy három alfajra osztották, attól függően, hogy milyen újabb keletű szakirodalmat olvas az ember.
Ám mindenkit megnyugtatok, a régi jó határozókönyveket azért nem kell kidobni. Nagyjából mindegyikből meg lehet határozni, hogy az adott vadászterületen milyen fajok élnek. Aki pedig pontosabb információkra vágyik, azoknak a következő könyveket tudom ajánlani: José R. Castelló három pompás könyvét: Bovids of the World, 2016; Canids of the World, 2018; Felids and Hyenas of the World, 2020, mindhármat a Princeton University Press jelentette meg. Állítólag hamarosan kiadásra kerül a szarvasfélékkel foglalkozó kötet. E könyvek voltaképpen klasszikus felépítésű, de rendkívül részletes határozók. Képben és írásban a legújabb (bár olykor még mindig vitatott) rendszertan szerint az összes ismert emlősfajt bemutatja a Lynx Edicions gondozásában 2020-ban megjelentetett Illustrated Checklist of the Mammals of the World vaskos két kötete. Eddig csak az emlősökről volt szó, ám aki a madarak szintén jócskán felforgatott rendszertanára kíváncsi, annak ajánlható a szintén a Lynx Edicions gondozásában megjelent, szintén 2020-ban kiadott All the Birds of the World alánlható.
Akik vadásznaplót írnak, netán publikálni szeretnének, azonak a fentiek mellett még fejtörést okozhat, hogy sok fajnak nincs elfogadott magyar neve, másoknak pedig túl sok is van. Irányadóként ajánlom Buzás Balázs-Csorba Gábor-Simon László 2011-ben, a Nimród Safari 6. számában megjelent A Föld patás állatainak névjegyzéke című írását. Az idők folyamán már ez is megkopott, némiképp elavult, de egyelőre nincs jobb...