Megidéztek egy vadőrt, de csak halotti levele érkezett meg helyette.
Mikor a tanúkat megkérdezték, minek következtében halt meg, azt felelték, hogy valószínűleg az orvvadászok tették el láb alól, bosszúból, mert meglőtte egyik társukat, aki ennek következtében megvakult. Kissé spanyolul hangzik ugyan, de hát így olvastam az Új Nemzedék július 9-i számának egy törvényszéki reportjában, amelyet lapunknak egyik barátja küldött meg. Félreértések elkerülése végett azonban ki kell jelentenem, hogy nem a tanúvallomás lényege hangzik spanyolul, mert hiszen nagyon sok vadőrt eltettek már láb alól, csupán a «valószínűleg» szó hangzik kissé furcsán, mert ebből azt lehetne következtetni, hogy a hatóság napirendre tért a dolog felett s nem állapította meg hivatalosan a halálokát. Ezt pedig aligha lehet feltenni. De ez nem is tartozik reánk. Minket egészen más szempontból érdekel ez a tanúvallomás, sőt minket éppen ez a törvényszék előtt elhangzott «valószínűleg» érdekel legjobban. Maga a szó, amely azt fejezi ki, hogy a tanúk nem gondolva a hatóság vizsgálatának eredményével vagy eredménytelenségével, megalkották a maguk véleményét, s ez a vélemény úgy szól, hogy vadorzók ölték meg a vadőrt. Magam is, mások is, mindenki tudhatja, hogy az ilyen vélemények nem mindig helytállóak, viszont azonban azt sem lehet tagadni, hogy jellemzőek a közfelfogásra. A közfelfogás pedig nem szokott máról holnapra megszületni. Annak idő kell, mire kialakul, táplálék kell, hogy megerősödhessék, kijegecesedhessék, vagyis más szóval: ha az a felfogás, hogy a vadőrt valószínűlegaz orvvadászok tették el láb alól, akkor hasonló esetnek már máskor is, többször is elő kellett fordulnia, különben nem volna a dolog «valószínű». Ha elesem, valószínűleg megütöm magam. Miért gondolom ezt? . . . Mert eddig is megütöttem magam, ha elestem. Ezen nincs mit vitatkozni, még abban az esetben sem, ha netán nem ütöm meg magam. Ha a tanúk úgy vélték, hogy a vadőrt valószínűleg a vadorzók tették el láb alól, akkor ez megelőzőleg is így szokott történni. Meglehet ugyan, hogy ebben az esetben csalódtak, s a vadőr más okból vesztette életét, de tapasztalatuk arra utal, hogy a halál okául a vadorzókat jelöljék meg. Ez a «valószínű» szó kiáltó vad vadászati törvényünk idevágó szakasza ellen. Talán nem cselekszem törvénybeütköző dolgot, mikor meglévő törvényünket bírálom. Most, amikor új törvény megalkotását várjuk, szerény nézetem szerint kötelességem és kötelességünk valamennyiünknek, hogy a régi törvény, illetve a régi gyakorlat hibáira rámutassunk, mert csakis így remélhető, hogy az új törvény olyan lesz, amilyennek lennie kell. Kötelességünk törvényalkotó honatyáinkat arra kérni, hogy az új vadászati törvény megalkotásánál ne az álhumanizmus, hanem azegészséges szigorúság vezesse őket, mert aki a bűnözővel szemben nagyon enyhe, az nem jó szívet, hanem gyengeséget árul el. De nézzük az 1883. évi XX. tc. idevágó szakaszát: 26. §. Aki a tulajdonosnak, vagy ha a vadászat bérbe van adva, a haszonbérlőnek engedélye nélkül vadász: 10 forinttól 50 forintig, és ha a vadászat lóháton történt, 20 forinttól100 forintig terjedhető pénzbüntetéssel sújtandó. 27. §. Ha az orvvadászat éjjel vagy kerített helyen vagy tiltott eszközökkel történt, vagy ha az orvvadász álcázva, avagy másképpen ismeretlenné téve találtatik, vagy ha nevét eltagadja, avagy álnévvel azt, ki tetten kapja, félrevezetni igyekszik, vagy azt veszélyesen fenyegeti, ellene fegyvert fog vagy erőszakot használ, 100 írttól 200 forintig terjedhető pénzbüntetésben elmarasztalandó. Azonfelül, amennyiben az elszámlált esetek a büntető törvényben is tiltott cselekvényt képeznek, a bűnvádi eljárás külön megindítandó. Ennyi az egész, ami a vadorzásra vonatkozik. Egyszer már foglalkoztam a Nimród Vadászújság hasábjain ezzel a két §-sal, s akkor azt mondottam, hogy voltaképpen ezeknek az alapján is el lehet verni a port a vadorzókon, ha a bíró erélyesen nyúl a dologhoz. Ezt fenntartom ma is, de hozzáteszem azt is, hogy nem lehet mindent a bírótól kívánni, különösen nem azt, hogy egyöntetű, minden tekintetben megfelelő gyakorlat fejlődjék ki, mert hiszen a bírák is emberek, s az emberek annyifélék, ahányan vannak. Ez a törvény megfelelt akkor, amikor megalkották, a legbékébb békében, de nem felel meg most, amikor egyrészt a világháború elvadította az alacsonyabb műveltségű emberek erkölcsi felfogását, másrészt pedig a most is folyógazdasági háború nagy tömegeket nyomorba döntött, az ennek következtében pompás talajra találó izgatás pedig fel akar borítani minden társadalmi rendet. Ilyen körülmények között — szerény nézetem szerint — a törvénynek nem rugalmas, a bíró erélyessége vagy vajszíve szerint modulálható párnának kell lennie, hanem kemény szíknek, amelyen kegyetlenül betöri a fejét az, aki ellene fordul. Nézzük csak ebből a szempontból a fentebb idézett §-okat! Nemcsak azt nem veszik figyelembe, hogy a vadorzásfegyveres kézzel is történhetik, tehát olyan körülmények között, amelyek nagyon is csábítanak az emberölésre, hanem ellenkezőleg: ezt szinte természetesnek is tartják, s nem a puskával történő orvvadászatra, hanem a «tiltott eszközökkel», tehát pl. a hurokkal történő orvvadászatra szabnak ki szigorúbb büntetést. Én nem tudom mi vezette ennek a törvénynek a megalkotóit, de valahogy úgy érzem, hogy annyira akarták védeni a vadat, hogy megfeledkeztek a vadőrről. Merthogy a vadat jobban védik, amikor az alattomos hurkolóra szabják ki a büntetést és nem a puskával vadászó, tehát könnyebben leleplezhető vadorzóra, az nyilvánvaló. De nyilvánvaló egyúttal az is, hogy ezzel a puskát a vadorzásnak szinte törvényes eszközéül minősítik — mert hiszen még a lóháton történő vadorzást is jobban büntetik! —s így a törvény őréül szánt vadőrnek az életét szinte odadobják a vadorzó kényének. Igaz ugyan, hogy a 27. § zárómondata a bűnvádi eljárást is megengedi, de csak akkor, amikor a baj már megtörtént, amikor tehát a vadorzó már olyasmit is elkövetett, ami a büntető törvényekbe ütközik, mondjuk pl. agyonlőtte a vadőrt. De vajon feltámad-e ettől a vadőr?... Érez-e valamiféle elégtételt, ha mindjárt akasztófára kerül is gyilkosa, — ahova tudvalevőleg nem kerül, mert hiszen «önvédelemből» követi el tettét? ... A halott vadőr ugyanis nem tudja az ellenkezőt bizonyítani. Minden előny a vadorzó részén van, úgy annyira, hogy szinte ő maga sem tudott volna magára nézve kedvezőbb látszattörvényt alkotni. Mert mit mutat az élet? ... A vadorzó, aki nem a társadalom elitjéből szokott kikerülni így erkölcsi felfogása sem fedi egészen azt a fogalmat, amelyet mi alkotunk magunknak az erkölcsről, könnyen, szinte megfontolás nélkül használja fegyverét, mert szinte biztosra veszi, hogy könnyen megússza a dolgot. Egy kis bűnvádi eljárás, egy kis elcsukás meg sem kottyan neki. A fontos csak az, hogy a vadőr úgy el legyen hallgattatva, hogy ne tudjon ellene vallani. A többi már az ő dolga, mert a törvénnyel való állandó bújócskázása közepette olyan gyakorlatra tett szert, hogy ember legyen az a bíró, aki kiszedi belőle a tiszta igazságot. Szemben áll vele a kötelességteljesítésre, törvénytiszteletre nevelt vadőr. Neki is kezében a puska, tud is vele bánni, de . . . Neki már nemmindegy, hogy öl-e embert vagy sem. Fejlettebb erkölcsiérzéke mindenképpen irtózik az emberöléstől. Törvénytisztelete tiltja a fegyver elhamarkodott használatát, mert hiszen neki nem megnyugvás az, ha sikerül tettét eltitkolnia vagy letagadnia. De józan esze is tiltja, mert tudja, hogy fegyverhasználat esetén bűnvádi eljárás alá kerül, így aztán a «Föl a kezet!» helyett talán inkább az ismert tennisz-műszót kiálthatná oda a tettenért vadorzónak :Adventage for You! — Előny ott! Mert minden előny a vadorzó részén van. Csak az a kérdés mármost: jó-e az olyan törvény, amely az ellene vétőnek biztosít minden előnyt? Különösen, ha még azt is figyelembe vesszük, hogy az illető rendesen a társadalom salakjából kerül ki, míg vele szemben tisztességes, kötelességét teljesítő, törvénytisztelő emberáll? Jó-e a törvény, amely csak megtorolni akar, arra azonban nem igyekszik, hogy a bűntényt megelőzze? Amely kezébe adja a fegyvert a vadorzónak s ezt a körülményt csak akkor bünteti, ha ezzel a fegyverrel vad helyett embert ölt? Ha egy gyerek puskával kárt tesz magában vagy másban, megbüntetik az apját, miért nem ügyelt arra, hogy apuska a gyerek kezébe ne jusson. Pedig szegény talán nem is tehet róla. Hát a törvénynek szabad egy elvetemült csirkefogónak puskát adnia a kezébe? . . . Mert a kezébe adja! Nem minősíti súlyosabban a vadorzást, ha puskával történik. Sőt! A burkolást minősíti súlyosabban. Ha elgondolom annak a nyomorult vadőrnek a sorsát! Sem éjjele, sem nappala, s a mellett minden bokor mögül a halál leskelődhetik rá, mert a fegyveres kézzel történővadorzás csak kihágás! Ha a cigány tyúkot lop s véletlenül egy rozsdás pisztoly is van nála, az már rablás. A vadorzó ellenben csak kihág, még akkor is, ha egészarzenált hord magával. Hát nem lehetetlen állapot ez? Nem a tilalmi idők a legfontosabbak az új törvényben! Volt vad a régi tilalmi idők mellett is s valószínűleg lenne a jövőben is. De fontos a vadőrök élete! Törvénytisztelő, hasznos polgárok élete! Erről nem szabad megfeledkezniük az új törvény alkotóinak!
***