„...Ki van hallgatva 30 kakas. Biztosan fogsz lőni. Siess. Csorbán várlak...”
Ugyan melyik vérbeli vadász tudna ilyen biztató meghívást visszautasítani?
Hiszen még nekem is – akinek vadászcimboráim révén nem egy ilyen hívásban és élvezetben volt már részem – úgy a fejembe szaladt a vér az eljövendő élvezet reményében, hogy már nem is 30, de 300, sőt 3000 kakast láttam a táviratban. A nullák csak úgy karikáztak a szemem előtt.
Egykettőre készen áll a hátizsák, tömve elemózsiával; mert nincs kizárva, hogy a hegyek között valami üres kolibában fogunk éjjelezni, lévén a táviratnak befejezése nem kevésbé biztató:
„...Nappal őzre cserkészünk, este szalonkát lesünk...”
Ember! Mit kívánhatsz még egyebet?
Mit? Azt, hogy a MÁV-val összeházasodott Ks. Od. Budapesttől Csorbáig ezt a nyomorult négyszáz és három kilométernyi utacskát – mikor az ember így a „szomszédba” ruccan talán „egy” kiskakasért – ne kilencedfélóra alatt tegye meg. Hiszen a türelmetlen vadásznak még az utolsó három kilométer is egész öröklét; mert egy percre se tud elaludni attól, hogy a vonat kerekeinek a zakatolása közben is folyton a fülébe dürög a kakas.
A „sors keze” jóvoltából azonban, no meg a jobb kezem ügyessége révén – amiről mit sem tud a „szintén adózott” bal – a hosszú úton sincs részem semmiféle alkalmatlan útitársnak, az emberek legkiállhatatlanabb fajtájának, a „homo viator impertinens”-nek cipőlehúzási műveletében, fokhagymás-kolbászos vacsorája elcsámcsogásában vagy idegrázkódtató hortyogásában gyönyörködni. Mert sajnos ezeket az élvezeteket nálunk még az első osztályú jegyekre is ráadásul adják.
Egyedül utazom.
De nincs nyugtom. Egy darabig olvasom az útra összeszedett esti lapokat. Eldobom. Kell is nekem most politika! Hanyatt heveredem a kupé bársonypamlagán, és belebámulok a pillangólángú lámpa sárgás fényébe. Az üvegburás lámpa a szemhéjforma ernyő mögül óriás félszem buta kíváncsiságával bámul le rám. Ezt is hamar megelégelem. Összehúzom a lámpaernyőt. A küklopsz behunyta óriás szemét. Nem zavar senki, semmi. Most vagyok igazán egyedül... Behúzódom a pamlag sarkába... Gondolkozom, ébren álmodom. Amit álmodom, az az enyém; azt nem veheti el tőlem senki. Hohó! Dehogynem! Hátha már egyikét annak a harminc nyírfajdkakasnak – amelyről úgy álmodozom, mintha betáblázott jogom lenne rája – már szerencsésen zsákmányul is ejtette valaki, aki egy vonattal megelőzött! Mert szemesé a világ! Ej, ej! Még bizony talán irigykedni kezdek? Nem elég már az a bűnöm, amit a laikus világ rám ken most azért, merthogy gyilkos szándékkal keltem útra egy (vagy azt se bánom, ha több!) szerelmes nyírfajdgavallér ellen? Aki ellenem semmit nem vétett! Hm!... Kezd bennem motoszkálni a lelkiismeret. Igaz is. Furcsa az eset. X. Y. nyírfajdkakas szerelmi légyottra siet tyúkocskájához. Sem a hölgyhöz, sem a gavallérhoz semmi közöm. Nem ismerem őket; talán nem is láttam még egyiket sem. S most hívnak sürgősen, nem azzal, hogy: „Tuez la femme!”, hanem azzal, hogy: „Lődd le a kakast!” Mit vétett az ellenem? Mi közöm nekem ahhoz, hogy az első szerelem szabad vagy a házasságtörésnek tilos gyönyöreit élvezik-e? Mi vagyok én? Az erkölcsrendészet utazó hóhérlegénye?
Kegyetlen rendelkezése etikai szempontból a vadászati törvénynek az, hogy míg a hasznos vadak a szeretkezések idejében védve, tilalom alatt vannak, a fajdkakasokat csak a dürgés idejében szabad lőni; amikor szerelemtől részegen udvarolnak a mindig oltalom alatt álló tyúkocskáknak.
A fajdkakasnak tehát a szerelem – halál. El lehet mondani: „Meghalt, mert szeretett.”
A nyírfajdkakas még csak vigyáz, sőt nagyon is vigyáz magára, amikor dürög; mert ilyenkor is olyan éber és óvatos, mintha minden tolla végén szeme-füle volna. Ámde a nagykakas már ismertebb nevét is azért kapta, mert amikor dürög, párjának udvarol: „siket”. Se lát, se hall szerelmi mámorában.
Nem pusztán céltalan vérontás vágya tüzel engem sem arra, hogy szegény kiskakast szerelmi légyottján meglopjam. Hiszen mikor a vadász védett leshelyről, kellő közelségben, megfelelő lőtávolban látja maga előtt dürögni a kakast, hányszor nem lő; pedig van jó puskája, éles a szeme, és biztos a keze. Vagy talán épen azért. Mert nem felesleges-e az öldökléssé fajuló telhetetlenség a zsákmány után, nem kétes értékű-e az élvezetnek az elejtett vadak darabszáma után való becslése, mikor a jó vadásznak csak akarnia kell, hogy mennyit lőjön. A vérbeli vadász a biztos zsákmány egy hányadát szívesen feláldozza azért az élvezetes és tanulságos látványért, amelyben a felesleges puskázás helyett így hosszabb ideig része van.
Bizony még oda lyukadok ki, hogy be fogom bizonyítani, hogy ezt a négyszázhárom kilométeres „macskaugrást” is csak azért teszem, s az egész éjjelemet csak azért rontom el nem alvással, mert hisz én nem is akarok ám nyírfajdkakast lőni!?
Lassan világosodik az idő. Soká tart a hajnali szürkület, mert köd fekszik a Szepesi- és Liptói-fennsíkon. Türelmetlenül állok a vasúti fülke ablakában, és várom a jó szerencsét, amikor a Tátra égbe nyúló gránitbérceit először megpillanthatom.
Pedig dehogy is először! Isten tudja, hányadszor látom már, s hányszor barangoltam semlyékes rétjein, sötétzöld tűlevelű, opálhomályú erdeiben! Hányszor csetlettem-botlottam morénáinak görgeteges sziklatömbjein – gázoltam a lankás oldalakat behálózó vízereken. Hányszor csúsztam meg sima szirtfalain, és ragadtam bele a vadkan járta hűvös, sötét völgyek emberéhes dágványának sarába! Hányszor merült el szemem halálcsendes hegyi tavainak mélységébe, és hallgattam kristálypatakjainak duruzsoló fecsegését. Hányszor csodáltam áhítattal a csipkés gerincek és csúcsok ezüstös szűz havát, és gyönyörködtem borzongva a szeges korbáccsal végighasogatott hegyhátakon az elemek harcában, a vihar bömbölésében! Hányszor pihent fáradt testem verőfényes időben virághímes, csendes rétjein, és hányszor fáradt ki pihent lelkem a sziklaoldalakon visszhangzó, halálvölgyekbe fúló mennydörgés recsegő-ropogó hangjaitól!...
Láttam a Tátrát, mint mennyországot, láttam, mint poklot.
S mégis azt hiszem, hogy mindig először látom. Minden szépsége, élvezete, gyönyörűsége, zordonsága – amit nyújt – mindig és mindig új.
Az Alacsony- és Magas-Tátra által alkotott völgykatlan, a Liptói-fennsík olyan, mint egy óriási üst. Varázsló üstje. Most szortyog, dohog, pöfög benne valami kristályosodó sűrű keverék. Hatalmas felhőgomolyokat lök fel a derengő levegőégbe. Köd száll fel a katlanból, majd szárnyaira veszi a metsző, hideg északi szél, s rohanvást ragadja dél felé.
Baj lesz még ebből! Esőt jósolok.
Vonatom beleszalad a ködbe, éppen a nagy erupcióba, amidőn a vajúdó földanya napvilágra hozza óriás gyermekét. A katlan kékesszürke keverékéből az ég felé gigászi kristályhasábok törnek, melyeknek csúcsán lomhán ül meg a kihűlő hegyek párája: a felszálló köd.
Előttem áll a Magas-Tátra.
Ilyen lehetett első születése is, amikor a palakőzetben megkristályosodott gránitbércek egymásra tornyosultak.
A hegyoldalakat derékban szegi az opálszínű ködsáv, melyben elvesznek az egyes hegycsúcsok, és mindmegannyi sötétzöld fenyves csonka kúp gyanánt terpeszkedik a fennsíkon. Mikor azonban a havas Chocs felől elszabadult északnyugati szél nekifekszik a lassan mozgó ködnek és foszlányokra szaggatja szét, a csonka kúpokból feltörő hatalmas csúcsok megannyi cizellált színezüst bálvány, melyen rózsaszínben törik meg a ködön átszűrődő aranyos napsugár.
Május eleje van, s mégis csaknem a hegycsúcsok derekát övező fenyves véderdőig hóval borított az egész Magas-Tátra. Minden egyes hegycsúcs élesen válik el a levegőég kékesszürke hátterétől, és színhatásuk oly erős, mintha csak kis óra járásnyira volna a félnapi járástávolságban húzódó hegylánc.
A nagyság, a hatalom, a gigászi erő és az évezredek fogalmának megtestesülése, kristályosodása: a Tátra-bércek óriási tömege. S még ebből is észrevehető méltósággal emelkedik ki a többi „nagyhatalom” fölé az ezüst trónon hermelinpalástban ülő, fehér allonge-parókás keményfejű király – a Ferenc József-csúcs.
Itt vagyok tehát ismét és valahára a Tátra alatt!
Szempillantásaimmal végigsimogatom a hegyeket. Századszor megcsodálom a ferde hátú vén Krivánt. Aljában, a Krahulcso-völgyben hajszoltuk a vadkant, és a Paulova rétjén áztunk-fáztunk hóban-fagyban, nyár derekán. Az meg ott, keresztben vele, a hosszú gerincű Osztri és Szoliszko, köztük a zergenyájas Furkota-völggyel. Ott ül a buksi fejű Bástya nyakában a Sátán. Keresem a Csorba-csúcsot. Megvan. Megakad a szemem a színezüst Tátra-csúcs csipkézett gerincén, mely amott húzódik el az Osztervával testvér Tupa és a szakadékos Kopki mögött...
A vonat lassítja futását, közeledünk a csorbai állomáshoz. A nyíres-borókás Nemeckából a vasúti töltésnek szalad egy deres kocsiút. Két gyalogos férfi szaporán szedegeti a lábát, amint a vonatot megpillantja. Vadászok. Megérezzük egymást. Korán kelhettek. Ezek nyírfajddürgésen voltak. Meglátnak a fülke ablakában, és erre diadalmasan lóbálja felém az egyik a már zsákmányul ejtett „kiskakast”.
Megelőztek! A harminc kakasból egy már hiányzik. Ezek már kivették a dézsmát.
Másodmagammal botorkálok a sötétben. Nagyon fiatal még az idő; csak éjfél után kettő az óra. Messze még a hajnal pirkadása, de még szürkülete is. Borulásban a Magas-Tátra; mély sötétség gunnyaszt az aljában. Szótlanul rójuk a jó másfél órai csúszós, sziklás utat. Csak a velünk szembefutó Mlinica duruzsol magában. Deres az út. Csípős északi szél fúj: fagyot lehelnek a havas völgytorkok. Bizony összébb húzom magamon a meleg bekecset. Négyszáz kilométerrel lejjebb, arra Budapesten, kevesen hinnék, hogy itt fent frissen hullott hóban járunk; pedig a hegyi vadvizek tavalyi jégpáncélja az árnyas völgyekben még olvadásnak se indult. Deres a Nemeckának sárgára aszott pöndörfüve is. A rét borókabokrai cukorporral vannak behintve. Ide sietünk mi: mert a „kihallgatott” nyírfajdkakasok kronométeri pontossággal hajnali négy órakor itt dürögnek a sudár fenyővel vegyes, satnya menguszfalvi nyíressel szomszédos Nemeckában. Ilyen borókás réteken állanak a lécekből és fenyőgallyakból összeeszkábált, lugasforma „ernyők”, amiket a szepesi német szomszédság révén a liptói „jó magyarság” is csak „Schirm” néven ismer. Ilyen jó fedezetből biztosan lőhető a rendkívül óvatos kakas – ha leszáll...
Beszállásoljuk magunkat egy ilyen fenyőgallyas „palotába”, és várjuk a jó szerencsét. Olyan mélységes csend birodalmában vagyunk, hogy szinte halljuk egymás szívének a dobogását. Így üldögélünk az ernyő lócáján (mert hát erről a kényelemről is gondoskodtak a palotában) pokrócokba burkoltan vagy jó félórát. Közben már világosodni is kezd az ég alja; hajnali szürkület dereng, és a sátor lombjai között már megvillan a havas hegycsúcsok fehér köntöse.
Szép vagy, Tátra, nagyon szép; de hát most még szebb a „kiskakas”!
A mélységes csendet a távolból valami suhogás töri meg. A hang mind közelebb jön: akárcsak valami hajnaltájban hazavetődő virágos kedvű legény kurjongatna a távolban: „Csuhuj, csuhaj!”
Csitt! Egy moccanást se! Még a lélegzetünket is visszafojtjuk.
Itt a „kiskakas!” Beszállt...
A csuhujozást dobolásforma gurgulázó torokhang váltja fel. Ez a szerelemre hívó hang. Dürög a kakas. Megest más oldalról szól a dürgés. Ketten vannak. Egyik magas, másik mélyebb hangon dürög. Az utóbbi vén kakas lehet.
Hogy a szél seperné el előlem ezeket a csitri, rongyos borókabokrokat! Nem látom tőlük, merre, hol lejti szerelmi táncát a tüzes gavallér; pedig az ernyő lombhézagai közt majd kinézem a szememet. Végre, mégse hiába! Szárnysuhintás nélkül most ereszkedik le az ernyő előtti tisztásra a tyúk. Egy szempillantás alatt az eddig láthatatlan kakasok is ott sátoroznak már a kellemesen meglepett, kapós hölgyike körül. Egyik jobban kelleti magát, mint a másik. Mindegyik nagyon akar tetszeni. A fiatal kakas még tapasztalatlanabb az udvarlásban; no, meg egy kis respektussal is van az öregebb iránt; nem mer nagyon tolakodni. Csak körbe-körbe sátorozva iparkodik „igen szépen” dürögni. Az idősebb kakas se valami „rokkant gavallér” ám; elég még benne a tűz, tapasztalata pedig, no meg bátorsága – talán még több. Illegeti-billegeti magát a pislogó tyúkocska előtt. Ireg-forog, hogy csak úgy villog sátorozó szárnyának a fehér tükre. Toporzékol, ágaskodik kurta lábain, és hébe-korba méternyire dobja fel acélos zöld zománcú, fekete, zömök testét. Vörös pápaszemes szeme karikát hány. Legyezőformára kiterjesztett, sarló alakú farkát negédesen billenti jobbra-balra. Kurta nyaka megduzzad; mert úgy kakatol, ahogy csak a torkán-csőrén kifér.
Mégis, mintha a fiatal tyúkocska (alighanem jérce lesz a galambom!) a fiatal kakas felé pislogatna...
No, csak ez kellett az öregebbnek!
„Csuhuj! Gyepre, legény!”
Nekimegy a reményteljes riválisnak. Összeakaszkodik a két kakas. Csihi-puhi; kopogtatják egymás fejét erős csőrükkel; szárnyaikkal püfölik és karmaikkal tépik egymást, hogy csak úgy röpköd a toll! A tyúkocska pedig pislogva várja, hogy ki győz. Neki mindegy; egyikkel a kettő közül ma mégis lakodalmat tart.
Az öreg a derekabb legény. Megverten, megtépázva vonul félre a fiatal kakas, míg az erősebb a győzelem és szerelem kettős mámorában, jogait követelve sátoroz az engedelmes odaadással leült tyúkocskához.
Óvatosan, lélegzetet visszafojtva emelem lövésre fegyverem.
No most!...
Bizony, igazság szerint így kellett volna ennek most is történni; de hát, sajna! Amit megírtam, az mind csak – emlékezés, képzelet.
Csak addig fedi a valóságot, amíg az ernyőben elhelyezkedtünk. Azután fél óra múlva, a dürgés helyett megjött az eső; olyan tátrai, jóféle, hideg, csendes eső, mellyel úgy teleszívja-teleissza magát még a bekecs is, hogy menten berúgott lenne, ha csak egy kis szesz is van az esőben.
Ázva-fázva, pokrócokban várom a lehetetlent: hátha „beszáll” és dürögni fog egy megbomlott kakas?! Talán mégse hiába várok.
Szent Hubertus! Hát mégis van igazság a földön! Dürgés hangjára emlékeztető gurgulázás, sóhajtozás üti meg éber fülemet. Mégis beszállt egy vállalkozóbb kiskakas. Mintha egészen közelemben, az ernyő tövében dürögne. Kinézek egy nyíláson. Semmi. Olyan pokoli sötétség van – pedig a kalendárium szerint már kelőben van a nap (de hol?) –, hogy tízlépésnyire se látok a borókás tisztáson. Társamat szólítom, merthogy „négy szem többet lát”. Dörmögve, álmosan tápászkodik fel a vizes pokrócokról; mert nagy unalmában a „fajdkakasdürgésen” elbóbiskolt a jámbor.
Mintha egyszerre elmetszették volna a gurgulázó hangokat. A kiskakas felhagyott a dürgéssel – no, mert cimborám is felhagyott a hortyogással.
Ezek után itt már ugyan nincs mit keresnünk. Nyakunkba keríthetjük a vizes pokrócokat, s aztán agyonázva-fázva, vízbe fúlt reményekkel nekivághatunk zuhogó esőben a vagy kétórai csúszós, lucskos, nyaktörő útnak.
Kérdezze csak most valaki, hogy: „Mit lőttél, hogy mulattál a Tátrában?”
Nem tanácslom! Mert – ütök.
(Megjelent az író Hegyen-völgyön című kötetében)