Kittenberger Kálmán A megváltozott Afrika című kötetéből.
A mocsári elefántfű más, mint a szárazabb talajon növő, legalábbis én úgy láttam. Nem nő oly magasra, mint az utóbbi, jó darabon a talajra, illetőleg a mocsárra hajlik, akárcsak a havasokon a henyefenyő, és a szára telis-tele finom szőrökkel. Ha az ember az elefántok nyomában járva ilyen elefántfű-mocsárból kikerül, arca, karja, térde tele van ezernyi apró, kellemetlen viszketést okozó szőrtüskével.
Kitűnő megfigyelőhelyemről szabad szemmel is észreveszek a mocsár zöldjéből ki-kimagasló fekete domborulatokat, némelykor egy hosszabb fekete sávot, melyet olykor¬-olykor körülrepdesnek a fehér tehéngémek (Bubulcus ibis). Elefántok. Prizmás látcsövemmel most rendszeresen átkutatom az előttünk, illetőleg alattunk elterülő „tinga-tingá”-t. Újabb és újabb elefántcsapatokat fedezek fel. Látom legyezgető fülük mozgását, a fel-felvágódó ormányokat, de persze az agyarakat nem lehet látni. Sok helyen dagonyázhatnak, mert olyan helyről is, honnan előbb semmit sem bírtam meglátni, egyszerre csak kiemelkedik egy-két állatóriás háta, feje. Szinte azt vélem, hogy a leghíresebb elefántvadásznak, W. D. M. Bellnek a könyvében (The Wanderings of an Elephant Hunter) a szerző maga rajzolta, „Elephant in the Upper Nile Swamp” című illusztrációját látom a maga valóságában.
A hozzájuk jutás most teljesen lehetetlen, mert eltekintve, hogy mély vizeken, illetőleg mély vizű mocsarakon kellene átgázolni, a szelünk is rossz. Ez a körülmény meg¬dönt minden esetleges vállalkozást. Holnap is lesz nap! Nem szabad könnyelműen elrontani a kitűnő esélyt.
Az elefántcsapatoktól kissé távolabb két magányos feketeség vonja magára a figyelmemet. Nem repdesik körül őket a tehéngémek, és semmi mozgást sem bírok észrevenni. Embereim is inkább termitadombnak vélik. De íme, a papiruszmocsárból egy kis csapat tehéngém az egyik kérdéses feketeségre telepszik le. A leszállott tehéngémeket alig hogy látom, oly nagy a távolság. Mégiscsak elefántok, mert egyik megmozdul, és a papiruszmocsárhoz igyekeztében el is tűnik távcsővel fegyverzett szemem látóhatárából.
Abiaszi nagyon izgul. Alig tud kiszuahili nyelven, és így rossz arabsággal, gesztusokkal igyekszik rávenni, hogy menjünk oda. Az egyik vezető is állítja, hogy csak egy derékig érő nyílt éren kell átmennünk, és akkor aránylag könnyen hozzálopódzunk a most már csak magányosan álló elefánthoz. Azt is hozzáteszik – unisono –, hogy valószínűleg ez az elefánt azonos a gyakran látott három nagy elefántbika valamelyikével. Félő, hogy társát követve ez is a papiruszmocsárba vonul, s így mádi kísérőimet visszahagyva, Abiaszival és a szultáni embereivel, jól kilépve nekiindulunk.
A széllel is számoltunk időről időre. Egy kis kerülővel teljesen jó széllel mehetünk elefántunk irányába. Hát bizony nem valami kellemes utunk volt odáig! Az első érhez érve – mert nemcsak egy éren kellett átmennünk – egy krokodilust zavartunk meg sütkérezésében. Nagy cuppanással menekült előlünk a vízbe. Nem sokat törődtünk vele. Előttem a lándzsájukkal a víz mélységét mérő vezetők lépkednek, és így nekem igazán nincs mitől tartanom. Sokkal kellemetlenebb volt az avar elefántfűben való járkálás, kivált ha az a kiváltó elefántok által a célunkkal ellenkező irányban taposódott le.
Már vagy egy óráig tartott ez a jajkeserves tinga-tingai séta. Most már az elefánt közelében kellene lennünk. Többször felkapaszkodom hatalmas szál vezetőim vállára, és onnan tartok kémszemlét. Nem látok semmit. Se a keresett hatalmas körvonalait, se a felrebbenő tehéngémeket nem bírom megpillantani. Talán eltévesztettük az irányt, vagy a keresett már bevonult az abszolút biztonságot nyújtó papiruszmocsárba? Továbbmegyünk, és még jó egynéhányszor megismétlődik az előbbi jelenet. Végre Abiaszi éles füle meghallja az elefánt legyezgető fülének kemény koppanását. De már akkor mindegyik emberem a hang iránya felé nyújtja ökölbe szorított kezét. Egy-két lépéssel odább – miután még egyszer meggyőződtünk, hogy a szelünk jó – egy letaposott száraz részre jutunk, és innen már látni is lehet elefántunk hátának egy részét. Átveszem a puskát, és csak a hamuval telt zacskót vivő (a szél irányát megállapítandó) Abiaszi jön velem. Egészen az elefánt közelébe jutunk. Elég könnyű dolog, mert az elefántok a magas fűben elég jó, bár kissé keskeny utat törtek. Pompásan áll! Most nagyon könnyű volna egy halántéklövéssel elejteni, de az agyarból nem látok semmit. Próbálok még közelebb menni hozzá, de hiába, így sem bírom az agyarakat meglátni. Elhívatom a két másik vezetőt, és újra felkapaszkodom a vállukra. Most elfordult kissé, és egy pillanatra meglátok valamit az agyarból. Nagyon gyengének, vékonynak vélem, alighanem tehén. De hátha rosszul láttam?! Még tovább spekulálunk, hogy teljes bizonyossággal megállapíthassuk az agyarak nagyságát. Valamit észrevett, felénk fordult, és a szelet kémlelve feltartja ormányát. Mégis jól láttam az előbb! Vén tehén, alig 15-18 fontos agyarakkal. Csak ne támadjon! Mert nagyon kellemetlen volna, ha a kényszerűség megszólaltatná a mzingát, a 465/500 expresst.