A Zala megyei, 12 800 hektárt kezelő Zalavölgyi Vadásztársaságnál 80–85 bak esik évente. Az összefüggő nagy erdőtömbökben kihívást jelent az agancsosok elejtése.
Az erdei bakok általában kis testűek, vékony, hosszú szárú aganccsal rendelkeznek, és esetükben különösen igaz a mondás, hogy az élmény nagyságát nem az agancs mérete határozza meg. Kozma József, a vadásztársaság fővadásza osztotta meg tapasztalatait az erdei típusú bakok elejtésének kapcsán.
„Magában az erdőtömbben viszonylag kevés őz él, mert az élőhelynek e típusa nem kedvez a fajnak, szívesebben választják a szegélyterületeket, akácfoltokat, ligeterdőket. Az erdei őz sokkal inkább territoriális, mint a mezei típus, ezért a területén szinte mindig megtalálható, a kérdés csupán az, hogy látható-e! Az meglehetősen ritkán fordul elő, ami a mezei bakoknál jellemző, hogy egy-egy fiatalabb példány a nagyobb bak territóriumában téblábolva felkelti a terület urát. Egy erdei bakra sokkal többször kell kimennie a vadásznak, ha terítékre akarja hozni. Ha a közelben nagyobb vágástér található, amin már – megfelelő mennyiségű táplálékot kínáló – lágy szárú növényzet fejlődött, azon nagy biztonsággal előbb-utóbb megjelenik a bak, és hogy aztán azt milyen módon hozza terítékre az elejtő, magaslesről vagy cserkelve, az már a vadásztudására, ügyességére és – erdei őzbak lévén – nem utolsósorban az idejére van bízva. A magasleseknek inkább csak az üzekedés idején, hívásban van jelentősége, mert az erdei bakok vadászatára a cserkelés jellemző.
A terep adottságai, a domborzat nehezíti a vadászatot, és azt is fontos figyelembe venni, hogy az erdő alatt a szél gyakran változik, a domborzati viszonyoktól függően forog, ezért folyamatosan ellenőrizni szükséges. Az erdőben a vad kevesebbszer találkozik emberrel, mint a mezőgazdasági művelés alatt álló területeken, ezért az ott élő őzek jóval érzékenyebbek az ember szagára, valamint a mozgásra is, de egy-egy jól elhelyezett sózó segíthet becserkelni a bakokat, mert ezek környékét általában a korosabb agancsosok foglalják el.
Tavasszal, amikor még nem nagy a takarás, könnyebb elejteni a bakot, mert ha a növényzet bezáródik, akkor nem lehet látni, már a tisztásokra is kiszámíthatatlanabbul jár ki, mint annak előtte, mert a növényzet alsó régióiban is talál táplálékot.
Az erdei őzbak vadászata akkor kecsegtet sikerrel, ha az elejtő hajlandó időt áldozni rá. Hozzáteszem, a kvalitásokat illetően is mást igényel, mint egy alföldi bakvadászat. Túl azon, hogy jól kell tudni cserkelni, gyorsan kell tudni reagálni is, mert egy pillanat alatt ott teremhet a bak, hisz nem látunk be nagy távolságokat, így gyakran kiszámíthatatlanabbak a történések. Az a fontos, hogy a vadász kis távolságról adja le jól a lövést.
Az erdei őzbak üzekedésben történő vadászata pedig kiváltképp nehéz műfaj, kevesen csináljuk jól, és idő híján megint a sietséget és a felületességet említem. Hányszor van, hogy kimegyünk a bakra, hívjuk, de azt már nem tudjuk kivárni, míg megérkezik! Ha pár percig nem történik semmi, a vendég már int, hogy menjünk tovább, pedig lehet, hogy a bak már meg is indult felénk, csak még nem látjuk. A bérvadászok nagy része rövid időt szán az elejtésekre, hisz két dolog kevés ma: a pénz és az idő. Sajnos ez a tendencia a vadászatban is egyre jobban megnyilvánul, miáltal éppen a vadászat lényege, a vadászélmény csorbul.”
