Idén ünnepeljük Széchenyi Zsigmond, neves vadászírónk, vadászati ikonunk születésének 125. évfordulóját. Emlékezete kapcsán vadászújságunk internetes felületein is rendszeresen idézünk tőle, illetve a róla szóló írásokból válogatunk.
A kérdést, hogy miért pont Széchenyi Zsigmondot sztárolják a magyar vadászok ennyire, utoljára néhány hete, egy vadgazdálkodási rendezvényen hallottam, amikor mellettem két olyan vadász beszélgetett, akik a magyar vadászati kultúra alakítói közé tartoznak. A kérdés valójában állítás volt a részükről, amellyel azt akarták kifejezni, hogy szerintük Széchenyi Zsigmond érdemtelenül kap nagy publicitást és ünneplést, mert
„a világon nem csinált semmi mást, csak a saját örömére vadászott, de ezzel nem tett hozzá semmit a magyar vadgazdálkodás fejlődéséhez”.
Most, hogy a neves vadászírónk, vadászati ikonunk születésének 125. évfordulóját ünnepeljük, igenis van értelme feltenni akár ilyen kérdéseket is, mert a nagyjainkra való emlékezet lényege, hogy újra és újra válaszoljunk arra, miért is tartjuk az ünnepeltet fontosnak. Pláne akkor kell jól érthető és sokszor ismételt választ adni, amikor a kulturális hanyatlás korszakában járunk, így ami az apáinknak és nagyapáinknak evidens volt, az ma már a vadászati kultúra alakítói közül sem mindenkinek az.
Persze az lenne a legegyszerűbb módja az indoklásnak, hogy miért foglalkozik kiemelt módon a Nimród Vadászújság egész évben Széchenyi Zsigmond emlékezetével, hogy a kétkedőnek javasoljuk, olvassa el Gyorgyevics Tamás Széchenyi-kutató, lapunk főmunkatársa könyvét és cikkeit, mert azok bőven adnak alapot arra, hogy a kétségeit eloszlassák. De tudom, hogy ez nem lenne jó megoldás, mert aki a magyar vadászati kulturális élet résztvevőjeként sem érti Széchenyi Zsigmond jelentőségét, az nyilván nem olvasta és nem is fogja elolvasni ezen kiváló írásokat.
Ezért most inkább a magam válaszát adnám meg minden kétkedőnek, ami persze közel sem olyan komoly és színvonalas, mint a Széchenyi-kutató munkái, de talán alkalmas érzékeltetni az ünnepelt vadászati és kulturális jelentőségét. Jómagam urbánus, nagyvárosi közegben nőttem fel, a rokoni, baráti és ismerősi köröm többsége is innen származik. Ez a közeg a melegágya a kamu állatvédelemnek, amely valós természetismereti tudás és személyes tapasztalatok nélkül, egyfajta divathóbortként kezeli az állatok védelmét, követői instant módon próbálnak élményeket beszerezni arról, hogy ők milyen nagyon jó emberek. És ennek az instant, kamu állatvédelemnek az egyik legnépszerűbb (és egyben legostobább) megnyilvánulási formája a vadászatellenesség. Mégis azt látom a saját családi és ismerősi közegemben, és általában ez látható a hazai nagyvárosi népességben, hogy a világ számos pontján dühöngő vadászatellenes trendek nálunk még szerencsére csak gyerekcipőben járnak. Ennek nyilván számos oka van, egy összetett jelenségről beszélünk, de abban teljesen bizonyos vagyok, hogy az egyik tényező, ami jelenleg még védettséget jelent nekünk, magyar vadászoknak, az a páratlanul gazdag vadászati kultúránk, amelynek egyik meghatározó alakja gróf Széchenyi Zsigmond. Most, miközben ezen sorokat írom, magamban sorolom azokat a rokonokat, barátokat és ismerősöket, akik nem élnek vidéken, nem vadásznak, a természetbe csak ritkán jutnak el egy-egy séta erejéig, de ha a vadászat szóba kerül, akkor az első gondolatuk a Széchenyi Zsigmonddal kapcsolatos olvasmányélményük, amit szívesen idéznek fel, mert sok kellemes órát köszönhetnek neki. És arról is sokan beszámolnak közülük, hogy miután Széchenyi könyveivel megszerették a vadászati témájú irodalmat, elolvasták Kittenberger és más vadászírók műveit is. Ezek az emberek nem képesek vadászatellenessé válni, pedig maga a tevékenység nem vonzza őket, de a kulturális hatás, az azzal járó érzelmi emlékek nem engedik őket az instant, kamu állatvédelem irányába elcsábulni. Továbbá vannak olyanok is, akik ezen irodalmi hatás miatt tették le az állami vadászvizsgát és kezdtek el maguk is vadászni. Sőt, még hivatásos vadász is kikerült abból a körből, amelynek első találkozása a vadászattal Széchenyi könyvei voltak. Bár tudósok garmada dolgozott és dolgozik azon, hogy kikutassák és megfogalmazzák a kultúra szerepét az emberi társadalomban, de szerintem ez az egyszerű és szinte kézzelfogható jelenség is kielégítő magyarázatot ad erre.
Egyszóval tehát, Széchenyit elsősorban nem azért ünnepeljük, mert sokat és sokfelé vadászott szenvedélyesen, hanem azért, mert mindezt képes volt úgy átadni, hogy azzal jelentős módon hatott nemzete gondolkodására, mentalitására, a természethez való viszonyára. És mivel a magyar vadászati kultúra annyira gazdag, hogy nemzetközi szinten is komoly, elismert értéket képvisel, így Széchenyi nem csak a hazai, hanem az egyetemes emberi kultúrára is hatott általa.
Ezen a ponton lezárhatnánk a témát, elfogadva a kulturális magyarázatot és félretéve a vadászati teljesítményt, mint elismerése nem érdemes jellemzőt. De ne tegyük ezt, hanem azon is gondolkodjunk el, hogy az ilyen extrém áldozatokkal járó szenvedélyeket értékelnünk kell-e, vagy mondjuk azt, hogy ez a művelőjének magánügye, amit saját magért csinál, ezért ebben nincs semmi tisztelni való. Az egyszerű logikai válasz a kérdésre az lehet, hogy a kulturális, vadászírói értékek és a vadászati teljesítmény nem elválaszthatóak egymástól, hiszen ebben a műfajban szükséges a gyakorlati tapasztalat, magyarán az, hogy a művelője rengeteget vadásszon. Ahogy Kittenberger és Fekete István is arról tudott lebilincselő módon írni, amit megélt a természetben. Ezen az egyszerű logikai összefüggésen túl is van kérdés számomra, amelyre kézenfekvő párhuzam a tragikus végkifejlettel járó hegymászói sorsok körül újra és újra kialakuló vita. Ennek szomorú aktualitást adott néhány hete Suhajda Szilárd halála. Vele kapcsolatban is, szinte szó szerint ezek a szavak hangzottak el azoktól, akik valamilyen fura ízlést követve, közvetlenül a hegymászó halála után tartották fontosnak kinyilatkozni, hogy ők bizony nem tisztelik az elhunyt sportolót, mert csak saját élvezetére, önző okból csinálta azt, amitől híres lett. Kérem az olvasókat, hogy fogják fel mindezt házi feladatként. Tegyék fel maguknak a kérdést, hogy aki a szenvedélyére teszi fel az életét, arra áldozza az idejét, figyelmét, energiáját és pénzét, ezáltal extrém teljesítményre lesz képes, amely kiemeli őt a tömegből, az nyújt-e valamit a többi embernek? Úgy is lehetne fogalmazni, hogy az ilyen típusú embernek van-e kiemelt, közfigyelemre és tiszteletre méltó szerepe a társadalmunkban?