A jó Isten tudja, hogyan van az, hogy a rossz hír mindig eljut az emberhez, ha még úgy félreesik is a világtól.
És ami a legérdekesebb a dologban, rendesen nem is vele akarják közölni, éppen csak úgy mondják, sőt nem egy esetben megtörténik az is, hogy mint örömhírt közölnek vele olyasmit, aminek egyáltalában nem örül. Valamiképpen azonban mindig megtudja az ember, és nem elég, hogy megtudja, hanem sok esetben még meg is kell köszönnie a bizalmat, amellyel a fülébe súgták. Mikor aztán nem látja senki, lógathatja az orrát, ha ugyan van benne annyi önuralom, hogy nem ezzel kezdi mindjárt. Valahogyan így jártam én is. Valaki megsúgta, hogy új tilalmi rendelet készül, amely a fácán hathatósabb védelmét szolgálná. Mindaddig természetesen, amíg meg nem jelenik a tilalmi rendelet, véleményt sem lehet róla mondani, még kevésbé bírálni, s így ezen cikkemnek sem lehet ez a célja. Sőt, egész őszintén szólva szinte tamáskodom is egy kicsit abban, hogy megint fel akarnák keverni a már-már megnyugodott kedélyeket egy újabb rendelettel, amikor a régi új még ki sincs voltaképpen próbálva. Bár az ördög nem alszik! Olyan korban élünk, amelyben szinte burjánzanak a reformok minden téren, és ha nem is szerencsés egyik-másik, azt semmiesetre sem lehet eltagadni tőle, hogy jóakarat szülte. Én tehát a tamáskodás álláspontjára helyezkedem. Minthogy azonban a haraszt sem zörög, ha szél nem fúj, annyit mégis elfogadok, hogy az illetékes körök foglalkoznak a vadászat dolgával, s így nem mint bíráló, hanem inkább mint segítő szeretnék egyre-másra rámutatni, amivel talán megkönnyíthetem az illetékes körök dolgát, és esetleg módot nyújtok némely vitás kérdésnek olyan módon való megoldásához, amely a két ellentábort nagyjából közös nevezőre hozza. Azt előre is mondom, hogy javaslatom, mint minden javaslat, esetleg sérti némelyeknek érdekeit, de... Különben majd meglátjuk! Talán semmire sem áll annyira a rossz szomszédságról szóló közmondás, mint a vadászatra, mert ha sehol nem is, de itt igazán mentsen meg az Isten minden rossz szomszédtól. És ha méghozzá ez a rossz szomszédság a községi határok szeszélyes alakulása folytán bele is mászik területünk szívébe, akkor ez már nemcsak török átok, hanem még annál is sokkal rosszabb valami: valósággal törvényileg szentesített vadorzás. Pedig nem is hinné az ember, hogy hány ilyen vadmészárszék van, hisz csak itt a közvetlen környéken is egész sereget ismerek. Ezek közül ábrában is közlök néhányat, hogy annál inkább kitűnjék, menynyire nem elegendő az 1883-i törvény idevágó rendelkezése. Az 1. ábrán három község határa találkozik: A, B és C községé. Természetesen mindegyiknek a vadászata más kézen van. A C község határa túrószacskó alakban a vasútvonaltól két és fél kilométernyire benyúlik a másik kettő közé. Szerencsére olyan kézen van, amely nem él vissza az adott alkalommal, de tegyük fel, hogy kevésbé lelkiismeretes társaság kezében volna, s ez a társaság éppen ezt a területet jelölné ki konyhaterületnek, amely tehát mindig szabadon vadászható. A vad szeret ott tartózkodni, mert kisebb táblákban sűrűn váltogatják egymást a kapások. Vájjon hány darab nyúl maradna meg közvadászatig a két szomszéd határos területén, ha «úgysem a mienket lőjük» csatakiáltással amúgy istenesen nekifeküdnének a terület bérlői? Pedig megtehetnék, mert hiszen törvényadta joguk van hozzá. A 2. ábra még érdekesebb. Ai és Aa egyazon község határában feküsznek, és nemrégiben még közös vadászterületet is alkottak. Történt azonban, hogy a sok kilométer hosszú, átlag három-négyszáz lépés széles sávot önálló vadászterületnek nyilvánították. Hogy miért, az nem tartozik ide. Egy-két évig bérbe is volt adva, most azonban vadászatilag kihasználatlan, mert egy nagy uradalomhoz tartozik, amely vadászatilag nem fektet rá súlyt. Hála Istennek! Tegyük fel azonban azt az esetet, hogy az uradalom vadászatilag is értékesíteni akarná és kiadná valami «jó» kézbe. Még elgondolni is rossz, mi történnék a két szomszéd vadállományával, különösen pedig a szomszédos két és fél kilométer hosszú erdősáv fácánjaival! Nem utolsó a 3. ábrán feltüntetett helyzet sem. Ai és Aa egyazon község határában feküsznek. Aa uradalmi terület, ahol intenzív vadtenyésztés folyik. Ebből a célból kénytelen a község határát is bérelni, mert az uradalmi terület valahogy úgy össze van vele fonódva, hogy nélküle álmodni sem lehet vadtenyésztésről. Az Ai községi terület azonban a határ többi részével együtt egy társulat kezén van és vagy 500 lépés szélességben kb. négy kilométer hosszúságban nyúlik bele az uradalmi vadászterületbe. Egy cseppet sem csodálom, hogy az uradalomnak elment a kedve a vadtenyésztéstől! Ismerek olyan területet is, ahol egész szabályszerűen sarkallik be egy községhatár a másik kettő közé. Igen ám, csakhogy éppen a sarokban van egy szép rét s rajta egy hatalmas nádas, amely valóságos Eldorádója a környező erdők fácánjainak. Egy kevés jóakarattal úgy ki lehetne a szomszéd fácánost pusztítani, hogy mutatóba sem igen maradna. Sok példát tudnék még felhozni, de egyrészt nem engedi a helyszűke, másrészt meg fölösleges is, mert a mellékelt ábrák éppen eleget beszélnek. És arról is meg vagyok győződve, hogy az olvasók legnagyobb részének eszébe fog jutni: — Nini! Hiszen nálunk is vannak ilyen mészárszékek! Általában el lehet mondani, hogy a községi területek határai nem mindig felelnek meg azoknak a szempontoknak, amelyeket az eredményes vadtenyésztés megkívánna. Mert ugyan kinek volna kedve a vadra áldozni, amikor szinte bizonyos, hogy vadját a mészárszékben fogják kivégezni? Arra ugyanis nem szabad építeni, hogy a szomszéd éppen olyan kímélettel fog vadászni, mint maga a tenyésztő, mert elvégre a huszadik században élünk, hozzá még olyan korban, amikor azokat a bizonyos megíratlan törvényeket vagy nem ismeri a vadászok nagy része, vagy ha ismeri is, nem sokat hederít rájuk, s így ott lövi a vadat, ahol a saját állományának legkevésbé árt, tehát a határon. Ha még hozzá dupla határon lehet egyszerre, az pláne dupla haszon és tripla élvezet! Nem szólok a régi hagyományokat tisztelő korrekt vadászokról. Hála Istennek, vannak még ilyenek is, sajnos azonban csaknem nagyobb számban vannak az amolyanok. Mióta a ceruza vált úrrá a vadászatnál is, sokban meghátrált az úri gondolkodás az üzleti szellem elől! A fair play-t kiszorította a business. Ezen már nem változtathatunk. Egy teljesen új generációnak kellene felnőnie a régi szellemben, ehhez pedig nagyon sok idő kell. Az adott helyzet megvan, és ehhez kell alkalmazkodnia a törvénynek is. Éspedig szerény nézetem szerint olyképpen, hogy ruházza fel az alispánokat azzal a joggal, hogy szükség esetén kiigazíthassák a vadászterületek határait, tekintet nélkül a községi határokra. Ilynemű panaszok esetén küldjenek ki egy semleges szakértőkből álló bizottságot, s ennek véleménye alapján ítéljenek. Nem okozna nagy felfordulást, éppen csak annyit, hogy az odaítélt területre eső bért az új tulajdonosnak kellene fizetnie, aki bizonyára szívesen meg is tenné, talán még hatványozottan is, csakhogy biztosítsa drága vadjának megmaradását. Minden alispánnak rendelkezésére állana erre a célra a megyénként megszervezett vadászati tanács, amelyből mindenkor ki lehetne küldeni olyan embereket, akik a kérdéses esetben nincsenek érdekelve, s így pártatlan véleményt mondanak. Ez olyan lépés volna, amely jobban előmozdítaná vadtenyésztésünket a legdrákóibb tilalmi rendeletnél is, mert ezt nem lehetne semmi módon sem kijátszani. Mert a tilalmi rendeletek nem óvhatják meg a vadat, ha egyszer ilyen vadmészárszékek lehetővé teszik annak pusztítását. Hiába tolja ki a tilalmi rendelet még olyan későre a fácán lövését, ezer módja van annak, hogy kukoricatörés után is kicsaljam valamivel a mészárszékbe. Aki ismeri a fácán természetét, annak nem kell magyaráznom, hogyan, aki pedig nem ismeri, az jobb, ha nem tanulja meg. (Nem szeretném, ha megtörténnék az a furcsa eset, hogy valaki reám hivatkoznék, mint akitől a mészárszék kellő kihasználásának módját megtanulta!) Azt mondtam a bevezetésben, hogy cikkem esetleg sérti némelyek érdekeit. Hát igen. Sérti elsősorban azoknak az érdekeit, akik egész nyíltan úgy hirdetik területüket: «két nagy uradalom közé beékelve». Mindegyikünk láthatott már ilyen hirdetést, aki csak vadászlapot olvas, és meg vagyok róla győződve, hogy nem én voltam az egyedüli, akinek ez visszásnak tűnt fel. Sérti továbbá azoknak az érdekeit, akik éppen az ilyen mészárszékeket tartják a terület legnagyobb értékének. Hiszen számokban kifejezve igazuk is van, de vadászerkölcs szempontjából? . . . És főként azoknak az érdekeit sérti, akik direkt az ilyen, rendesen kézen kívül fekvő területekre pályáznak, melyeket egyik-másik vadásztársulat, éppen mivel nagyon messze esnek, némi ellenérték fejében átenged levadászásra. Ezeknek, elismerem, vörös posztó lehet cikkem. Ha azonban a méltányosságot, a vadászetikát vesszük zsinórmértékül, nem akadhat fenn rajta senki sem. Én abban látnám a vármegyei vadászati tanácsoknak legfőbb feladatát, hogy alapos helyszíni szemle és minden körülmény beható megfontolása után vagy az egyiknek, vagy a másiknak ítéljék oda az ilyen vadmészárszékeket, s ezzel egy csapásra véget vessenek ezeknek a sok kárt és elkeseredett torzsalkodást okozó állapotoknak. Ha már egyszer átvedlesztettek bennünket sportolókból gazdálkodókká, akkor csakis egy szempont lehet mértékadó: a vadnak óvása. Ahol pedig ilyen vadmészárszék van, ott rendesen nem is vadászat, hanem vadirtás folyik.
