A tavalyi év egyik cikksorozata volt a Nimród Vadászújságban, amikor Kókai Márton szerkesztő kollégánk szögre akasztotta a klaviatúrát, hogy kipróbáljon néhány vadászattal kapcsolatos mestereséget. Ezúttal a sorozat záró részét olvashatják.
A preparálás művészet. Pont. Ezt úgy hiszem egyetlen jóízlésű vadásztársam se vitatja. Persze lehet ezt a mesterséget úgy is űzni, hogy az ember mémként látja viszont az interneten az általa „kitömött” állatot, de az most egy másik történet, ugyanis – ahogy megszokhatták sorozatunkban – a zárórészben egy már többször bizonyított mesterhez, Horváth Helga műhelyébe látogattunk el.
Hangosan kattan a kézifék, amikor leparkolom a kocsit a Sormás határában található műhely előtt. Odakint a november végére megérkezett téli hideg fogad, majd kisvártatva nyílik a műhely ajtaja is. Helga – mai mentorom – nagy mosollyal fogad az ajtóban, s amikor látja, hogy a kabátomért nyúlok finom intéssel jelzi, hogy nem lesz rá szükség, jó idő van odabent.
Gyorsan be is lépek, nehogy kiszökjön a meleg, s egy gyors körbepillantással konstatálom, hogy igen, hamisíthatatlan preparátor műhelybe csöppentem. Hárman dolgoznak éppen, Helga kollégái, mind-mind mással vannak elfoglalva. Balra tőlem már „kész” rókák állnak zoknimód becsavart manccsal, félkész állványaikon, jobbra pedig teljesalakos preparátumok figyelik a műhely mestereit. Egy legyintő medve, egy büszkén figyelő spanyol kőszáli kecske, a holdnak panaszkodó aranysakál és megannyi afrikai vadfaj tekintetének „kereszttüzében” lépünk át Helga irodájába, ahol dámbikák és rókák „üdvözlik” érkezésünk. Bármerre is haladjon az ember, itt mindig figyeli valaki a lépteit…
Mielőtt belevágnánk a mai munkába Helgát arról faggatom, miként került az életébe ez a nem éppen hétköznapi munka.
– Már a kilencvenes évek második fele óta foglalkozom preparálással – meséli, majd szerényen hozzáteszi azt is, hogy több mint tíz éve saját műhelyében végzi a munkát. A vadászat és a vadászokkal való kapcsolattartás hozzátartozik a hétköznapjaihoz, de puskát nem forgat. Szinte minden idejét a műhelyben tölti, vagy ha esetleg mégsem, akkor folyamatosan úton van. Begyűjti a trófeákat, vagy éppen elszállítja a már kész munkákat. Ma is egy olyan spanyol kőszáli kecsével fogunk dolgozni, amelynek bőréért és szarváért a bécsi repülőtérre kellett mennie. Ahogy ő mondja: a reptereken való átvétel számára már hétköznapi rutin.
De ne rohanjunk előre, mert mielőtt még magunk mögött hagynánk az irodát kiszúrok a falon két bekeretezett elismerést. A 2019-es FeHoVa Nemzetközi Nyílt Preparátor Versenyről származnak. Adódik a kérdés, hogy világkiállításon rendezett versenyen is megméretett-e a műhely, de a válasz nemleges. Cserébe Helga arról kezd mesélni, hogy a központi kiállításon 214 preparátumukat tekinthették meg az érdeklődők, köztük a központi magyar kiállítás teljes hazai vadfaunáját, ennél komolyabb szakmai ajánlásra pedig nincs szüksége…
Vendéglátóm szerint egyébként ebben a szakmában a trófeák mesélnek helyettük, illetőleg a vadászok között tejed szájról-szájra egy jó preparátor híre. Persze ehhez arra is szükség van, hogy a mester tartsa az általa megígért határidőket, amely egész alakos preparátum esetében Helgáéknál 2-3 hónap.
Felvetődik bennem a kérdés: milyen kvalitásai vannak egy jó preparátornak az időbeli pontosság mellett? Vendéglátóm gondolkodás nélkül vágja rá:
– Kézügyesség, türelem, elhivatottság. Ezt a szakmát kevesen tudják hosszútávon csinálni, ha a szenvedély nincs meg bennük, hiszen nem egy tiszta munkáról van szó. Több esetben kell a döghúst megfogni, vagy megnyúzni a koponyákat. Csak az tud helytállni, aki szívvel lélekkel veti bele magát.
Átmegyünk a bőrcserző műhelybe, hogy „kezelésbe vegyük” a mai napi programot szolgáltató spanyol kőszáli kecske bőrét. Közben Helgától megtudom, hogy anno ő is bőrvarrással kezdte karrierjét, főként fácánokat varrt össze.
Egy nagy asztalhoz lépünk, ahol a kecske bőre szőrrel lefelé helyezkedik el. Az „anyag” még nedves a cserzéshez használt víztől és vegyszerektől. Első lépésben megvizsgáljuk a bőr szakadt részeit, mert ezeket kell egy tűvel összevarrjam. Nem tűnik lehetetlen feladatnak, de a vizes bőr tapintása szokatlan a kezeimben. Helga meg is kérdezi, hogy nem csíp-e kicsit a vegyszer, de én percekig semmit sem érzek, aztán mintha kicsit csiklandozna valami, de az érzésen hamar túlteszem magam.
A bőrök kezeléséhez használt vegyszerek közül Helga az Eulán nevezetűről mesél, miközben én a tűvel szorgoskodom. Ezzel az anyaggal minden egyes bőrt lekezelnek, mert rettentően megkönnyíti a preparátum tartósítását. Kihasználva a témát a preparátumok élettartalmának megnöveléséről faggatom mesteremet. Ő a bőrök legnagyobb ellenségének a port tartja, ezért javasolja, hogy a preparátumokat évente legalább egyszer, kompresszorral fújjuk át. A hazai trófeák esetében pedig a mufloncsigák szarvát érdemes egyszer-egyszer lenolajjal átkenni, az agancsok nem igényelnek ilyesfajta „karbantartást”. A téma kulcsa tehát minden férfiember kedvenc elfoglaltsága: a takarítás!
Mivel időközben elfogyott a bőr minden fércelhető felülete, átmegyünk a műhely nagyobbik részére, ahol egy purhabból készült műtestet állítunk Helga kollégájával stabil pozícióba. Ezek az egészalakos testek több módon készülhetnek el, ezt a speciális darabot rendelésre kapta a műhely, ahol egyébként saját negatívba öntött formákkal is dolgoznak. A bőr formára való öltöztetése előtt kulcslépés következik, a trófeát fel kell helyezni a sablonra, tehát a koponyáról le kell vágni a szarvakat. Na, nem pont ennyire direkt módon! Helga segítségével kimérjük a pontos vágási síkot, amelyet én jelölök be egy ceruzával, ezután a koponya az egyik kollégához kerül, szakavatott kezekbe. Kezdődhet a kikészített cserzett bőr felhúzása a testre. Ebben a munkafolyamatban megfigyelőként vagyok csak jelen. A preparátorok nagy szakértelemről tanúbizonyságot téve öltöztetik fel a kecske fehér habtestét, igazítanak rajta, ahol kell, felhelyezik a műszemeket és agyaggal hozzáadják a részleteket.
Igen agyaggal! Ez elsőre furcsának tűnhet, de odébb néhány majdnem kész róka mellpreparátumon jól látni miről van szó. A műszemek környékén egyértelműen kitűnnek a megszáradt agyagos részek, amelyek még utómunkára várnak, például festésre. De nem csak a szemek környéke igényli az ilyen figyelmet, hanem például az orr vagy a fülek is.
Miközben a preparátorok a kecskével dolgoznak én arról faggatom Helgát, hogy a purhab testek minden esetben jók-e méretügyileg, hiszen ahány vad, annyi testméret lehetséges. A mester válasza teljesen egyértelmű: tízből nyolc esetben nem, ezért van szükség a különféle igazításokra. Persze ennek ellenére igyekeznek minden vad esetében figyelembe venni az ügyfél által küldött fotókat a teríték mellől, vagy éppen, hogy milyen pózt szeretne elkészíteni.
Apropó teríték! Ha a téli terelések során esetleg meglőnénk életünk kanját és teljesalakos preparátumot szeretnék készíttetni belőle, akkor azonnal hívjuk a preparátort, mert ő tudja pontosan, hogy a munkájához milyen módon kell megnyúzni a vadat. Ne bazírozzunk arra, hogy a hidegben a vadat zsigereletlenül szállítsuk a szakemberhez, mert a bepállás nem csak a húst, hanem a bőrt is károsíthatja.
A nap lezárásaként – miközben a kecske szépen készül a műhelyben – mi a nemrég beszállított hófajdokat vizsgáljuk meg. Hófehér tollazatuk a találat helyén beszennyezte vérük, Helga azonban nem aggódik, megmutatja azt a véroldó vegyszert, amelytől majd jobban néznek ki a madarak, mint „új korukban”…
Nos, hát ennyi minden fért bele ebbe a 2022-es esztendőbe. Vadászkutyakiképzőből egészen a preparálás rejtelmeiig jutottam, s bízom benne, hogy sikerült valamennyire bemutatni milyen színes és érdekes szakmák kötődnek közös szenvedélyünkhöz, a vadászathoz.
Megjelent a Nimród Vadászújság 2022. évi decemberi lapszámában.